Egy nagyon okos színésznő, Schubert Éva
„Maga nagyszerű titkárnő, bár az enyém lenne” – mondja A néma dosszié című magyar kémfilmben Szirtes Ádám Schubert Évának, akinek ez már a sokadik egymondatos titkárnői szerepe volt. A rendezők bizonyára olvasták a művésznő életrajzát, hisz miután nem vették fel az egyetemre „apácamúltja” miatt, elvégzett egy gyors- és gépírónői tanfolyamot, mivel a csonka, apamentes családnak élnie kellett valamiből. S bár a biztatások ellenére nem készült színészi pályára, esti tagozaton mégis elvégzi a színművészetit (akkor még ilyen is volt), s az ötvenes évek közepén elkezdődik a színészi pályája. Az egy-kétmondatos szerepek nem terhelték le túlságosan, így elvégzi a magyar történelem-művészettörténet szakot is, szabadidejében rengeteget utazik, ír és műfordít is. S mivel anyanyelvi szinten beszél németül, időnként egykori nagy kortársaihoz, Sulyok Máriához és Bulla Elmához hasonlóan elfogadja német társulatok meghívását is.
Nem készült színészi pályára, bár távoli ősei között akadt színész is, dédapja egyik bátyja, Szuper Károly annak idején a nála két évvel fiatalabb Petőfi Sándorral játszott egy színpadon, de a távoli rokonságba tartozott a Himnusz szerzője, Kölcsey Ferenc is. Apja, Schubert József Károly szintén polihisztor volt, nyolc nyelven beszélt, de a családi kötöttségeket nem igazán tűrte, s Éva alig tízéves, amikor magára hagyja a családot, közte a Down-kóros fiával.
Az apa nélkül maradt család Erdélybe menekül, ahol Éva az angolkisasszonyoknál tanul, méghozzá kitűnően, de az új rendszer nem nézi jó szemmel az egyházi előéletet, s hiába készül egyetemre 1949-ben, kiváló tanulmányi eredményei ellenére elutasítják a jelentkezését.
De mivel a családot el kell tartani valahogy, elvégez egy gyors- s gépírói tanfolyamot, és sikerül is elhelyezkednie. Akkoriban mindenhol káderhiány van, így a színművészetin még esti tagozatos képzést is hirdetnek, s itt nem számít az kétesnek elkönyvelt múlt, őt is felveszik. 1955-ben kap diplomát, s az időközben Magyar Néphadsereg Színháza névre átkeresztelt Vígszínház szerződteti egy évadra, majd a József Attila Színházban és a Vidám Színpadon tölt el egy-egy évadot, s 1958-ban visszatér a Vígszínházba, de messze nem a képességeit figyelembe véve foglalkoztatják, legfeljebb annak örülhet, hogy a magyar színpad óriásai mellett vehet levegőt. Húsz év múlva lesz elege a tétlenségből, s visszatér a Vidám Színpadra.
1955-ben a Máriássy házaspár hívja az Egy pikoló világos című játékfilmbe, ahol ő játssza a kicsapongó, a szocialista közízlést arcul csapó rossz nőt, Gizust, s érdekes módon ez a név elkíséri az egész pályáján, szinte „elgizásítják”, ahogy rajta marad a dizőz szerepkör is. Előbb A csodacsatár című szatírában játssza-táncolja el Estellát, igaz, még Ákos Stefi énekhangján, de később annyira belejön a dizőzi létezésbe, hogy már a saját énekhangját is előmeri venni.
A több éven át készült film sorsa jól mutatja, mennyire hatalomfüggő műfaj a film, ugyanis azt még a fociőrület idején, 1954-ben kezdik el forgatni, többször is átírják, de mire 1956 novemberére kitűzik a bemutatót, mindent elsöpör a népfelkelés, Puskás Ferenc és Pongrácz Imre, az eredeti címszereplő(k) és Méray Tibor, a forgatókönyv szerzője emigrálnak, míg másokat a film alkotói közül elítélnek a népfelkelésben játszott szerepük miatt.
Később egyes részeket újraforgatnak, Puskást Hidegkutira cserélik, de 1957 szeptemberében végül eljutnak a bemutatóig, bár Méray Tibor neve lemarad a stáblistáról. 2026-ban végignézve a filmet, nyugodtan mondhatnánk, az aktualitása mit se kopott, legfeljebb Puskás helyett ma Szoboszlaiért lángol egy egész ország.
Akkoriban divatos, de korántsem veszélytelen műfajnak számított a társadalmi szatíra, volt, amelyik a forgatásig sem jutott el, s volt, amelyet páncélszekrénybe zártak, a szintén akkoriban készült A nagyrozsdási esetet majd csak 1984-ben, míg Az eltüsszentett birodalmat pedig csak a rendszerváltás után mutatják be. De hasonlóképp járt Bacsó Péter 1969-ben készült A tanú-ja is, amely csak tíz évvel később került a nagy nyilvánosság elé, miután titkos vetítéseken az elvtársak már halálra röhögték magukat.
A rendszer mellett ágáló/agitáló filmek pedig ma már a nagyszerű színészi jelenlét ellenére is többnyire nézhetetlenek és érthetetlenek. Nem úgy a már említett A csodacsatár, amely kirobbanó sikert aratott, s amelyben Schubert Évának is jut egy felejthetetlen hajbakapós jelenet Kiss Manyival.
Ezt követően bemutatkozhat az akkor létrehozott Magyar Televízióban is, az egyik első magyar tévéjátékban, a Palotai Boris elbeszéléséből Zsurzs Éva által rendezett Mamában Dajka Margit lánya lehetett Váradi Hédi mellett. Több filmben feltűnik a hatvanas években is, de a rendezők ráaggatják az örökös titkárnői szerepkört, ez alól alig egy-két film (Vörös tinta) a kivétel, így bőven van ideje művelődni, olvasni, nyelveket tanulni, amelyeket később kamatoztat is.
Fordításokat vállal, franciából lefordítja Edith Piaf, Mirelle Mathieu és Charles Aznavour életrajzi könyvét, tanítványokat vállal, tanít a Zeneakadémián is, rendez, s ha hívják, akár játékmesternek is elmegy egy-egy előadásba.
A húszéves vígszínházi lét legnagyobb hozadéka, hogy megismerkedik későbbi férjével, Verebes Károllyal, s Csehov Sirály című darabjának előadásában egymásba szeretnek. A frigy hozadéka Dóra lányuk, aki viszont nem követi a szülei hivatását, restaurátor lesz.
Dolgozni azért dolgoznak együtt, a Játékszínben Schubert Éva megrendezi Heltai Jenő Szépek szépe című mesejátékát, amelynek a díszleteit és jelmezeit a lánya álmodja meg. Mondják, a szocialista kultúrpápa, Aczél György kifejezetten nem szívlelte a művészetét, de annyira gazdag volt a kor kulturális élete, hogy lehetőség a kiteljesedésre mindig akadt, ha nem a filmben és a színházban, akkor a rádióban, szinkronban és a televízióban, s mindig akadt rendező, akinek az eszébe jutott a művésznő különleges hangja és utánozhatatlan egyénisége. Így egy egész ország ismerhette meg a Frakk, a macskák réme című sorozatból, ahol Lukrécia hangját kölcsönözte.
De a televíziónak köszönhet több sorozatot is, így láthattuk a Lindában, de nem maradhatott ki a Szomszédokból sem, amelyben ő Lillácska. S még egy Mama, Váradi György a címszerepet bízza rá a Szigligeti Ede színművéből készült tévéjátékban. Van egy másik közös tervük is, szeretnék színre vinni Kálmán Imre fiának, Charlesnak Shaw Warrenné mestersége című drámájából készült musicalt is, amelyben ő lenne Warrenné, a lánya pedig Káldi Nóra, míg a tiszteletes Kálmán György, de a rendező halála miatt ez az álom már nem valósul meg.
De ekkoriban forgatták a Mátyás királyról és gyevi bírórólszóló, A világ közepe című tévéjátékot is, amelyben szintén egy remek szerep várta. Amikor hivatalosan nyugdíjba megy, a magyar színházigazgatók gyorsan elfeledkeznek róla, évekig szerepet se kap, szerencsére ott van a szekszárdi Deutsche Bühne, ahol rendez és játszik, majd négy évadra a berlini Theater des Ostens szerződteti. Élete utolsó éveiben Sopronban, Budaörsön, Székesfehérváron, valamint Budapesten az IBS Színpadon és a Karinthy Színházban kap fontos szerepeket, Örkény Macskajátékában eljátssza Orbánnét (Giza: Csernus Mariann) és Gizát (Orbánné: Pásztor Erzsi) is, a Butaságom története című Gyárfás-darabban pedig Kiss Manyi egykori filmbéli szerepét. De hatalmas sikerrel adja Margarida asszony szerepét is, míg a Hárman a padon című Nicolai-örökzöldben Avar Istvánnal és Makay Sándorral remekelnek.
2002 egyik áprilisi éjszakáján nem kis izgalommal és holtfáradtan vártam a Tompa Mihály Országos Verseny (Tompika) budapesti zsűritagjait, köztük őt is. Már sikeresen mögöttünk volt a nyitóest, s mobil még nem nagyon lévén, estefelé hívtak, hogy egy tatabányai előadás után azonnal indulnak Gömörbe. Hajnali fél háromkor érkeztek meg, s míg a többiek azonnal nyugovóra tértek, Schubert Éva azt kérte, mutassam meg neki a várost. Csak arra nem voltam felkészülve, hogy ő előző délelőtt különböző útikönyvekben utánanézett, mit is érdemes megnézni a városban... Virradt, mire aludni tértünk, de számomra egy örök élménnyel.
De a művésznő nem engedett a huszonegyből a zsűrizés során sem, s ami talán sosem fordult elő a verseny történetében, többen ki is fütyülték, amikor az értékelőjét tartotta. Nem úgy Döme Sándor komáromi versmondó, aki később is személyes kapcsolatot ápolt vele, leveleztek, sőt meg is látogatta őt budapesti otthonában.
– emlékszik vissza Döme Sándor, aki mégsem hallgatott a művésznőre, nem a bizonytalan színészi pályát választotta, de azért nem szakadt el a színháztól, ma is versmondó fesztiválok állandó résztvevője, s nem mellesleg a bécsi Burgtheater és a Theater an der Wien főpincére.
Egy fiatal színházrajongó, Bohó Markusz szerint „Schubert Éva színésznőként a végletekig őszinte jelenlétet jelentette. Nem játszott rá, nem akart tetszeni. Minden megszólalása mögött gondolat és belső tartás állt. Emberként keménynek tűnhetett, de ez nem kegyetlenség volt, hanem következetesség. Nem engedett a középszernek, sem másoknál, sem önmagánál. Az igazság érdekelte, nem a kényelem”.
2013-ban megkapta végre a Kossuth-díjat is. Emlékek a jelenben címmel megírta a visszaemlékezéseit, hosszas beszélgetést készített vele Friderikusz Sándor és Alföldi Róbert is, amelyek egy egész kor pazar keresztmetszetét adják. S bár úgy tűnhet, elaprózta a tehetségét, amelyet nemcsak a színpadra pazarolt, álljanak itt búcsúzóul Mécs Károlynak a temetésen (2017) mondott szavai:
