Az improvizációra egész életeddel készülsz: Rudolf Péter, az Ahogy esik, úgy puffan sztárvendége

A műsorvezető és a játékok kitalálója továbbra is Majorfalvi Bálint volt, aki a komáromi Jókai Színház oszlopos tagja, de ezen az estén nemcsak őt láthatták a nézők, hanem Olasz Istvánt és Szabó Viktort, akik szintén a Jókai Színház színészei, a színház ügyelőjét, Nagy Lászlót, valamint Gubík Ágnest, aki harmadik alkalommal tért vissza az Ahogy esik színpadára. A szpesölgeszt pedig nem volt más, mint Rudolf Péter, aki 2015 novemberében járt utoljára a RÉV-ben. Őt faggattuk szokásairól és a film-színházi világ mindennapjairól.

Milyen érzés újfent fellépni a felvidéki RÉV színpadán?

Mivel imádom az improvizációs játékokat, ezért szerencsésnek mondhatom magam, hogy már második alkalommal szerepelhetek ezen a színpadon. Nagyon szeretem ezt a helyet, örömmel járok vissza, s nagyon szeretnék egy hasonló, hangulatos helyiséget kiépíteni magamnak a jövőben. Jó érzés volt újra együtt játszani a kollégákkal, Ágival például most dolgoztam először. Igazából ez nem is munka, hanem inkább szórakozás. Természetesen az ember izgul játék közben, de ha nem lenne az adrenalin, akkor nem is lehetne ezt így csinálni. Szóval kifejezetten örülök, hogy itt lehettem.

Fel lehet-e egyáltalán készülni az improvizációs játékokra?

Az improvizációra egész életeddel készülsz, ugyanis abból tudsz megszólalni, amit eddig összeszedtél, vagyis a tapasztalataidra támaszkodsz. Nincsen klasszikus felkészülés, mindenre nyitottnak kell lenned. El kell hinned, hogy kapsz majd valamit a kollégáktól és neked arra kell tudni reagálni. Nem egy tervhez ragaszkodsz makacsul, amitől bemerevedik az improvizáció, hanem ilyenkor kikapcsolod az önkontrollt és magad köré figyelsz.

Mi a helyzet a színházzal és a filmszakmával? Van-e valamilyen rituáléd, amelyet alkalmazol egy-egy darab vagy filmes jelenet előtt?

Mindkettő más és más koncentrációt igényel, és természetesen mindenkinek megvan a maga technikája, hogyan készül fel a dolgokra. Nálam fontos, hogy korábban érkezzek a színházba, szeretek hamarabb átöltözni, szeretem átnézni a színpadot és a kellékeimet mielőtt színpadra lépek. A filmezésnél is másra ügyelek. Az első Cha-cha-cha (1982) című filmem alatt például nem kommunikáltam senkivel. Csak ültem és befelé figyeltem, mert a szerep ezt a viselkedést követelte meg. A filmezésnél még az is nehéz, hogy egyszer csak szólnak – merthogy ott ülsz már tizenkét órája a stábbal, s a bejelentés időtartamától fogva van három perced arra, hogy a rendező tervét és a sajátodét megvalósítsd –, dolog van! A kollégák között is többféle viselkedést fedeztem fel. Volt szerencsém együtt forgatni Robin Williamsszel, aki az „Action!” felkiáltásig (jelentése: a jelenet elkezdése) folyamatosan beszélt és hülyéskedett. Az avatatlan szem azt hihette, hogy dekoncentrált, közben pedig így spannolta magát, s abban a másodpercben váltott, ahogy felhangzott az a bizonyos forgatást jelző szó.

Fotó:  Reczai Lilla

Ha már a filmnél tartunk, mennyire lehet megtanulni az egész forgatókönyvet?

Mindenképpen meg KELL tanulni a forgatókönyvet, akár rendezőként, akár szereplőként benne kell lennie a kisujjadban, hiszen az esetek döntő többségében nem kronológiai sorrendben haladsz. A Kossuthkiflit (2014) – hat részes vígjátéksorozat – sajnos nem volt pénzünk benti helyszínen leforgatni, ezért egy skanzenbe vittük a filmet, ahol az időjárástól függtünk, ugyanis a nap fényjátéka hol innen, hol onnan érkezett, így egy jelenet felvevésekor a kamerának ide-oda kellett forognia. Ezért, ha haladni akarsz, akkor azt a bizonyos irányt is tartanod kell, s ha ugrálnod kell a jelenetek között, akkor még mindig ott van az az irány, amely segít rajtad: vagyis a forgatókönyv. Szeretem, ha egy adott nap át tudok/tudunk menni a szövegen a kollégákkal/szereplőkkel, mert aztán nekem és a színészkollégáknak is sokkal könnyebb ugrálni az időben. Nem szerencsés csupán aznap reggel belenézni a szövegbe, mert kell egy áttekintés a szerepről és nyilván a szövegről is. Viszont a túlzott felkészüléssel is átesünk a ló túloldalára, mert megpimpósodik és nem tud jelen idő létrejönni a szöveg és az illető között, s már ez is nagy probléma. Valahogy a kettő között kell megtalálni mindig a helyes utat, hogy egyszerre legyen jelenidő és közben tudd a dolgod, mit kell csinálnod, mert mégsem lehet folyamatosan improvizálni.

Számos filmben, darabban játszottál már, rendeztél nem is keveset, mégis ebből a rengeteg alkotásból ki tudnád választani a számodra legkedvesebbet?

Minden egyes munka egyedi volt a maga nemében, amelybe bele tudtam feledkezni, s igazából mindegyik a részemmé lett. Az Üvegtigris, a Beugró és sok egyéb mellett azonban van egy film, amely életem legmeghatározóbb pillanatává vált. Az 1945 (2017) című magyar dráma volt az. Eredetileg kaszting sem volt a szerepemre, ennyire bízott bennem a rendező úr, Török Ferenc, s most már bátran kijelenthetjük, hogy a film világsikernek örvend, ami az én hiúságomat is legyezgeti. Ráadásul feleségemmel, Nagy-Kálózy Eszterrel játszhattam együtt, akivel már többször sikerült ugyanabban a filmben szerepelni. Ugyanakkor már a kezdeteknél nagy mázlistának mondhattam magam, mert fokozatosan jöttek az „apróbb” sikerek: a Szerencsés Dániel (1983) példának okáért Cannes-i kritikusok díját kapta, a Jób lázadása (1983) pedig Oscar-díjra volt jelölve. Ha ilyen évek jönnének most is, határtalanul boldog lennék. Akkor is az voltam, csak nem fogtam fel.

Van esetleg valamilyen kabalád, amit magadnál hordasz egy-egy fellépés során?

Amikor ott hagytam a Vígszínházat és vidéken játszottam, akkor a gyerekeim rajzait mindig kitettem a tükörre. Igazán aranyosak voltak.

S ha már a gyerekeknél tartunk, fontosnak tartod például, hogy a szülők otthon meséljenek a gyerekeknek?

Persze, én is rengeteget meséltem a gyerekeimnek, akik most már nagyok. Sőt, édesanyám is sokat mesélt fejből, s azt is nagyon szerették, ha improvizáltam a mesélésben. Régebben szoktunk szerepjátékokat is játszani, de ez szerintem a legtöbb családban szokványos dolog. Báboztam is nekik néha. Egy szó, mint száz, a mese remek alkalom arra, hogy közel kerülj a gyerekeidhez.

Láthatunk majd még itt a Felvidéken?

Bízom benne, hogy legközelebb újra itt lehetek a kollégák között. Bátran mondok igent a meghívásra.