Az interjúalanyunk elöljáróban leszögezte: két olyan örökzöld darab van, amelyet az élete során mindenképpen szeretett volna megrendezni: Erkel Ferenc Bánk bán című operáját és Kodály Zoltán Háry János című daljátékát. Tavaly eldöntötték, hogy a Teátrum megalakulásának 20. évfordulóját az utóbbi produkció bemutatásával ünneplik meg.
Az előadásunk létrehozását az Universal Edition AG Wien ügynökséggel kellett engedélyeztetni. Közel egy évig tartott Bécsből megszereznünk a szerzői jogokat, s az adminisztratív folyamatban a Szlovák Jogvédő Iroda sem közvetíthetett. A levelezgetésben a németül tudó vejem és Szénássy Edit német szakos gimnáziumi tanár nagyon sokat segített nekünk. Az osztrák féltől idén tavasszal kaptuk meg a szerződésajánlatot és a hangszerenként szétírt partitúrával párosuló kottaanyagot. Bár az utóbbit több színháztól ingyen is beszerezhettük volna, de a szerződés értelmében azt is csak a bécsi ügynökségtől, 2300 euróért vásárolhattuk meg, s azonkívül mindegyik előadásunk után 150 euró jogdíjat is kell fizetnünk. Tehát a tavaly augusztus 20-ra, Szent István királyunk ünnepére tervezett bemutatónkat egy évvel és egy nappal későbbre kellett halasztanunk
– ecsetelte az előzményeket Dráfi Mátyás.
Hangsúlyozta: mivel a hivatalos engedélyük a daljáték eredeti változatának bemutatására szól, abban módosításokat nem vihetnek véghez. Már gyakran, sok helyen bizonyított operaénekesekkel, zenészekkel, táncosokkal és további alkotótársakkal működnek együtt.
A felkérésüket a régi jó ismerősüknek számító, 40 tagú Dunakeszi Szimfonikus Zenekar (Farkas Pál karnagy vezényletével) is elfogadta.
Mivel a tervezett tájolásunk során szembesülnénk egyes kultúrházak zenekari árok- és helyhiányával, ezért a bécsi ügynökségtől utólag azt is meg kellett kérdeznünk, hogy ahol az élőzenés produkcióhoz nincsenek meg a kellő feltételek, ott azt feljátszott zenével bemutathatjuk-e, ahogy ezt több kisebb magyarországi színház is teszi. Azt a választ kaptuk, hogy ahhoz a Kodály-örökösök engedélyére lesz szükségünk. Ezért a galántai csemadokosoktól megszerzett telefonszámon felhívtam a szerző Budapesten élő özvegyét, Sárikát, aki készségesen igent mondott a kérésemre. A hangjából éreztem, hogy örül a komáromi bemutatónak. A döntését talán az is befolyásolta, hogy megjegyeztem: Galántán születtem, ahol Kodály a népdalgyűjtést kezdte. Nos, Komárom után Pozsonyban és Dunaszerdahelyen is zenekaros előadásokat viszünk színre, a kisebb településeken pedig feljátszott zenét hallhat majd a közönség, ha mindezt nem hiúsítja meg a Covid-járvány
– magyarázta a korát és betegségeit meghazudtoló lelkesedéssel és tenniakarással bíró színművész-rendező.
Azt is elárulta, hogy
a Kodály szerinti „2 felvonásban, 4 kalandban, elő- és utójátékkal megvalósuló daljátékban“ a bősi Aranykert néptánccsoport ifjai ropják majd a táncokat, amelyeket a dél-komáromi Gábor Klára és a bősi csoportvezető, Bernáth Zoltán koreografált. Abban a dél-komáromi Evangélikus Kórus és az észak- komáromi énekkarok több tagja is közreműködik, Čupková Katarína karnagy irányításával és Stubendek István karnagy zenei útmutatásával.
A díszlet Kopócs Tibor festőművész tervei alapján készült, a jelmezeket a Komáromi Jókai Színháztól, a naszvadi Csemadok-alapszervezettől és javarészt a saját ruhatárunkból, a huszárruhákat pedig a hodosi hagyományőrzőktől kölcsönöztük. A címszereplőt Pfeiferlik Tamás, tehetséges komáromi szólóénekes alakítja, az idős Háryt pedig én játszom a hozzávetőleg fele-fele arányban prózai szövegekből és dalokból álló, a szünettel együtt közel háromórás produkcióban. Ezúton is köszönetet mondok a magyar kormánytámogatásért és Komárom Város, a Komáromi Jókai Színház, a Csemadok Naszvadi Alapszervezete és pár egyéni szponzor segítségéért
– szólt a további részletekről.
Végül arra a kérdésünkre is felelt, hogy a kodályi életmű hírnevének öregbítésén túl korunk nézőinek miért érdemes bemutatni a Háry Jánost.
Meg kell hajolnunk a Mester előtt, aki népdalokból állított össze egy csodálatos daljátékot, amely üzeneteként a hazaszeretetet emelném ki. Ez már a darab elején érezhető, amikor elhangzik, hogy „Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik, de Majlandban harminckettő látszik. Inkább nézem az abonyi kettőt, mint Majlandban azt a harminckettőt...“. Akkor a Dunaszerdahelyhez közeli, nagyabonyi csárdában gyülekező törzsvendégek éppen Háry János, a nagyotmondó obsitos meséit hallgatják. Egyébként e dalt Kodály 1905-ben Zsigárdon gyűjtötte, a szövegét pedig Arany László és Gyulai Pál 1871-ben kiadott Magyar népköltési gyűjteményében találta. A magyarság mindig is nagyon szerette hallgatni az illúziókkal színesített meséket, amelyek kiragadnak a gyakran fájó, keserű valóságból, segítenek azt elviselni, s azzal a reménnyel kecsegtetnek, hogy egyszer majd jobbra fordulhat a sorsunk
– fogalmazott a jeles aktor.
Idekívánkozik egy megjegyzésünk:
Sajnos, a jelenlegi közéletünkben is akadnak a folyvást szebb jövőt ígérgető Háry Jánosok, akiknek a szavait gyakran kételyekkel fogadjuk. E daljáték nekik szintén a pozitív változás reményében tart tükröt...
