Dögölj meg, drágám! - új szlovákiai magyar dráma ősbemutatója Pozsonyban

A Dögölj meg, drágám, Soóky László tragikomédiája az elmagányosodás folyamatáról, következményeiről, az izolálódás keserű komédiájáról vall. A helyzet egyrészt nagyon konkrét: két idősödő ember sok év után találkozik egy panelház szomszédos erkélyén. A magány szorongató fájdalmának feloldásából indul a beszélgetésük, majd felsejlik a múlt, a közös bűnök, tévedések, örömök, a vezeklés kényszere. Árpád és Mária megpróbál újra kapcsolatba kerülni egymással, de a megbocsátás, a múlt traumáinak feldolgozása félrecsúszik, az évtizedekig elfojtott keserűség felszínre tör, és abszurd módon elpusztítja az egymáshoz utatkeresőket.

Soóky abszurd tragédiája nemcsak társadalmunk elmagányosodott embereiről beszél megindító emberi hangon, hanem arról a jelenségről is, ahogy kisebbségi társadalmunk öntudatlanul izolálódik, bezárkózik, nem tud szembenézni a múlt traumáival, nem tudja kimondani és feldolgozni a bűnöket, a tévedéseit, s ezért a lassú önpusztítás útját választja a jövő keresése és építése helyett.

A dráma egy házaspár találkozásának örömein és fájdalmán keresztül meséli el a közösség hiábavaló útkeresését, emberséges, törékeny, ugyanakkor tragikomikus agóniáját. Tehát azok számára is olvasható, és kódolható, akik nem ismerik közelről a szlovákiai magyar közösség kapcsolódásának lehetetlenségét.

Az abszurd színjáték szereplői: Dósa Zsuzsa és Nádházy Péter.

Az előadás rendezője: Varga Viktor, díszlet-és jelmeztervezője: Nagy Szilvia, dramaturg: Varga Emese.

Az előadás a Szlovák Köztársaság Kormányhivatalának Kisebbségi Kultúrák 2017 programja támogatásával jött létre.

Az alkotók gondolatai

Soóky László, a szerző

„Az abszurd színjáték olyan műfaj, amelyben senki nem tudja eldönteni, hogy meg akar-e ölni valakit. Azt sem tudja eldönteni, hogy őt meg akarja-e ölni valaki, mert az nem úgy van, hogy egyszer csak valakit megölünk, vagy egyszer csak valaki fogja magát és megöl minket. Ez azért bonyolult, mert  mi is nagyon szeretjük őket, akiket meg akarunk ölni, és ők is nagyon szeretnek minket, akiket ők meg akarnak ölni. Így aztán boldogan tervezgetjük, hogy egyszer majd kölcsönösen megöljük egymást és e gondolatok fennköltsége kielégít bennünket.

A civil létezés árnyékát követve a politikai életben is előfordulnak abszurd helyzetek,  de csak a világ szerencsésebb és kulturáltabb részein, mondjuk tőlünk nyugatra, vagy tőlünk keletre. Aki azt gondolná, hogy a felvidéki magyar politikai lét precízen felépített stratégiájának összefonódó láncszemeiben előfordulhat ilyen abszurdnak tűnő balfék, nagyon téved, tételezzük fel róla azt, hogy rosszindulatú. Annyi bizonyos, hogy nem a mi egytyúkaljunk. 

Jó, ne zárjuk ki azt a lehetőséget, hogy a Felvidéken is föllelhetünk pártszerűnek mondható formációkat, amelyek közül egyik, vagy esetleg a másik dominanciára törekszik. De! Egyik sem tiporná el a másikat. Mert az nálunk nem úgy van. Az igaz, hogy majdnem úgy van, de azért egészen mégsincs úgy. A mi pártjaink inkább feláldozzák a népet, mintsem, hogy egymást tipornák el!

S aki ennek a nagyszerűségét nem ismeri fel, az nyilvánvalóan Übü párti.”

Varga Viktor, a rendező  

„Van két ember, aki összetartozik, volt egy tragédia, mely elválasztotta őket, de most újra összehozza őket az élet. A cél azonban, hogy bosszút álljanak egymáson. Mindez humorral és könnyekkel átitatva. Rólunk szól, ilyenek vagyunk, még akkor is ha nem ismerjük be magunknak. Hányszor mondjuk egymásnak, vagy csak gondoljuk, hogy Dögölj meg, de mindig hozzátesszük, hogy Drágám! Ebben az előadásban az igazi szerelem minden arcát megmutatjuk, mert ez az az érzés, amely boldoggá tesz, és közben szép lassan megöl... Két kiváló színészi alakítást láthat a közönség Dósa Zsuzsa és Nádházy Péter előadásában.”

Varga Emese, dramaturg

“úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.”

"A Dögölj meg, drágám – a megbocsátásra való képtelenségről vall. Arról a belső, elfojtott haragról, amely lassan ható méregként felemészt. Nem tudunk megbocsátani – mert nem is tudjuk, mit kéne megbocsátanunk, csak azt, hogy valamit régen elrontottunk, s mert nem néztünk szembe a tévedéssel az is kétséges, ki a hibás, én vagy a másik. A másik vagy én...? Pusztuljon hát mindkettő. Mert egyszerűbb egymást elpusztítani, mint megbocsátani magunknak, s a másiknak...

A játéktér, a történet egy fal köré épül. A fal, ami elválaszt, amin ajtót, ablakot, rést kéne vágni. De valójában nincs fal, ahogy a legtöbb esetben a falak, akadályok, határok – amelyekkel behatároljuk, lezárjuk, definiáljuk életterünket, személyiségünket, életünket – valóságban nem léteznek. Csak a tudatunkban, a szívünkben. Mégis ezt a legnehezebb átlépni, kilépni abból a cellából, amit magunknak építettünk. Mert valójában félünk a szabadságtól. Rettegünk, s nem tudunk mit kezdeni vele. Komfortosabb a harag és az ítélkezés. De talán a játszma végén kiderülhet, hogy újra kéne kezdenünk, mert igazából mindig is szerettük egymást.  Végzetes eszmélés."