Bródy Sándor, a Nap lovagja
„Nekünk papnak, tanítónak és katonának kell lenni egy személyben. Mindennap újra kezdeni a munkát. És minden nappal úgy végezni, hogy a következő jobb és bátorságosabb legyen” – írja írói hivatásáról a 160 éve született Bródy Sándor. Ahogy a költészetben Vajda János, a prózában (s a drámában is) ő jelentette az átmenetet a nemzeti romantika és a Nyugat között. Hasonszőrű kortársait már jelenkorukban elfeledték, az ő neve legalább fennmaradt, de neki is meg kellett érnie, hogy még életében múlt időbe tették a nevét, s amikor kényszerű bécsi emigrációjából hazatért, már a kutya sem ugatott utána. A napokban Rimaszombatban a Pósa Lajos Társaság szervezésében látható a róla elnevezett egri könyvtár vándorkiállítása („Téged az Isten jókedvében teremtett”), amely jó örököshöz méltón elsősorban a sikeres és boldog Bródyt szeretné felmutatni.
A magyar történelem egyik legfurább korába született bele, mégpedig a kiegyezés időszakába, amely tele volt ellentmondással. Soha ilyen mértékű gazdasági és technikai fejlődést nem élt még át az ország, de ennek megjelentek a nem túl kellemes hátulütői is, amíg a város (s főleg Budapest) rohamosan fejlődött, a vidék ezt már képtelen volt követni, s az emberek többségét elsősorban a meggazdagodás vágya hajtotta, nem nagyon érdekelte őket, ha mindezen célok érdekében mások életén kellett is átgázolniuk. Még élt az 1848/49-es szabadságharc Haynau öldöklését átvészelt nemzedéke, de már minden városban és faluban utca viselte a szabadságharcot leverő, s annak legjelesebbjeit kivégeztető Ferenc József nevét, szóval, igazi meghasonlott időszak ez, amelyben hirtelen mindenki gazdag magyar akar lenni.
Alig néhány évtized alatt elmagyarosodik az akkoriban egyesült Budapest, a németek, zsidók és más nemzetiségek nagyon gyorsan integrálódnak, sőt asszimilálódnak, s ez a látszólag oly boldog békeidő eltart egészen az 1914-es nagy háború kirobbanásáig, amely szétrobbantja a népek börtönének is csúfolt Osztrák-Magyar Monarchiát, s amely majdnem felszámolja Magyarországot is.
A kőszívű ember unokáit (ahogy Nemeskürty István nevezi a kor aktorait) nem a művészetek érdeklik elsősorban, hanem a minék gyorsabb meggazdagodás, a művészetek, így az irodalom is teljesen partvonalra kerül, a régi nagyokat (Arany, Jókai) lassan múzeumba száműzik, az új halhatatlanokra (Ady, Móricz, József Attila) pedig még várni kell. Fiatal, tehetségek írók egész sora, – mielőtt beérkezne az irodalomba –, az öngyilkosságba menekül vagy elviszi a tüdőbaj. Reviczky Gyula, Justh Zsigmond, Komjáthy Jenő és sokan mások – lehettek volna egy új kor nagyjai, de nem lettek. A költészetben egyedül Vajda János állja a sarat, s készíti elő a forró talajt Adyéknak, míg a prózában és a drámában egy egri, zsidó családból származó fiatalember, Bródy Sándor, aki óriási tehetségként robban be a magyar irodalomba, de ahogy az élete meghasonlik, úgy hasonlik meg a szakmai pályája is. Ugyan lázadónak mutatkozik, de gyorsan betörik, s bár szinte minden írása halállal végződik, az igazi konfrontációkat elkerüli. Hisz neki is élnie kell valamiből.
Ennek egyik legékesebb bizonyítéka az 1908-ban (vagyis a Nyugat indulása évében) írt A tanítónő című színdarabja, amelyhez ő maga két véget is írt. Talán nem véletlenül mondták a rossz nyelvek, hogy a legsikerültebb műve a Hunyady Margit kolozsvári színésznővel folytatott kalandjából született fia volt, aki soha nem akart lázadó lenni, de apjától (is) örökölt tehetsége révén sok szép művel ajándékozta meg a magyar irodalmat.
– fogalmaz találóan és nagyon pontosan Czibor János irodalomtörténész.
Bródy 1863-ban egy meggazdagodófélben lévő nagyon ügyes zsidó vállalkozó tizenegyedik, legkisebb fiaként látja meg a napvilágot Egerben, s a papa, aki a teljes asszimilációt választja, elismert polgára lesz Egernek. Igen ám, de annyira hasonul, hogy a átveszi az úri osztály kevésbé jó szokásait is (kártya, lóverseny, mulatozás), s pár év alatt a család teljes vagyonának a nyakára hág, majd mielőtt tette következményeit felmérhetné, meg is hal. Még szerencse, hogy nagyobb fiai ekkorra már felcseperednek, így úgy-ahogy, gondoskodni tudnak az anyjukról és a kisebbekről. Anyjuk Egerből a fővárosba költözik, de nem sok sikerrel.
Sándor Békésgyulára kerül ügyvéd bátyjához írnokoskodni, de ekkoriban még nem is annyira az irodalom érdekli, mint inkább a képfaragás. De Békésgyulán mégis elkezd cikkeket is írni a helyi lapokba, hisz ne feledjük, ez a korszak a hírlapírás alapozó fénykora is, amikor a polgárság vágyik az infókra, s televízió, s facebook híján egy-egy kisvárosban több napilap is megelenik egyszerre, s bizony szükség van a jó tollú firkászokra. Akik szintén a magasba vágynak, ahogy Bródy hőse, Asztalos Aurél is, aki nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint bejutni a felsőbbség, az arisztokraták köreibe. Nem sikerül neki, ahogy pár évvel később Gábor Andor hasonszőrű, már a nevével is beszélő hősének, Doktor Senkinek sem. Mindketten elbuknak a magasba vezető létra egyik legutolsó fokán, s a parlamenti képviselőség helyett olcsó deszkakoporsó lesz a csúfos végzetük.
Talán ettől félt egész életében Bródy is, aki 1883-ban, húszévesen jelenteti meg első kötetét, a csupa-csupa tragikus történetből álló Nyomort, amely akkora felzúdulást kelt, hogy a második kiadását már egy jó nevű kiadó veszi pártfogásába.
S itt nem feledkezhetünk el Émile Zola nevéről, akinek Nana című, a naturalizmust megalapozó regénye megalapozza Bródy írói látásmódját is. Egészen hihetetlen, mennyit dolgozik, egymaga ír össze lapokat, s hajtja forró vére is, s mivel igazi szépfiúnak számít kondor hajával, kackiás bajuszával, a nőket is szinte naponta cserélgeti az ágyában. Miután Budapesten kifárad a munkától, s az élvezetek hajszolásától, Kolozsvárra megy, ahol gyakorlatilag ugyanott folytatja.
Legismertebb és a fia révén egy életre nyomot hagyó hódítása Hunyady Margit színésznőhöz kötődik. Már a XX. század első éveiben vagyunk, amikor Ambrus Zoltánnal és a később elátkozott baráttal, Gárdonyi Gézával együtt szerkeszti a Jövendő című lapot. A sok szerelmi románc közül talán a leghíresebb az Erdős Renée írónővel folytatott alkalmi légyottja. A sok munkának és sok-sok szerelmi kalandnak meglesz a böjtje is, 1905 nyarán Semmeringben maga felé fordítja a töltött pisztolyt. De sikertelenül, mintha a Sors még akarna tőle valamit. Ekkor már túllép a feleségén, további gyermekei anyján, Rosenfeld Bellán (Fehér Judit néven alanyi jogon is beírja magát az irodalomba) is, akinek nem tudja megbocsátani, hogy a bálkirálynői magasságokból példás családanyává degradálja magát, s már nem vágyik a férjével éjszakai konflisozásra.
– írja elbocsátó szép üzenetében az asszonynak.
Mindenesetre az öngyilkosság nem sikerül, s amikor évekkel később Molnár Ferencet alázza, mert annak sem sikerült önkezével véget vetni az életének, Molnár közönyösen csak ennyit mond: „Tanácsot öngyilkossági ügyekben csak olyanoktól fogadok el, akiknek egyszer már sikerült”.
Az utókor mindenesetre hálás lehet, mert ekkor csúcsosodik ki Bródy drámaírói korszaka. Az elsőt, a Hófehérkét – amelyet regényes színjátéknak nevez –, még 1901-ben mutatja be a Nemzeti Színház. Ezt követi az első kirobbanó színpadi siker, A dada, amely már a Szent István körúton, a Vígszínházban kerül színre, s időnként a mai napig előveszik. Emlékezetes volt a Thália Színház 1970-es előadása, Esztergályos Cecíliával a címszerepben.
A kirobbanó nagy sikert az 1908-ban írt s bemutatott A tanítónő jelentette, amely mai napig a huszadik századi magyar dráma egyik legtöbbet játszott darabja. A vígszínházi bemutató óta talán az 1967-es Thália Színházbeli előadása vált a legemlékezetesebbé, igaz, nem a címszereplő Polónyi Gyöngyi alakítása miatt, hanem Latinovits ifj. Nagy István alakítása hozta lázba a budapesti közönséget. S az addig folyton lázadó Bródy itt hasonul meg talán először fiatalkori énjével, s az elfogadás reményében már megírja a happyendes változatot is.
Már 1915-ben célba veszi a némafilm is, saját maga írja a forgatókönyvet is, amelyet Pásztory M. Miklós és a később világhírnévig jutó Korda Sándor rendez. S ezzel nyit a második világégés utáni filmgyártás is, már 1945 szeptemberében a mozikba kerül a film, amelynek két főszerepét Szörényi Éva és Jávor Pál játsszák. Utóbbinak ez volt a filmes hattyúdala, igaz, Szörényi is távozik 1956 után Magyarországról. Bródy egyébként szerényen csak falusi életképnek nevezi a drámáját, amely az is, de nem egészen az.
A darab a megcsontosodott „kasztrendszerről” szól, ahol az egyes gazdasági, vallási, nemzetiségi rétegek közötti határok teljesen átjárhatatlanok, s aki ezt megkísérli, az felér egy öngyilkossági kísérlettel.
Itt érdemes megemlíteni, hogy ahogy Kazimír a hatvanas évek végén, a nyolcvanas években a tévében Léner Péter veszi elő a két darabot, s mindkettő címszereplője Kubik Anna, míg ifj. Nagyot a szintén tragikus sorsú Bubik István játssza. Tóth Flóra szellemi sorstársa A szerető hőse, Eőz Anna, aki Flórával ellentétben radikális lépésre szánja el magát, agyonlövi Ágost osztrák herceget. A bemutatón Eőz Annát Fedák Sári adja. A bemutató idején sokan emlékezhetnek még Rudolf trónörökös és Vetsera Mária tragikus románcára.
Azóta se nagyon játszották, 1963-ban a Madách Kamarában vette elő Pártos Géza, Váradi Hédi, Zenthe Ferenc és Friderika anyahercegnő szerepében Kiss Manyival. A szocializmust építő rendszer egyáltalán nem vette zokon, hogy a herceget lelőtték. De ő a fordítója a magyar gyökerekkel is bíró Arthur Schnitzler Körbe-körbe című botránydarabjának is, amelyet három nappal a magyarországi bemutatója után be is tiltanak.
A történetben mindenki ágyról ágyra jár, s a darab igazából arról ad számot, hogy a pénz mellett a szex iránti vágy az egyetlen biztos pont egy-egy ember életében. Évtizedekkel később, a rendszerváltás hajnalán Kornis Mihály Körmagyar címmel ír belőle sajátos magyar viszonyokra adaptált változatot, amelyet a Vígszínház esti tíz ótrai kezdéssel adhatott le.
Utolsó darabja az Orgonavirág című egyfelvonásos volt, amelyet épp a Tanácsköztársaság létezése idején mutattak be. S bár nem vett részt se szóval, se tettel a két forradalom regnálásában, mégis menekülni kényszerül.
Bécsben él, vénségére orvosi egyetemet látogat, hogy írt találjon súlyosbodó betegségeire, de két régi barát, Hatvany Lajos és Dungyerszky Gyokó rátalálnak, s hazahozzák meghalni. A későbbi nagy utód, úttörő babérjainak learatója, Móricz mondja sírkőavató-beszédében: „Te utánad nem volt többé létjogosultsága az avas, konzervatív, mindenbe belenyugvó konokságnak. Minden sorod jajkiáltás volt és életprédikáció ebben a magyar siralomvölgyben. A te írásaid nélkül nem él az a kor, amelyben éltél”.
Móricz talán nem is sejtette, mekkorát tévedett. Bródyt már közvetlen utókora is lelkesen feledte, s nem volt ez nagyon másképp az új korban sem, amely látszólag teljes mellszélességgel vitte tovább Bródy eszmei örökségét. A máról pedig inkább ne is beszéljünk. Ez a kor szigorúan másolja azt a kort, amelybe Bródy beleszületett, amelyet oly félelmetesen megírt Madách a londoni színben, amelyben az irodalomnak, a költészetnek még annyi létjogosultsága sincs, mint volt akkoriban. Akire mégis ma biztosan büszke lenne, az a közeli rokonságba tartozó Bródy János énekes, dalköltő.
– írja velőtrázó őszinteséggel Háy János, a jelenkori utód. Jó, hogy legalább szülővárosában nem feledték, s egy tizenkét paneles vándortárlat keretében, ha némiképp kilúgozva is, de remélhetőleg sok-sok helyre eljuttatják az egri palóc, a megtorpanva lázadó Bródy Sándor emlékét.
A rimaszombati kiállítás november 8-ig tekinthető meg a Csillagház kiállítótermében.
