Ferenczy Anna – a szlovákiai magyar irodalom titkosított örökös tagja
A nyitragerencséri lány 16 évesen köti össze az életét a színházzal, fő- és kevésbé fő, fontos- és kevésbé fontos szerepek sokaságát játssza el, de 56 éves korában úgy dönt, végleg lelép a színről. Átpártol az irodalomhoz, de gyorsan kiderül, már itt is le vannak osztva a szerepek. Megjelenik ugyan egy regénye – amelynek bevételéből díjat alapít fiatal tehetséges profi és amatőr színészek részére –, de a „kiugrás” elmarad. Pár hónappal a 90. születésnapja előtt távozott közülünk Ferenczy Anna – akit a szlovákok jobban megbecsültek, mint mi –, holott egész életét a (szlovákiai) magyar közösségnek szentelte.
Horváth Teri, Soós Imre, Szirtes Ádám nemzedékéhez tartozott, azon paraszti őstehetségek közé, akik élve az 1948-as rendszerváltás lehetőségével, eljegyezték magukat a színpadi deszkákkal. De amíg magyarországi sorstársai a színművészetin sajátították el a szakma alapjait, Ferenczy Anna a színpadon. Amíg – ha nehezen is – Dráfi Mátyást elengedte színháza a főiskolára, őt nem.
Ahogy azokban az időben szinte minden felvidéki magyar településen, Nyitragerencséren is működött színjátszó csoport, akik 1948-ban a Duda Gyurit mutatták be. Ebben látja meg őt Fellegi István, aki az akkor alakuló Állami Faluszínház magyar tagozatához hívja. Lámpalázas a pozsonyi felvételin, belesül a választott versbe is, mégis felveszik.
Sokat töpreng, szakítson-e a falusi élettel (16 éves korára már kipróbálta a seprő- és kefekötést, de volt borpincében segédmunkás, ahogy minden hozzá hasonló falusi lányhoz hasonlóan summás lány és cseléd is), szülei biztatják is, meg nem is. Álmatlan éjszakák után végül összepakolja a cókmókját, s nekiindul.
Alois Jirásek Apa című darabjában áll először hivatásos színpadon. Talán ő maga sem gondolja ekkor, hogy egy életre elkötelezi magát a színházzal, azt talán még kevésbé, hogy a közönség szeretete sem kárpótolja mindenért, a sok-sok nélkülözésért, a fagyos kultúrházakért, a nem is annyira vadregényes tájolásokért. De fiatalok, s amikor indulnak, a jórészt falusi és kisvárosi szlovákiai magyarságnak ők jelentik az egyetlen kulturális támaszt. Szinte nincs olyan magyar falu, ahol ne álltak volna a helyi kultúrház/fészer deszkáin. Csak a Déryné-féle szekeret váltotta fel az autóbusz.
1952-ben felvételt hirdet az akkor alakuló Magyar Területi Színház (MATESZ), s bár Andrej Bagar hívja Nyitrára is, a szlovák társulatba, ő Komáromot s a magyar közönséget választja. A társulatból kilencen, vele együtt Fekete Gyula, Bottka Zsuzsa, Bugár Béla. H. Buday Mária, Husvár Ferenc, Gyurkovics Mihály, Lelkes Magda és Turner Zsigmond a MATESZ alapító tagjai lesznek, s ha némileg megkésve is, de 1953 januárjában felmegy a függöny, s ők átesnek a Tűzkeresztségen.
Ez Urbán Ernő darabjának a címe, amelyben Lőrincz Margittal felváltva Bozi Marikát játssza. „Még a legrosszabb előadáson is telt ház volt, nem az volt a fontos, hogy mit játszunk, hanem az, hogy itt van a komáromi magyar színház. Akkoriban még a földekről hozták be az embereket a színházba. Megtelt a nézőtér. A színpadon éreztük a friss hurka, a sült kolbász, a mákos tészta illatát. És hogy figyeltek! Csodálatos volt a Tűzkeresztség bemutatóján is az az alázatos csönd” – mesélte évtizedekkel később Bárány Jánosnak. Az első szerepet sok-sok szerep követi majd, a nagy szerepek mellett nem egy kis, sőt egy-két mondatos szerep is. A kezdeti lelkesedést a fárasztó mindennapok váltják fel, de mégis tartja bennük a lelket a küldetéstudat. A világirodalom klasszikusai mellett sok-sok szlovák, szovjet és szlovákiai magyar darab fontos szerepét játssza el, utóbbiak közül Dávid Teréz, Lovicsek Béla, Egri Viktor és Kmeczkó Mihály darabjaiban remekel, s pár év alatt a társulat egyik meghatározó tagjává válik. Felsorolni is lehetetlen még említés szintjén is emlékezetes szerepeit, mégis említsük meg Lujzát az Ármány és szerelemben, amelyet felváltva játszik Udvardy Annával és Lőrincz Margittal, ő Selyem Péter Babay József Három szabólegényekében, Ilus Egri Viktor Pünkösdi királyságában (ezt Mihályi Máriával játssza felváltva), a Móricz Kismadár című darabjának Böskéje, de ő a főhőse Dávid Teréz Az asszony és a halál című drámájának, amelyben tizenhat éves korától kíséri végig az asszony életútját. Még alig harminc, de már megtalálják az öregasszony-szerepek. Horváth Teri budapesti remeklése után ő is eljátszhatja Pék Máriát Fejes Endre Rozsdatemetőjében, Baradlayné a Komáromban kötelező A kőszívű ember fiaiban (ahogy számos más Jókai-adaptációban is emlékezetes), megkapja Anna Karenina szerepét is Tolsztoj remekében.
Vannak titkos és kevésbé titkos vágyai is, előbbiek közé tartozik Szent Johanna és Blanche A vágy villamosából, de ezeket éppúgy nem kapja meg, mint ahogy Júliát és Évát sem. Utóbbit pedig kifejezetten kéri, amikor a színháza 1973-ben bemutatja Az ember tragédiáját. „Legalább másodszereposztásban” – kéri az igazgatóját, de az megfenyegeti, ha nem tetszik a döntése, akár el is mehet. 40 éves ekkor, látszólag a pályája csúcsán.
Ahogy telnek az évek, úgy fogynak a fontos szerepek. 55 éves, amikor bejelenti, nyugdíjba vonul. Ekkor már érdemes művész, s idehaza később sem feledkeznek meg róla a kitüntetésosztók. 2002-ben Rudolf Schuster kezéből átveheti a Pribina-díj II. fokozatát, 2008-ban az Irodalmi Alap életműdíját, s ekkor lesz egykori színháza örökös tagja is. Csak Magyarországról nem kap soha semmilyen hivatalos elismerést. Amíg több szlovák filmben is szerepel (élete utolsó szerepét Prikler Mátyástól kapja a Köszönöm, jól című filmben), az anyaországból nem hívják.
A MATESZ-tól 1989 januárjában a Nagymama címszerepével búcsúzik, s ezzel hosszú évekre lelép a színész számára túlélést jelentő deszkákról. S bár még innen a hatvanon, s még közel harminc földi év adatik a számára, már csak két szerepben lép színpadra. 2003-ban Mrs. Higgins a My Fair Ladyben és öt évvel később abban a legendás „színésznő-búcsúztató” darabban, Coward Forgószínpadában. A szereposztás tényleg parádés, Ferenczy Anna mellett Lőrincz Margit, Szentpétery Aranka, Németh Ica, Thirring Viola, Gombos Ilona, Petrécs Anna és Varsányi Mari. Pestiesen szólva, nem semmi. Méltatlanul keveset játszották. „A színház, ez az örökös m éhkaptár, vagy inkább darázsfészek, nem hiányzik, a színpad, az igen... De én kértem a nyugdíjaztatásomat, mindent jól átgondolva, talán elébe menve egy nem kívánt döntésnek” – nyilatkozta sokakat meglepő nyugdíjaztatási kérvénye után. Igaz, ő tudta, hogy „a színház – bárhol a világon –mindig hadszíntér volt és marad, csak az nem mindegy, a harc kinek a bőrére megy”. Ferenczy Anna a színházi hadszíntér elől az írásba menekül.
De ha valaki azt gondolná, hogy a szlovákiai magyar irodalom s annak képviselői örömmel várnák, az hatalmasat téved. A nyolcvanas években megírja a Pitypangkoszorút (a Nő közli folytatásokban), majd ennek folytatását, a Napraforgókat (ez is a Nőben jelenik meg), de a kiadók nem kapkodnak utána. Önéletrajzi regények (hadd említsem meg, önéletrajzi regényt két színésztársa, Lőrincz Margit és Szentpétery Aranka írt, s milyen jó lett volna, ha ő is megírta volna), az egykori faluközösség sorsa és szokásai jelennek meg írásaiban, a falurajz, a családi krónika és a regény eszközeivel ötvöző műveiben – írják, úgy, hogy valószínűleg végig sem olvasták őket. Folklórelemekkel dúsított életregény és szociografikus hitelességű családregény – valószínűleg ez állt a lektori jelentéseken, amelyek nem javasolják kiadásra ezeket a műveket. Ahogy hiába állítja össze gyerekverskötetét (Télriogató), kiadói igény erre sincs. Végül a rendszerváltás utáni zavaros években a Madách Kiadó mégis kiadja a Pitypangkoszorút, s pár évvel később megjelennek zoboraljai pikáns és kevésbé pikáns meséi is. A Napraforgók máig sem. „Mindkét alkotásában az egykori gyepűvédő magyar falvak ősi gyökerű hagyományai elevenednek meg egy érzékeny művészlélek tükrében” – írta róla Szeberényi Zoltán irodalomkritikus, de nem vagyok benne biztos, hogy olvasta-e őket.
A Pitypangkoszorú a múlt század tízes-húszas éveiben játszódik paraszti környezetben (talán azok a bizonyos önéletrajzi elemek a legkevésbé lényegesek), s azt a bizonyos hagyományos falusi környezetet eleveníti meg vibráló tehetséggel, végig szusszal, amelyre csak a legnagyobbak, Móricz, Kodolányi, Szabó István vagy Galgóczi voltak képesek. S ami a regény sok-sok erénye (remek történet, hagyományok felelevenítése, egy mára teljesen eltűnt világ újravarázsolása) mellett igazi erőssége, a parádés dialógusok.
Ferenczy Anna itt kamatoztatta évtizedes színházi tapasztalatait. A regény akár színpadon, akár filmen is megállná a helyét. A regény nemcsak egy tragikus sorsra ítéltetett szerelem története, hanem Juliska és Gergő beteljesülhetetlen szerelme mellett számos emberi tragédiát mesél el. „Az ember mulandó, a föld örök! Aki erről megfeledkezik, hamar felkopik az álla, és minek a szép tányér, ha üres?!” – talán elég ezt az egy fontos gondolatot idézni Ferenczy Anna pazar regényéből, amely – hangsúlyozzuk még egyszer –, a legkevésbé sem önéletrajzi regény, hanem a (szlovákiai) magyar irodalom egyik rejtőzködő remekműve. A Pitypangkoszorú 1991-ben ugyan megjelent, de sikerült azt biztos felejtésre ítélni (kritika sem jelenik meg róla), szerzője viszont a könyv tiszteletdíjából létrehozza a Ferenczy Anna-díjat, amelyet évente megkap a Jókai Színház társulat által kiválasztott legígéretesebb tehetsége, ahogy a zsűri döntése alapján a Jókai Napok legtehetségesebb fiatalja is.
Ferenczy Anna mind a színpadon, mind az irodalomban maradandót alkotott. Előbbit már csak egyre gyérülő közönségének emléke őrzi, utóbbi pedig még felfedezésre vár. Higgyék el nekem, érdemes!
