Életműdíjat kapott Boráros Imre

Ön a hazai magyar színművészek közül egyedüliként kapott Kossuth-díjat. Akkor vagy nemrég, az EMMI életműdíjának átvételekor érzett-e valami olyat, hogy ez a pályája csúcsa, vagy szakmailag még ettől többet is elérhet?

Viccesen úgy fogalmaznék, hogy 76 évesen még előttem az élet. Az biztos, hogy a szakmai pályám az életműdíjjal nem ér véget, vannak még terveim, ám ez az elismerés hasonlóképpen megdobogtatta a szívemet, mint az életem három másik nagyon jelentős eseménye: Henrik fiunk, majd az első unokánk születése, vagy a Kossuth-díj 2014-ben. Az életműdíj is csodálatos mérföldkőnek számít, amely megerősít a hitemben, hogy ez az én földi szolgálatom, amit mindaddig kell folytatnom, amíg a Jóistentől elég erőt és egészséget kapok hozzá.

Ötvenöt éve, 1965 augusztusában szerződött a Magyar Területi Színházhoz, ahol élete párját, Petrécs Anna színművészt is megismerte. Milyen eseményt emelne ki az eddigi élet(műv)éből, és mit törölne ki legszívesebben?

Edith Piaf egyik dalának címével jelentem ki, hogy nem bánok semmit sem. Bár nagyon sok szép eseményt, kiváló szerepet említhetnék, azok közül mégis az első MATESZ-beli szerepemet emelném ki. Többek közt Thirring Violával, Galán Gézával és Turner Zsigmonddal közösen szerepeltünk Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című színművében. Egy tanársegédet alakítottam, amiért csupa pozitív magyar és szlovák kritikát kaptam. Úgy éreztem, hogy a számomra legmegfelelőbb helyre kerültem, a komáromi társulat befogadott. Az a csapat, amelynek tagjait jó pár pozsonyi előadásban láttam, a róluk szóló cikkeket nagy érdeklődéssel olvastam, majd tőlük többféle dolgot tanultam. Az olyan rendezőkkel alkotó légkörben folytatott munka által is mindig feltöltődtem, akiktől sokat kaptam, s hozzájárultak a szakmai fejlődésemhez. Azt ugyancsak az élet nagy ajándékának tartom, hogy Pannika személyében olyan csodálatos lelki és szakmai társsal gazdagodtam, akinek a tanácsai, meglátásai szintén mindig segítették-segítik az egyes előadások kapcsán kitűzött célok megvalósulását.

A kisvárdai színházi fesztiválon először a ’90-es évek elején, a kassai Thália Színház Esőcsináló c. darabjában vendégművészként szerepeltek, s mindketten a legjobb alakítás díját kapták. Az idén nemcsak a Csavar Színház és a Soproni Petőfi Színház Peer Gynt című közös produkciójának szereplőjeként, hanem az életműdíjért is visszatérhetett. Kérem, szóljon e díj tárgyiasult formájáról és a fesztivál jelentőségéről is!

Akkoriban, amikor a Beke Sándor rendezte Esőcsinálóban szerepeltünk, még volt pénz arra, hogy ha a hét közepén szerepeltünk, akkor ottmaradhattunk a hétvégi díjkiosztó ünnepségre. Így jutott elég idő arra, hogy a határon túli magyar színtársulatok tagjaiként, akik év közben máshol nem találkozhattunk egymással, Kisvárdán megnézhettük egymás előadásait, és sokat beszélgethettünk. Ez volt a célja, és ez adta a jelentőségét is a fesztiválnak. Sajnos, mindez a múlté. Nagyon örültem azonban, hogy játszhattam a Peer Gyntben, s ezúton is köszönöm Pataki Andrásnak, a soproni színtársulat igazgató főrendezőjének, hogy Gál Tamás javaslatára, akinek szintén hálás vagyok, beválasztott a szereplők közé. Miután a kisvárdai fellépésünk után hazatértünk Komáromba, csütörtökön Nyakó Béla fesztiváligazgató telefonon tudatta a meglepő hírt: Kárp Györggyel, a marosvásárhelyi Spectrum Színház színművészével együtt szombaton magam is életműdíjat kapok. Gál Tamás, a Jókai Színház igazgatója vitt vissza a díjátadásra, mert ilyen hosszú úton már nem szeretek vezetni. Mi, a két életműdíjas voltunk a legidősebb résztvevők, és nagyon jólesett, hogy még megbecsülnek minket.  

Az újabb rangos elismerés leltárkészítésre, vagy a további tervei megvalósítására sarkallja? Hét szűk vagy hét bő esztendőt könyvelhet el a saját alapítású Boráros Imre Színház kapcsán? Annak működését hogyan befolyásolta a koronavírus-járvány?

Még nem készítek leltárt, hiszen vannak további terveim, s ez csak egy szép megálló volt a pályámon. A Boráros Imre Színház eddigi hét éve, illetve a tavaszi karanténidőszak is termékenynek bizonyult. Előbb több magvas mondanivalójú, nemzettudat-erősítő produkciónk született, a járvány alatt pedig Apagyi Laci barátom segítségével 14 verset és bibliai idézetet játszottunk fel, majd jelentettünk meg a világhálón. E felvételeink kapcsán is sok pozitív visszajelzést kaptunk, amelyek új erővel töltöttek fel. 

A rendszerváltás óta az előadásaikkal Európán kívül Amerikában és Ausztráliában is sokszor sikeresen turnéztak. Sőt, a Hans Broos műépítészről Ladislav Kaboš által rendezett, Szlovákiában és Brazíliában forgatott film főszerepét is elvállalta. Vállalna-e újabb óceánon túli szereplést például a Dózsa című Székely János-monodrámával, vagy az Istennel a hazáért című Fülöp Antal-művel vagy más produkcióval?

A harmincórás ausztráliai repülőutat már nem, de a 9 órás amerikai utazást ma is bevállalnám. Akár a Felvidéki magyarok litániája című zenés-irodalmi összeállításommal is, amellyel az idei Ars Sacra Fesztivál keretében a kiskőrösi Szent József- és a lébényi Szent Jakab-templomba is meghívtak. Sajnos, az újabb határzár miatt nem tehetek eleget e felkéréseknek. Hiánypótlásként a felvidéki Mária Rádió közreműködésével, a komáromi Szent Anna-kápolnában készítettünk róla tv-felvételt. Nagy szeretettel küldjük el az említett két helyszínre és a fesztiválszervezőknek, hogy feltehessék az internetes oldalukra. Továbbra is ily módon igyekszem hozzájárulni a magyarságtudat erősítéséhez. Egy egész életre szóló küldetésemnek tartom ugyanis, hogy a magyar kultúránk, az anyanyelvünk, a szeretet és nem utolsósorban az Istenbe vetett hit erejét, jelentőségét hirdessem. 

Megjelent a Magyar7 2020/37.számában.