Fókuszban a Fókusz

Milyen érzésekkel gondol vissza az elmúlt 50 évre?

J. G: Csak jó érzés kerít hatalmába azért, mert rengeteg ismeretséget, sok jó barátot kaptam a Fókusztól, aztán sok-sok sikeres évet, sok díjat, elismerést szereztünk. Ez mind jó érzéssel tölti el az embert, de ha visszagondolok, hogy ez két nyári hónap kivételével heti négy próbát, plusz kéthavonta egy-egy összpontosítást jelentett, néha nem is tudom, hogyan győztük ezt a rengeteg munkát. Szerintem csak úgy, hogy

K. K.: Nem is tudom, hogy tudta Gabi néni ezt egyedül működtetni éveken keresztül. Vannak próbák, amelyek inkább egy nehéz szülésre emlékeztetnek, s vannak, amelyekről a felszabadult nevetések hangulata ugrik be.

Mi volt a nehezebb: a színpad elindítása vagy a megtartása?

J. G: Szerintem mindkettő. Bár az elindítás valamivel könnyebb volt, mert a Járási Népművelési Központ rábólintott a kérésünkre, hogy hozzunk létre egy irodalmi színpadi csoportot. Később már rajtunk, a tagokon múlott a továbbélés.

Találóan írt rólunk Miklósi Péter a 25. születésnapunkon: ,,Huszonöt éve, hogy a Fókusz fókuszban van, hogy önképzőkör és önmegvalósítási folyamat is, amely egyúttal olyan közös feladat, ahol nem hisznek az oly közös halálban sem, amelyet ölbe tett kézzel „illik” várni. […] Mert ismernünk kell a világot is, önmagunkat is, mint ahogy Tamási Áron Ábelje mondja: Megtaláljuk helyünket a világban.”

Mi az, ami motiválni tudja önöket a munkában, és mivel tudják motiválni a gyerekeket?

J. G: A munkánkban elsősorban a csoporttagok motiválják a rendezőket. Azonkívül az előzőekben létrehozott alkotások sikeres előadásai vagy éppen apróbb kudarcai. A gyerekek nagyon sok dicsérettel motiválhatók, s van még egy aduász: a sok-sok élmény, amiket a próbák, az előadások és a különböző fesztiválok jelentenek a számukra.

K. K: A gyerekek azért jönnek, mert

Hány tagú a diák- és a gyerekszínpad?

J. G: Az ötven év alatt nem sok híján 500 tagja volt a színpadnak, ehhez számolhatók hozzá azok a szülők is, akik minden esetben segítették az előadásokat, cipekedéssel, technikai megoldásokkal, felügyelettel, s természetesen azok a szakemberek, akik hasznos tanácsokkal látták el a csoportot a darab előkészítésében. Külön kiemelném Süke Istvánt, a Dunaszerdahelyi Művelődési Ház technikusát, aki éveken keresztül a csoportok technikai megoldásait segítette.

K. K: Általában a gyermekcsoport a népesebb, mintegy 20 fővel. A diákcsoportban inkább családiasabb a hangulat, leggyakrabban 10 fő alkotja a csapatot.

Milyen technikákat próbáltak ki az évek alatt?

J. G: A csoport összetételének megfelelően választottuk ki a műfajt és az irodalmi anyagot, de a színpadi formát is. Vagy szerkesztett játék, vagy színpadi játék volt a választás.

K. K: A gyermek- és diákszínjátszás műfaji sajátossága, hogy minimális kellékkel, díszlettel és jelmezzel kell helyzeteket, helyszíneket alkotni, hiszen kis költségvetésből dolgozunk. Volt, hogy kísérleteztünk árnyjátékkal, különböző számítógépes technikákkal, amelyek a látványban segítették, gazdagították az adott előadást.

Honnan nyerik az inspirációt? Miből tudnak meríteni egy-egy darab létrehozásánál?

J. G: Sokszor nehéz eldönteni, milyen irányba (humor, dráma) haladjon a következő időszakban a csoport, de ebben is a csapat összetétele, a szereplők adottsága a döntő, s a bennük rejlő energiákra és annak felszabadítására kell építeni.

K. K: Nagyon szeretem nézni mások munkáját, így akarva-akaratlanul hatnak ránk más alkotók. Év elején beszélgetünk arról, hogy min dolgoznának szívesen, és volt olyan, hogy a kamaszok kerek perec kijelentették, „elég volt a mesékből”.

Önök szerint miben rejlik a Fókusz Színpad ereje?

J. G: Mi rendezőként figyelembe vesszük az elmondottakat, valamint

A legfontosabb a játékosság, annak az állandó jelenléte a színpadon.

Mely sikereikre a legbüszkébbek?

J. G: Egyszer úgy válaszoltam erre a kérdésre: Arra vagyok a legbüszkébb, hogy kijelenthetem: én vagyok a világ leggazdagabb embere. Miért? Mert az elmúlt 50 év alatt annyi barátra tettem szert, annyi tehetséges embert ismerhettem meg, annyi élménnyel gazdagodtam, s annyi közös alkotásban vehettem részt, amivel semmi sem ér fel.

K. K: Vannak díjak, amelyek fontos visszajelzések a szakmától, de

amikor vibrál a színpad, a nézők is benne vannak a történetben, szinte együtt lélegeznek velünk.

Hogyan tovább? Milyen célokkal folytatják?

J. G: Szeretnénk sokáig folytatni a közös munkát. Kívánok a Fókusznak még sok olyan rendezőt, mint Kuklis Katalin, aki már több éve működik velem a csoportokban. Kívánok tehetséges, kitartó, lelkes tagokat, akik szeretik a színházat, és szeretnék megismerni önmagukat. Bízunk abban, hogy Dunaszerdahely városa, a Csaplár Benedek Művelődési Központ szakembergárdája és a Csemadok Vámbéry Ármin Városi Szervezete továbbra is támogatja a munkánkat.   

Megjelent a Magyar7 2020/40. számában.