Barangolás az öltözködés, a textíliák és a divat színes világában
A Villa Camarum Polgári Társulás által a helyi Zichy-pont Közösségi Központban futó Mi, a komáromiak! című sorozat keretében február 13-án Dobis Mártával, a Komáromi Jókai Színház egykori jelmeztervezőjével beszélgetett Kiss Réka, a társulás egyik „motorja”.
A vendég munkásságán kívül szó esett az öltözködési kultúránkról, a személyiségünkről árulkodó, egyéni stílusunk kialakításáról és/vagy a mindenkori divat követéséről, valamint a textilipar környezetszennyezéséről is.
Dobis Márta a beszélgetés elején sajnálattal nyugtázta: őt elszomorítja az öltözködési kultúránk romlása – a többség nemcsak idehaza, hanem külföldön is rendkívül hanyagul öltözködik, pedig az öltözékünk a „második bőrünk”, ami sokféle információt közvetít rólunk.
– fejtette ki.
Dobis Márta hangsúlyozta, a ruházatunk a modorunkról is árulkodik, és nemtetszését fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy főleg a fiatalok sokasága a színházi előadásokat is sportcipőben, farmerben, az ölében hátizsákot és dzsekit szorongatva nézi végig, pedig szerinte Thália szentélyébe az elegáns öltözék való. Nos, erről egy budapesti színházlátogatás jutott az eszembe, ahol a laza, trendi ruházatú kortársai az öltönyben közéjük érkezett diáktársuknak szegezték a kérdést: a divatjamúlt öltözékében miért akar kinézni a saját nagyapjának…
Majd a műsorvezető kérdései nyomán felidézte a saját gyermekkorát, leszögezve: a textíliákhoz való vonzódását a varrónő anyukája alapozta meg, a korán fejlett szépérzéke és színkedvelése pedig részben az amatőr festő apukájának köszönhető.
– mesélte.
Ezt követően az ún. kapszulás öltözködésről beszélt: legyen pár alap ruhadarabunk és azokkal színben is harmonizáló, jól kombinálható kiegészítőnk, és ezeket mindig máshogy válogathatjuk össze. Elárulta, az ő ruhái elférnek egy kettesszekrényben és néhány polcon, feleslegesnek tartja a folyamatos butikolást. Kiemelte, mielőtt felöltöznénk, három alapvető dolgot kell figyelembe vennünk. Az első, hogy milyen alkalomból viseljük majd a ruhát, illetve az, hogy az életkorunknak és alkatunknak megfelelő legyen.
„A még saját egyéniségüket, stílusukat kereső fiatalok öltözködési hibái megbocsáthatók, de az a kívánatos, hogy 40 éves korára mindenkinek kiforrjon a saját stílusa. Ugyan finom sminkkel pár év letagadható a korunkból, de az már nevetséges, ha egy idős hölgy huszonéveseknek való ruhákat vesz fel. Persze, a nőies alakját enyhén laza öltözékben akkor is hangsúlyozhatja, hogy csinos legyen” – hangzott el.
Hozzátette, a szűk ruhák okozta „kötözött sonka-kinézet” a nők és a férfiak esetében sem tetszik neki. Az utóbbiak által hordott kétgombos zakó esetében pedig furcsa látványt nyújt az, ha az egyiket begombolják, de alóla lóg a pocak és kivillan a nadrágszíj. „Ügyelni kell az inggallér fekvésére is, és arról sem szabad megfeledkezni, hogy körbejárhatók vagyunk (frontális öltözködés), vagyis minden oldalról jól kell kinézni!”
Arra a kérdésre, hogy az egyéni stílusunk vagy inkább a mindenkori divat szerint öltözködjünk-e, így felelt:
Manapság trendi OKJ-képzéseken vagy tanfolyamokon stílustanácsadónak kitanulni, ám Márta úgy véli: „Jó öltözködési tanácsot adni csak olyannak lehet, akit nagyon jól ismerek, ehhez nagy merészség és sok tapasztalat is kell. Amennyiben ugyanis az illető nem érzi igazán magáénak a stílustanácsadó által neki javasolt ruhákat, akkor azokban nem is érezheti jól magát. Én jelmeztervezőként mindig az emberből, az adott színész egyéniségéből indultam ki. Vele szívesen megvitattam az egyes jelmezeket, kompromisszumokra is hajlandó voltam”.
A ruhaboltok dömpingje idején a textilipar környezetszennyezése is szóba került:
– állította.
„Amennyiben tudatosan öltözködünk, mellőzzük a butikolást, és feleslegesen nem halmozunk fel rukákat, azzal már teszünk valamit az életkörnyezetünk érdekében”.
A saját pályája kapcsán elmondta, nem egyetemen tanult jelmeztervezőnek, hanem a már említett módon odahaza gyarapította a textíliákkal kapcsolatos ismereteit, majd szövéssel, varrással, grafikával is foglalkozott. Miután Beke Sándor lett a Komáromi Jókai Színház igazgató-rendezője, megnézte a rajzait (akkor még jelmeztervei nem voltak), és megüzente neki: helye van a színházban.
Saját jelmezeket is tervezhetett, és a jelmezgyártás folyamatát akkor is ő vezette, amikor más volt a jelmeztervező. Négy évig a Veszprémi Petőfi Színházban dolgozott, ahol a Rátonyi Róbert által rendezett egyik darabhoz is tervezett jelmezeket, az ő köszönőlevelét mindmáig megőrizte.
Később Holocsy István színidirektor és Dráfi Mátyás művészeti vezető hívására visszatért a KJSZ-be, ahol saját bevallása szerint minden munkájába beletett apait-anyait, és felettébb szívesen emlékezik vissza az Óz, a nagy varázsló című előadással kapcsolatos, nagyszerű hangulatban telt munkára.
Talán még sokan emlékeznek arra, hogy Márta a múlt század 70-es éveitől kezdve idehaza és Magyarországon is több alkalommal kiállította a grafikáit, textilmunkáit, színházi jelmezeit, s az alkotótáborok gyakori résztvevője volt. Azt azonban nagyon sajnálja, hogy a KJSZ-ben eddig még senki sem dolgozta fel az ottani díszlet- és jelmeztervezés történetét.
– mutatott rá a változásra, ami háttérbe szorítja az egyéni kreativitást.
Azt is elárulta: ha manapság megnéz egy színházi produkciót, és azt jónak, élvezetesnek tartja, aki nem méregeti külön-külön a jelmezeket és díszleteket, hanem az előadást egységként figyeli. Ellenkező esetben azonban feltűnnek neki a tervezői munkával kapcsolatos hibák, amelyeket szívesen korrigálna. „Ha a színész nem érzi magát jól valamelyik jelmezben, az a teljesítményéből is visszavesz” – vallja.
A terveit illetően pedig tömören így fogalmazott: „Elsősorban boldog nyugdíjas szeretnék lenni, élvezni akarom mindazt, ami még nekem adatik az életből”. Nos, a közönség a hallottak alapján egyebek mellett azon is elgondolkodhat, hogy valóban a ruha teszi-e az embert…
