Boráros Imre 80.: méltó második felvonás a „Jókai” színtársulatával - KÉPEKKEL
A komáromi Tiszti Pavilon dísztermében szombaton megtartott nagyszabású ünnepség után, március 6-án a Komáromi Jókai Színház vezetése és társulata saját székhelyén köszöntötte a 80 éves Boráros Imre Kossuth-díjas színművészt, az intézmény örökös tagját, a Magyar Kultúra Lovagját. Szívmelengető szavakból, fincsi eszem-iszomból, mutatós virágcsokorból és ajándékból most sem volt hiány. Mindehhez önfeledt nosztalgiázás és gondűző tréfálkozás is párosult, s mivel meghívtak, onnan mi sem hiányozhattunk.
Először a társulat nevében Olasz István színművész köszöntötte a jubilánst, majd József Attila száz évvel ezelőtt írt, Minden rendű emberi dolgokhoz című művét tolmácsolta: „Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,/ Világtalan angyalaink játszogatnak itt,/ Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima./ És a dráma mindig mindig csak tragédia…”.
Ezt követően Gál Tamás, Jászai Mari-díjas színművész, a KJSZ igazgatója ”dióhéjban” ismertette az ünnepelt pályáját, sikereit és díjait. Az utóbbiak közül kiemelte: „A Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján elnyerte a legjobb férfi alakítás díját (1990, 1996). Majd 2004-ben a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjét és a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjét is megkapta. 2012-ben a Világ Magyarságáért művészeti díjban részesült, 2014-ben első szlovákiai magyar színészként megkapta a Kossuth-díjat, 2020-ban pedig Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján életműdíjat vehetett át”.
A színidirektor köszönetet mondott a nyolcadik X-en túl is fiatalos hévvel, töretlen alkotókedvvel játszó, nagyrabecsült kollégájának, akivel a Soproni Petőfi Színház több előadásában is együtt játszott. „Azt is köszönöm, hogy részese voltál a legfontosabb színházi produkcióimnak, mindezt sosem felejtem” – szögezte le a gratulációja előtt.
Majd „az örökifjú Bori” lépett a mikrofonhoz, hogy megköszönje a (szín)házi köszöntést, és a hat évtizedes pályájából megemlítsen egy-egy régi szép pozsonyi, komáromi, kassai, székesfehérvári, soproni emléket.
– hangoztatta.
Majd a közelgő nemzetközi nőnap alkalmából a hölgyekkel kapcsolatos, vidám sztorikkal dobta fel a hangulatot. Önmagát – egy régebbi médiabeli elírást idézve – a KJSZ öreges, nem pedig örökös tagjának nevezte. Amikor pedig a jelenlevők már önfeledten kacarásztak, e szavakkal ült vissza közéjük: „Inkább befejezem a rögtönzött show-műsoromat, mert ha így folytatom, még öt perc, és kalapozni fogok…”.
Végül a színházvezetés és a társulat virágcsokrokkal, Bencsics Ákos, dél-komáromi fazekas mutatós kerámiájával és csillagszórós tortával köszöntötték fel őt. A finomságok majszolgatása és az ünnepi koccintgatás közben folytatódott a nosztalgiázás, anekdotázás, melybe a készülő Úri muri-előadásban szereplő Horányi László színművész, az Esztergomi Várszínház igazgató-művészeti vezetője is bekapcsolódott.
Pár színművész mikrofonba is szívesen idézte fel az ünnepség főszereplőjével kapcsolatos emlékeit. Bernáth Tamás fantasztikus dolognak tartja, hogy az élő legendának tartott Boráros Imrét személyesen köszönthették fel a 80. születésnapján.
„Előbb éppen az ifjabb kolléganők is megjegyezték, hogy még mindig milyen sármos férfi és mennyire aktív művész, nagyon jól tartja magát. Hozzáteszem: a színpadon nagyon jó kollégának is bizonyul. Amikor huszonöt évvel ezelőtt a komáromi társulathoz kerültem, mindketten szerepeltünk a La Mancha lovagja című produkcióban, később pedig A kőszívű ember fiaiban és a Vízkereszt, vagy amit akartok című előadásban is volt szerencsém vele játszani.
Mindig figyelmes, segítőkész kolléga a fiatalabbakkal szemben is, de ha éppen olyan kedve volt, meg is viccelt minket, huncutkodott a színpadon. Már arról is többször elbeszélgettünk, hogy az eltelt évtizedek során miként változott meg a társulatunkhoz érkezett, ifjú színészek színjátszáshoz fűződő viszonya… Mindez nagyon szép emlékként és élményként marad meg bennem, mert színművészként és emberként is nagyon szeretem őt”.
Molnár Xénia megtisztelve érzi magát amiatt, hogy már bő két évtizede „Borinak” nevezheti és tegezheti az általa sokra tartott kollégáját.
„Először 1996-ban, még tizenévesen én is a La Mancha lovagjában játszottam vele közös produkcióban. Nagy tisztelettel és szeretettel néztem fel a „nagyágyúinkra”, köztük Boráros Imrére és Dráfi Mátyásra is. Majd amikor jóval később, 2022-ben A beszélő köntöst próbáltuk, Nagy Lacus ügyelőnkkel együtt úgy leptük meg a portán álldogált Boráros Imrét, hogy a La Mancha lovagjából eltáncoltunk neki egy bennünk máig megmaradt részletet. Úgy tűnt, hogy ez a nosztalgiázás nagyon jól esett neki.
A „Borival” szembeni tiszteletem a tegeződésünk ellenére is megmaradt, sőt...! Ez úgy is megmutatkozik, hogy amikor és ahol tudom, megnézem a fellépéseit, és szívesen tanulok is tőle ezt-azt. Szeretem hallgatni, amikor az egykori Magyar Területi Színházról mesél, mert ma ugyan már van egy kőszínházunk, de az alapozást az elődeinknek köszönhetjük, amiért mérhetetlen hálával tartozunk nekik. Azt kívánom, hogy „Borink” éljen és játsszon még nagyon sokáig! "– magyarázta.
Szabó Viktor színművész, társulatvezető számára is az első közös meghatározó élményt a La Mancha lovagja-beli közös munkájuk jelentette.
„Már akkor is egy jelenség volt a színpadon, nagyon magával ragadott a játéka. Aztán A beszélő köntösben is együtt játszottunk, s volt szerencsém megtapasztalni azt a nagyfokú szakmai alázatot, amit immár Kossuth-díjas színművészként is tanúsított a színpadi játék és e hivatás iránt. Azt vallom, hogy nekünk, fiatalabb színészeknek érdemes odafigyelnünk a tőlünk idősebb, tapasztaltabb kollégákra, akiktől sokat lehet tanulnunk. A mi színésznemzedékünk sem létezne, ha a hazai magyar színházalapítók és hozzájuk később csatlakozók nem lettek volna: Sajnos, közülük már egyre kevesebben élnek, becsüljük meg őket!” -- fogalmazott.
Miközben emlékbe a jelenlevők csoportképe készült, a hátteret díszítő fotómontázson szereplő több művész a mennyei páholyból elégedetten kacsintott le ránk, így suttogva: ez szép volt, „Bori” nagyon megérdemelte…!
