Eszenyi Enikő: ha egy nőnél elpattan a húr...
Eszenyi Enikő visszatérő vendége a pozsonyi és a prágai színházaknak. Pozsonyban kezdődött nemzetközi rendezői karrierje, s azóta már a legrangosabb szlovákiai színházi díjat is megkapta. Legújabb rendezése a Szlovák Nemzeti Színházban a Káosz című darab, Mika Myllyaho finn szerző műve, amelyben három nő sorsát mutatja be, folyamatos stresszhelyzeteknek kitéve.
A szereposztás parádés, a Táňa Pauhofová, Diana Mórová és Monika Hilmerová alkotta hármas Eszenyi rendezésében biztos garanciája a sikernek. Ezt igazolta a december eleji bemutató is. A premier másnapján találkoztunk Pozsonyban a rendezőnővel.
Enikő, megtenné, hogy aláírja a jegyemet? Én az előpremieren voltam, a nyilvános főpróbán, egy nappal a bemutató előtt.
Jaaaj, nagyon sok hiba volt a számítógépes vezérléssel, késett a videó, nem volt zene.
Ezek technikai részletek, maga az előadás nagyon élvezetes volt. Ha a premier ennél is jobb volt, kitűnő lehetett. Tudja, hogy szinte napra pontosan, 2017. december közepén egyszer már bemutatták ezt a darabot Szlovákiában? Ráadásul magyarul, a kassai Tháliában.
Igen, hallottam erről az előadásról. A női problémák fontosak egy színház életében is, ezért ezt a darabot nagyon gyakran és szívesen tűzik műsorra a színházak. Három remek színésznő kell hozzá.
Külföldi rendező esetében hogyan történik a darabválasztás? A színház előre tudta, mit akart eljátszani, vagy ön javasolta?
Ez általában egyeztetés eredménye. A pozsonyi Nemzeti most egy kis létszámú darabot keresett, és magam is ilyet ajánlottam. Nem volt ellenemre, hogy megrendezzem a Káoszt, bár tudtam, hogy csak magával a történettel nem fogjuk tudni bejátszani a rendelkezésre álló nagy teret, ezért plusz látványelemekre lenne szükségünk, amire viszont nem volt pénz. Ez a körülmény, illetve a pandémia másba is beleszólt, így például úgy döntöttünk, hogy nem készülnek új kosztümök a darabhoz, hanem a színház már meglévő ruhatárából válogatunk.
A darab plakátja szerint nemcsak rendező, de az egyik jelmeztervező is ön volt.
Eredetileg így volt, de a járvány ebbe is beleszólt, így virtuálisan tudtam csak bemutatni az elképzeléseimet. Miután világossá vált, hogy nem tudok rendszeresen átjárni, és a próbák is online lesznek, kértem a színház vezetését, hogy kérjen fel egy helyi tervezőt. Nagy örömömre egy szlovákiai magyar művészt találtak Madleňák Andrea személyében, a plakáton tehát őt illeti meg ez a hely. A nagyon tehetséges fiatal jelmeztervező nyitott volt az ötleteimre. A külföldi rendezéseknél állandó nehezítő tényező a nyelv és az olykor ismeretlen, színházon belüli környezet. Sok mindent nem értenek, és én sem értek sok mindent. Ez szó szerint és átvitt értelemben is igaz. Ilyenkor nagyon fontos, hogy olyan helyi munkatársaim legyenek, akik biztosak a helyzetükben, és ismerik az adott színházon belüli környezetet. Sok éve foglalkozom a színpad technikai részleteivel, világítással, hangosítással stb. Szükséges, hogy ezeken a területeken is tapasztalt helyi kolléga legyen, szerencsére a Szlovák Nemzeti Színházban nagyszerű munkatársakra találtam.
Ez a pár mondat is igazolja a „hírét”, hogy a munkájában rendkívül igényes, és a jó teljesítményt nem dicséri, mivel azt természetesnek veszi. Mennyire nehéz egy ilyen, maximalista kisebbség tagjaként dolgozni?
Nem mindig tudok ezzel a helyzettel megbirkózni. Ennek ellenére nagyon nagy öröm a számomra, ha olyan emberekre találok, akik követik azt a maximalizmust, igényességet, vagy mondjuk úgy, művészi energiát, amit belefektetek egy munkába. De térjünk vissza a darabhoz, amelyet több lehetőség átnézése után közös megegyezéssel fogadtunk el. Három színésznővel nagyszerűen dolgoztam, közülük Diana Mórovával ez már a negyedik közös munkánk, hiszen ő minden itteni darabom főszereplője volt.
Akkor viszonylag gyorsan elkezdődhettek a próbák, ugye?
Gyakorlatilag egy hónapot online próbáltunk. Én otthon ültem a lakásomban Budapesten, a színésznők pedig itt voltak, Pozsonyban. Mónikát mindjárt az első napon meg kellett operálni, tanakodtunk is, mi lesz, de legnagyobb meglepetésünkre másnap már bejelentkezett a kórházból, hogy onnan folytassa a próbákat. Délután kivették a vakbelét, reggel pedig olvasta a szerepét! Egy idő után persze már érezhető volt, hogy nem elég az online elemzés, hiszen nagyon szerettünk volna mindannyian a térben lenni, akcióban. Így aztán eljöttem Pozsonyba.
A pandémia kellős közepén.
Igen, mondhatjuk így is, de a munkára koncentráltunk. Sajnos, nem tudtunk folyamatosan dolgozni, hol az országos tesztelés folyt, hol a színházban függesztették fel a munkát, és persze a színésznőknek is voltak más kötelezettségeik. Bár nem tudtam azzal a tempóval haladni, ahogy szerettem volna, mégis úgy érzem, hogy a premierre minden összeállt.
A darabról szóló mindegyik írás kiemeli, hogy a három nő életét, polgári foglalkozásuk ellenére a káosz, a kaotikus életszervezés határozza meg. Az előadást látva mégis úgy éreztem, hogy amit a színpadon láttunk, ahhoz szinte bármelyikünk mindennapja hasonló lehetne.
Igen, ez így van. A darab inkább a női megélését mutatja ennek, a három különböző alkat szemszögéből. A nők idegrendszere fokozottabb érzékenységű. Ugyanolyan terhet, nyomást cipelnek magukon, s a lánykortól kialakult (anyai) ösztönük, az aggodalom, hogy felelősek valamiért, akkora feszültséget jelent a napi megfelelési kényszerek során, hogy amikor elérik a kritikus pontot, a kaotikus pillanatot, az sokkal nagyobb kisülésekkel jár, mint egy férfinél.
Űgy tűnik, hogy a többségi társadalom egy nő esetében ezt sokkal nehezebben fogadja el.
Igen, s éppen azért, mert a nő úgymond tovább bírja, és ha eljut odáig, hogy elpattan a húr, annak az amplitúdója sokkal nagyobb. És nemcsak nagyobb, hanem ennek a kifejezési formája is sokrétűbb. A tapasztalatom azt mutatja, hogy a férfitől ezt könnyebben elfogadják. A világ fejlődése, a nők önállósodása, azon belül a magukra utaltságuk mind ezt erősítik. Ebben nincs kivétel, talán csak az, hogy a kaotikus pillanatok kit milyen helyzetben, milyen pozícióban érnek el. A munkánkat a tanácsaival egyébként egy nagyszerű pszichológus is segítette.
Korábban klasszikus, férfi–nő kapcsolatra épülő darabokat játszott, rendezett, majd egy női írók műveiből készült válogatást adott elő. A Káoszban is jellemző, hogy a férfi inkább már csak díszletként jelenik meg. Ezek egy fejlődési folyamat egy-egy állomásai?
Nem. A sors hozta így, hogy egy női problémákkal foglalkozó darabbal dolgoztunk. Ennek az is előnye, hogy többféle élethelyzetet tár fel, melyekbe bármelyikünk beleeshet. Azt persze ne feledjük, hogy a darabot férfi írta, így mindkét nem számára érdekes az előadás!
A darab után hadd kérdezzem az ön történetéről is. Az életrajza a kezdetektől folyamatos, töretlen sikerről számol be. Van ennek valamilyen titka?
Hát azért az idei vígszínházi történet kivétel, amiről csak annyit mondhatok, hogy nem tartozik bele ebbe az útba.
Az egyik, legtöbb díjat hozó munkája Brecht Jóembert keresünk című darabja. A mű egyik mondanivalója, hogy ha jót akarunk tenni, eredményt akarunk elérni, kényszerűen kellemetlen helyzeteket is elő kell idéznünk. A darabban a vállalkozó kénytelen lerázni az állandóan nyakára járó barátokat, rokonokat, mert másképpen a mélybe rántanák. Nekem ez is eszembe jut a vígszínházi történetről.
Ehhez most csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy ha nőként vezeti valaki a legnagyobb budapesti színházat, és ha határozottan lép fel annak érdekében, amit képvisel, akkor azt nem fogják ugyanúgy elfogadni, mintha ugyanezt férfiként tenné.
Értem. Nem is faggatom erről tovább. Arra viszont kíváncsi lennék, hogy a színpadi szereplés és a rendezés után az írást is kipróbálja-e? Így kiteljesedhetne a shakespeare-i vonal, hiszen ön is szinte együtt él a színházzal, játszik, rendez, szinte bent lakik az épületben.
Magamat egy intenzív, impulzív alkotónak tartom, most írtam egy filmnovellát, remélem, egyszer pont az önök kiadója fogja majd kiadni, de előbb legyen belőle film! (nevet) Ami késztetésem az írásra van, azt bőven ki tudom élni a szövegkönyvek alakításánál és más szövegeivel is gyakran kerülök kapcsolatba. Éppen a nagy szlovák író, Ľubomír Feldek lepett meg a legutóbb a Szép magyar komédia fordításával. Ezt különösen nagyra értékelem, hogy nyolcvan fölött, a járvány ellenére eljött, hogy találkozzunk egy kávé mellett. Ő fordította az általam rendezett két Shakespeare-darabot is, az Ahogy tetsziket és az Antonius és Kleopátrát. Shakespeare-t még annyiban érinteném, hogy a „főnöke” egy nő volt, a királynő. Ezért sem véletlen, hogy a női gondolkodás erőteljesen jelen van a műveiben. Talán ezért is vonzódom ennyire a darabjaihoz. Tudta, hogy a páholyból egy nő állandóan figyeli a munkáját.
Ön alig 40 évesen Kossuth-díjat kapott. Prágában, Washingtonban, Pozsonyban rendez, számtalan egyéb díja és kitüntetése van. Honnan eredezteti a tehetségét és a munkához való viszonyát?
Nagyapám iskolaigazgatóként a falu értelmiségi életének a szervezője volt, rendezett, szavalt. Csengerben, egy távoli szatmári kisvárosban születtem, almatermő vidéken. Gyerekként én is kivettem a munkából a részem, így szocializálódtam. Soha nem volt ebből a közegből kitörési kényszerem, hiszen a legcsodálatosabb gyermekkorom volt. Ez is közrejátszott abban, hogy most nyáron elindítottunk egy iskolát Csengerben, egy workshopot. Jöttek Kolozsvárról, Pozsonyból is színihallgatók és persze szlovákiai színészek és dramaturgok. Nagy hírű tanárok tartottak előadást a világ nagy díszleteiről, a dramaturgiáról, a színpadi technikáról, én pedig Csehov Sirályával foglalkoztam. Színpadi előadásokat szerveztünk, a helyi közönség előtt is maximálisan nyitva álltunk, akik vették is a lapot. A városvezetés támogatta ezt, megkaptuk az egykori zsidó iskola épületét, ami helyet adott az „iskolámnak”. Az előadók egy része úgy érkezett, hogy Csenger a világ végén van, aztán abban maradtunk, hogy Csenger a világ közepe!
Bár 11 évesen elköltöztek a városból, azért csengerinek tartja magát? És a csengeriek a magukénak tartják önt?
Mindig nagyon kötődtem a szülőföldemhez, főiskolás korom óta tudják rólam, hogy ez számomra milyen fontos. Ezért is jó érzés, hogy a terveimre volt fogadókészség, és pontosan értették, mit szeretnék ott létrehozni. Eddig főállásban az időhiány miatt soha nem tanítottam, ezt a műhelymunkát, amit most Csengerben elkezdtünk, a jövőben is szeretném, szeretnénk folytatni.
Egy magyarországi művész számára a szlovákiai belépéshez a kapu valamilyen felvidéki magyar kulturális intézmény. Az ön esetében ez kimaradt, egyből országos szinten, a pozsonyi Nemzetiben rendezett, először éppen 25 éve. Ennek mi volt a nyitja?
Ez azért történhetett így, mert a néhai Martin Porubjak és Peter Mikulík, a Nemzeti akkori dramaturgja és igazgatója látták a Heilbronni Katica, avagy a tűzpróba c. darabomat a Vígszínház Sátrában, és ők hívtak meg. Így lett az első külföldi rendezésem Pozsonyban 1996-ban Shakespeare Ahogy tetszik című darabja. Egyszerre kellett több akadállyal megküzdenem. Nőként, magyarként, először külföldön, nyelvismeret nélkül, miközben a legnagyobb szlovák színészeket kaptam, Chudíkot, Labudát, Dančiakot, Slezáčeket és még sorolhatnám.
Kitűnő az áttekintése a szlovák színházi személyiségekről.
Azóta több rendezésem is volt itt, így a listám hosszú. Tarageľ, Obšil, Timková, sorolhatnám. Óriási élmény, hogy még Jozef Kronerrel is forgathattam. A kamerák előtt keringőzhettem vele.
Aztán jött Prága.
Igen, jött Prága, ahol ismét a legnagyobb neveket kaptam. Donutil, Kodet, Salzmannová, Olda Kaiser és sorolhatnám még, miközben megismertem a fiatalokat, Robo Rothot, Maštalírt, Koleníket, Zuzana Šajgalíkovát, aki az Aréna Színház fiatal dramaturgja volt, most pedig a nagyszombati színház igazgatója. Nem hagyhatom ki az egyik legnagyobb cseh színészt, Hrušovskýt, a Švejk legendás megformálóját, akivel szintén forgathattam. Ezenkívül persze ismerem az itteni díszlettervezőket, zeneszerzőket, köztük a kitűnő Michal Novinskit és persze állandóan találkoztunk a felejthetetlen Menzellel.
A jelen és a múlt után pár szót mondjon még a jövőről! Milyen feladatokra készül?
Örömmel mondhatom, hogy szinte az egész jövő évem betelt, ebben van szerep és rendezés egyaránt. A legközelebbi bemutatóm szintén Szlovákiában, a nagyszombati Palárik Színházban lesz, ahol Hanoch Levin Átutazók című, felemelő, egyedien különleges világú darabját állítom ismét színpadra.
Nos, a helyszín Dél-Szlovákia egyes részeiről könnyen elérhető. Sikeres új évet kívánva köszönöm, hogy mindezt megosztotta a Magyar7 olvasóival!
Köszönöm az interjút, és mindenkinek jó egészséget kívánok. Vigyázzanak magukra, most ez a legfontosabb. Mindenki jól legyen!
Megjelent a Magyar7 2020/50.számában.
