2022. április 28., 11:21

Féregjáratok négy színben Az ember tragédiájához

Napi hír: a milliárdos Elon Musk közel 50 milliárd dollárért felvásárolta az egyik közösségi fórumot. Természetesen a szólásszabadság jegyében. Milyen kár, hogy Örkény István már nem élte meg ezt a nagy napot, valószínűleg borsos állást kaphatna, mint egyperces álhírgyártó. Amíg Örkény még vár a rendes feltámadásra, Madách Imrét már a székesfehérvári Vörösmarty Színház kezdeményezésére sikerült feltámasztani, s XIX. század hatvanas éveiben írt, majd 1883-ban bemutatott halhatatlan művéhez (igen, Az ember tragédiájáról van szó) négy féregjáratot mellékelt négy kortárs magyar író. S hogy mi köze ennek a Marsra készülő amerikai multimilliárdoshoz? Az is kiderül, ha elolvassuk (Kossuth Kiadó) vagy megnézzük a Madách-folytatást (székesfehérvári Vörösmarty Színház).

székesfehérvári Vörösmarty Színház
Fotó: székesfehérvári Vörösmarty Színház

Három, úgynevezett nemzeti dráma született a szintén nem babaotthon-szelídségű XIX. században. Bár ma mindegyikük állandó jelleggel szerepel a budapesti Nemzeti Színház műsorán, s néha még a határon túli társulatok is előveszik, se a megszületésük, se a bemutatásuk, ahogy a szerzőik sorsa sem volt zökkenőmentes.

1814-ben íródott Katona József egyéni- és magyar sorstragédiákat felmutató Bánk bánja, amelyet megírásakor szerzőjével együtt elsüllyesztettek.

1830-ban íródott Vörösmarty Csongor és Tündéje, egy viszonylag szerencsésebb időszakban, amikor az egyén sorsát vizsgálva alkotója még nem jutott el a sárkányfog-hasonlatig. Ehhez kellett egy vérbe fojtott forradalom. Madách Imre már túl van mindezen borzalmakon, amikor a hatvanas évek elején drámai jambusokban felmutatja az ember tragédiáját. Vagy inkább az emberiségét. Arany János azonnal felismeri, világirodalmi viszonylatban is remekműről van szó, a Nemzeti Színház mégis csak jóval a szerző halála után, 1883 szeptember 21-én mutatja be Paulay Ede rendezésében (igen, jól emlékeznek, utca viseli a nevét párhuzamosan az Andrássy úttal). Azóta gyakorlatilag állandóan színpadon van, a kilencvenes évek elején még katalán rendező is színre vihette az akkori Nemzetiben. 2002-ban is ezzel a művel nyitották meg az új, sebtiben felhúzott Nemzeti Színházat, az előadást az a Szikora János rendezte, akiről még lesz szó. Az előadásban a megszokottnál jóval idősebb Ádámot és Évát láthattunk (Szarvas József és Pap Vera), míg Lucifer alakját a Nemzeti későbbi igazgatója, Alföldi Róbert öltötte magára. Az előadás fenn van az egyik videómegosztón, bárki megnézheti. Évtizedekig készült a nemrég elhunyt Jankovics Marcell rajzfilmje, amelyet 2011-ben mutattak be.

székesfehérvári Vörösmarty Színház
Fotó:  székesfehérvári Vörösmarty Színház
Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!

– az Úr szavaival fejeződik be Madách eredeti drámája, az egyes előadások viszont egyre kevesebbet használják Madách alapjában véve rendkívül borús darabjának mégis némileg bizalomgerjesztő záró sorait. Nem véletlenül. Madách jelent (londoni) és jövőt vizionáló (falanszter, eszkimó) színeiben ugyan sok remény nincs, elbizakodottságra semmi ok, de még legreménytelenebb perceiben sem tudta volna elképzelni a borzalmas, tömeggyilkos XX. századot. Ahogy kihagyja a magyart is a játékból inkább, s nem mond ítéletet saját nemzete fölött.  Az utóbbi időben egyre közkedveltebb színházi berkekben klasszikusok modernizálása, áthelyezése korunkba (Shakespeare legtöbb remeke sem kerülte el az aktualizálást), s a XXI. század elején az aktualizálás az egyes drámák újra/továbbírásában is megmutatkozott. A rendkívül drámatermékeny Tasnádi István például megpróbálkozott Fejes Endre hatvanas években íródott kultikus Rozsdatemetőjének az átírásával, amelyet a budapesti Katona József Színház együtt mutatott be az eredeti darabbal. Komoly hibát követve el ezzel, így vált kínosan nyilvánvalóvá, hogy Tasnádi továbbirata alapjaiban nem működőképes, selejt. A megalakulása 200. évfordulóját ünneplő székesfehérvári Vörösmarty Színház ennél is különösebb lépésre szánta el magát. Négy szerzőt és négy rendezőt kért fel arra, hogy gondolják tovább Az ember tragédiáját. Első lépésként a négy rendező (a színház igazgatója, a már említett Szikora János mellett Horváth Csaba, Hargitai Iván és Bagó Bertalan) megrendezte Madách eredeti művét, majd felkért négy kortárs drámaírót (Térey Jánost,  Závada Pált, Márton Lászlót és a már szintén említett Tasnádi Istvánt), gondolják tovább Ádám, Éva és Lucifer történelmi utazását. Mivel Térey váratlanul elhunyt, a helyét Darvasi László vette át. Az Úr a XX. századot dobja oda a még mindig jövő dalát álmodó Ádámnak, s úgy tűnik, a lázadó Lucifer is megelégszik ezzel a száz évvel, hiszen mikor máskor, ha nem a XX. században…

Az első szín (Titanic-bál), ahogy a neve is mutatja, a tízes évek elejét hozza elénk Darvasi László átiratában.

A beugró Darvasi színében a cselekmény szinte elenyésző, drámai jambusokban elmondott századeleji, antikapitalista sirámai Szikora János unalmas színrevitelében az előadás legkevésbé működő percei. Szerencsére jön Závada Pál és Hargitai Iván, akik szinte egy egész évszázadot tárnak elénk zanzásított formában. Az általuk felidézett történet egy nagyváradi (megjelenik tehát a magyar szál is) történetet mesél el, Berlin, a fasizmus és a kommunizmus érintésével (először látva Szabó István A napfény íze című filmje ugrott be), s Ádám itt mondja ki: „Az egyén nem térítheti el korának folyóját”. Hiába a felhangzó Örömóda, nyilvánvaló mindannyiunk számára, az ember által elkövetett borzalmakat felülmúlni lehetetlen.  A berlini falból kitört darabot is jó pénzért árulják. Dél-Franciaországban, Picasso otthonában játszódik a harmadik szín (Márton László szövegével, Horváth Csaba rendezésében). Az álnaiv, magát kommunistának valló Picasso sokkal inkább van elfoglalva a testi szerelemmel, s a maga egyéni előremozdulásával, mint az általa papíron felvállalt eszmével („ne a múltat, s ne a jövőt, hanem egymás testét ismerjétek”), s a szín végén döbben rá, hogy megváltoztathatatlanul megváltozott a korízlés. Horváth Csaba koreográfus Benedek Mari jelmeztervezővel ugyancsak mozgalmas és látványos képi világot teremtett, amelyben a Picasso képeire hajazó kellékek és ruhák Gáspár Sándor és a különleges, bársonyos hangú Varga Mária emlékezetes játékával felteszik a koronát az előadásra.

székesfehérvári Vörösmarty Színház
Fotó:  székesfehérvári Vörösmarty Színház

Az utolsó, a már XXI. század elején, vagyis korunkban játszódó negyedik színt (Csendes-Óceánia) Tasnádi István kapja, ahol már mindent a világunkat fenekestül felborzoló új, ordas eszmék (LMBTQ, trigender, pángender) uralnak el, ahol Éva már büszkén vallja, hogy ő bizony transzvesztita és a childfree movement (gyermekmentes élet) híve. Természetesen nem maradhat ki a környezetszennyezés, az atomháború réme és a koronavírus sem.

„Azt hittem, már elég érettek vagyunk//Egy felelős, egy más gondoskodásra,//A szerzett bőséget mértékkel használva//Jó gazdaként ápolni ezt a bolygót.//Minden erőforrásunk megvolt hozzá, hogy//E sártekéből új Édent teremtsünk.//S mit teremtettünk? Új Disznóólat.” – vonja le a négy féregjárat konklúzióját Ádám, mire Lucifer nevetve válaszolja: „Just a joke.” S az égen egy elektromos sportautó lebeg át, amelyből Elon Musk vidáman integet.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.