Drágaköves gyerekcipőben

2019. december 14., 10:05
Gažík Viktória

Tizenegy éves voltam, mikor először olvastam el L. Frank Baum meseregényét- az Óz, a nagy varázslót. Már akkor szívembe zártam Dorka történetét, útitársait, Totót, a rubinpiros cipellőt és persze a szárnyas majmokat. Felnőttként még mindig ugyanúgy rajongok a mesékért, mint gyermekkoromban. Ezért is vártam izgatottan a Komáromi Jókai Színház az Óz, a csodák csodája zenés mesejátékának bemutatóját, Méhes László rendezésében. Az előadás végén meglepetéssel készültek a jelenlévő gyermekeknek, ugyanis maga a Mikulás is megérkezett.

Fotó: Kiss Gibbó Gábor

Dorka (Horváth Csenge e.h.) Cansasben lakik Emmy nénivel (Holocsy Krisztina), Harold bácsival (Skronka Tibor) és Totóval (Picur), a kiskutyájával. A gonosz Miss Glutch (Cs. Tóth Erzsébet) megpróbálja elvinni Totót a rendőrségre, mivel szerinte közveszélyes vadállat, ám Totónak sikerül megszöknie. Dorka elindul megkeresni a kutyát, így nem sikerül hazaérnie azelőtt, hogy a többiek a ciklon elől menekülve lemennének a viharpincébe.

oz1.jpg
Fotó: Kiss Gibbó Gábor

Dorka a házban ragad, az erős szél pedig egyenesen a manók földjére repíti. A háza pont a gonosz Keleti Boszorkányon landol, így vet véget rémuralmának a manók földjén. Megjelenik a jóságos Északi Boszorkány, aki megajándékozza Dorkát a gonosz boszorkány rubinpiros cipőjével. Dorka szeretne hazajutni Kansas-be, a boszorkány azt tanácsolja, induljon el a sárgaköves ösvényen Ózhoz, a nagy varázslóhoz. Útközben találkozik a Madárijesztővel (Culka Ottó), a Bádogemberrel (Szabó Viktor) és a gyáva oroszlánnal (Majorfalvi Bálint), akik vele tartanak Smaragdvárosba. Útjuk nem egyszerű, hiszen a gonosz Nyugati Boszorkány megpróbálja gátolni őket. Eljutnak Ózhoz (Fabó Tibor), de ő nem hajlandó fogadni őket, míg el nem hozzák a Nyugati Boszorkány seprűjét. Dorkának sikerül őt elpusztítani, de Smaragdvárosba visszatérve kiderül, hogy Óz messziről sem csodálatos, csak egy mihaszna csaló. Dorkát végül a rubinpiros cipellő juttatja haza.

Óz világa, melybe Dorka csöppen, Kansas tükörképe, ezáltal lesz a színdarab tökéletes táptalaja a szerepösszevonásnak. A valóság illúziódús változatában Kansas lakóinak egy sajátos kifigurázása történik, mivel fő jellemvonásaikat kiemelve testesülnek meg mesés hasonmásaik.

A három útitárs személyiségét különféle beszédhibákkal (selypítés, pöszeség, dadogás) tarkították, ezt ötletesnek és humorosnak találtam. Alapvetően úgy gondolom, hogy az Óz, a csodák csodájában csupa szeretnivaló, jóságos, szívmelengető karakter sorakozik fel, ezt a jelleget pedig sikerült visszaadnia a Komáromi Jókai Színház színészgárdájának.

Maga a történet valahogy megkívánja a forgószínpados megoldást. Egyrészt a sok helyszínt egyszerre kell felvinni a színpadra, másrészt egy forgószél, ha forog, úgy az igazi. A sárgaköves ösvény kivetítése is pompásan működő színpadi elem.

Ez mellett a pipacsföldként funkcionáló lepedő túl egyszerűnek hatott. Az összkép egyszerre volt összeszedett és játékos, gyermekmesébe illő.

oz.jpg
Fotó: Kiss Gibbó Gábor

Megemlítésre méltóak a jelmezek. Színvilágban, mintákban az eredetihez hű vonalon indult el a jelmeztervező, az elkészült munka mégis kapott egy modern újítást. Kifejezetten tetszettek a boszorkányok csillogó ruhái, az ezüst és piros kontrasztja, bár szívesebben láttam volna inkább zöldben a Nyugati Boszorkány öltözetét, egyfajta utalásként eredeti bőrszínére. Dorka jelmeze egyszerre volt varázslatos és hétköznapi. A jelmezek és a színpad, vagyis a látkép kész egészet alkottak, kéz a kézben, úgy éreztem, az, ami szemem elé tárul, egy nagyon komoly, átgondolt munkafolyamat végeredménye, melyben minden apró elem kiegészíti egymást.

Jóság és szeretet

Minden megadott, hogy egy elbűvölő musicalt láthassunk, valami mégis hiányzik. Sokáig törtem a fejem, vajon mi lehet az, ami kimaradt. Az, ami annyira szerethetővé teszi a meseregényt, nem érezhető a színi adaptációban. Semmi jogom nincs ahhoz, hogy nyolcvan év távlatából ítélkezzek elismert, neves írók munkája felett, valahol mégis azt érzem, a probléma ebből fakad. Hiszen bármennyire is jó a díszlet, a jelmezek, a színészek, a koreográfia, a rendezés, nem kápráztat el. Pár éve láttam az Ózt a budapesti Vígszínházban, ugyanez a fura szájízem maradt utána.

Elhittem magamnak, hogy csak bennem van a hiba, de az, hogy másodszor is ilyen hatással volt rám, más társulat előadásában, arra késztetett, hogy mélyebbre ássak. Például hiányolom a szárnyas majmokat, ez mindig is így volt, kíváncsi lennék egy-egy rendezői megoldásra a megjelenítésükkel kapcsolatban. Hogy maga a bandukolás miért válik monotonná a színpadon, miközben olvasva tele van izgalmakkal, le sem akarja az ember tenni? Nem meghatározóak a dalok, az Óz, a csodák csodája nem rendelkezik hangulatteremtő zenével, ami egy musical esetében valóban hiányosság. Számomra még a legismertebb Szivárvány-dal is teljesen más dimenzió, a mesejátékhoz képest...

oz3.jpg
Fotó: Kiss Gibbó Gábor

Mindezen hiányérzetem ellenére, köszönöm, hogy újraélhettem gyermekkorom nagy kedvencét.

Jóság és szeretet árad ebből az előadásból, ezért is mondanám megfelelő időzítésnek az évadon belül az adventi, karácsonyváró időszakot. Mikor, ha nem most van itt az ideje, hogy egy kicsit lelassuljunk? Levegyük a polcról a hógömbbe zárt Smaragdvárost, megrázzuk és a lehulló hópelyhekben gyönyörködve hálát adjunk mindazért, amink van.

Elmormolhatjuk magunkban akár a varázsigét is, mely Dorkát hazajuttatja „Mindenhol jó, de legjobb otthon.” Higgyünk a csodákban, járjunk nyitott szívvel, hogy békében és szeretetben teljenek el az ünnepek.