Az élet sokféle szerepében – interjú Petrécs Annával
A nemrégen jubiláló, örökifjú Petrécs Anna színművészt, a Komáromi Jókai Színház Örökös Tagját február 19-én a színházépület emeleti előcsarnokában, hangulatos ünnepségen köszöntötte a komáromi színtársulat, élén a színidirektorral, Gál Tamás, Jászai Mari- és Deszka-díjas színművész-rendezővel. Mérföldkövekről, mateszes és tháliás időkről, az élet nyújtotta különböző szerepekről beszélgettünk vele.
Mi volt a legmeghatározóbb élménye a pályakezdése időszakában?
A Magyar Területi Színházban először Mencit, a túl emocionális színésznőként ismert Ferenczy Annika darabbeli cserfes húgát alakítottam a Kismadárban. Az egyik jelenetben hatalmas pofont adott, aminek következtében egy falhoz csapódtam, s az ütéstől több napra feldagadt az arcom. Sose feledem, ekképp gyorsan kijózanodtam a színpad varázsából. A másik meghatározó szerepem Nyilas Misi volt a Légy jó mindhaláligban, hiszen lányként fiú bőrébe bújtattak.
Hogyan emlékszik vissza a kassai évekre? 1974-től 1977-ig a Thália Színpadon játszott.
Köztudott, hogy a kassai magyar színtársulat 1969-ben javarészben a színházalapító rendező, Beke Sándor által felkért mateszes színészekből alakult. Ezért ott is több ismert kollégával, Szabó Rózsikával, Várady Bélával, Lengyel Ferenccel játszhattam. A férjem, Boráros Imre korábban került a Tháliához, én pedig Henrik fiunk megszületése után, a babával együtt követtem őt. Az ottani szép élményeim közül megemlíteném, hogy az Esőcsinálóban a csúnya Lisie-t alakíthattam, aki beleszeretett a bűvészbe (Imrébe). A játékunkért a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján megkaptuk a legjobb női és férfi alakítás díját.
A komáromi színtársulathoz való visszatérését mi indokolta?
Nagyon nehezen tudtam összeegyeztetni az anyaságot a késő esti munkámmal. Eleinte még a hozzánk költözött édesanyám segített, majd a szomszédasszonyunk, végül a fiunk bölcsődébe került, ahol azonban csak egy napot bírt ki, és megbetegedett. Mindezek után a Komáromba való visszatérés mellett döntöttem, ám Imrét még hosszú évekig Kassához kötötték színházi feladatai. Én egy ideig a babánkkal a szüleimnél laktam, Henrikről pedig a gyermekgondozási szabadságon levő húgom gondoskodott, amikor én a színházban voltam.
A mateszes éveiben sok remek szerepet kapott, de szóljunk a filmszerepeiről is.
Valóban, közülük kiemelném a Szerelmem, Elektrában a címszerepet és Martha szerepét a Nem félünk a farkastól című darabban. Nagyon emlékezetes szerepem volt a Nem élhetek muzsikaszó nélkül süket öregasszonya is, hiszen 30 évesen alakítottam a 70 éves nénit, amiért álló vastapsot kaptam. Hozzám közel álló volt A csapodár madárka főszerepe, Bettina is. Közben vendégszereplésekre visszajártam Kassára. Bár négy játékfilmben és pár tévésorozatban is szerepeltem, de mindig inkább színházi színésznek tartottam magam. Sosem szorgalmaztam, hogy kamerák előtt szerepeljek, hiszen ott nem találkozhattam a szeretett közönséggel. Az utóbbi években több felkérést kaptam filmes szereplésre, de azokat főleg a fárasztó utazgatások miatt visszautasítottam.
Élete párjával, zenés-irodalmi műsorokkal arattak sikert Európában, az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában. Mi volt az üzenete önkéntes missziójuknak?
Korábban csak a pesti színházak menő sztárjait hívták meg az emigrációban élő magyarokhoz. Majd az egyik műsorszervező az operettszínháziakkal együtt Imrét is magával vitte a többségében ´56-os amerikai magyarok közé. Sikere láttán később engem és további művészeket is meghívott, ami erősítette az önbizalmunkat, hiszen az első vonalbeli magyarországi művészekkel együtt ünnepeltek minket, kisvárosi színészeket is. Sőt, egyes ottani cikkekben kiemelték, hogy bennünk nagyobb a művészi alázat és a nemzettudat, mint bennük. Mivel sok külföldi magyar szíve-lelke (az anyagi jólét közepette is) megmaradt magyarnak, szomjaztak a magyar szóra, a magyar kultúrára. Előszeretettel mutattuk be felvidéki irodalmáraink műveit, ekképpen is népszerűsítve őket.
A 2013-ban megalapított Boráros Imre Színház produkciói pályájuk további fontos mérföldkövei.
Az első hazai magyar magánszínházi kezdeményezést, a Teátrumot a Dráfi házaspárral együtt hoztuk létre. Mivel annak égisze alatt főleg az operett műfajára helyeződött a hangsúly, ezért – a sikerek ellenére is – Imrében maradt némi hiányérzet. A nemzettudat erősítését, az identitásunk vállalását célzó előadásokat hiányolta. Ezért megalapítottuk a Boráros Imre Színházat, amely az említett értékeket valló hazai szerzőink, Csáky Pál, Mács József, Fülöp Antal színpadi műveit mutatta be. Mivel az anyagi helyzetünk nem engedte meg a nagy gázsit kérő rendezők meghívását, ezért minden feladatot magunk végeztünk el. Szerencsére, kívülről nagyon jól rálátok a dolgokra, s megérzem, hogy egy-egy színpadi jelenetből mi hiányzik, mivel lehetne fokozni az üzenetek még hatásosabb közvetítését. Ezt a készségemet a színházunkban segédrendezőként jól kamatoztathattam.
Milyen díjakkal ismerték el a bő fél évszázad alatt végzett munkáját? Szerep és díj tekintetében van-e hiányérzete?
Megkaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, Csáky Pál miniszterelnök-helyettes jóvoltából a Szlovák Köztársaság Kormányának Ezüstplakettjét, Stubendek Lászlótól, Komárom volt polgármesterétől pedig Polgármesteri Díjban részesültem. Azért is nagyon hálás vagyok, hogy a Komáromi Jókai Színház Örökös Tagja lettem, ami 40 évnyi itteni munkával érdemelhető ki. Bár mindez nagyon ösztönző volt, hiszen azt bizonyította, hogy egyes helyeken észrevették a munkámat, de ettől fontosabbnak tartom a közönség szeretetét, a gyakori tapsot. Mivel a jóisten nekem a vártnál is többet adott, semmiféle hiányérzetem nincs. Hiszen a fél világot beutaztuk, amit a fizetésünkből sosem engedhettük volna meg magunknak. Azért is hálásak vagyunk, hogy van egy tehetséges, sikeres, egészséges fiunk, s ha odafenn is úgy akarják, jövőre ünnepelhetjük a 60. házassági évfordulónkat. Kell ennél több?
Az anyai szerepen túl időközben megtalálta a nagymamai szerepkör is. Ez miként gazdagítja az életét?
Ez is nagyon nekem való! Csak azt fájlalom, hogy a két Prágában élő lányunokánkat ritkán látjuk, nem lehetünk ott az életük fontos pillanataiban. Lilla 2010-ben, Tina 2014-ben született, imádjuk őket. Sajnos, ugyanazt nem adhatom meg nekik, amit a fiamnak kiskorában megadtam: növelgettem a szárnyait. Az viszont örvendetes, hogy Henrik nemzetközi viszonylatban is elismert látványtervezőként sikert sikerre halmoz. Dolgozott már Oscar-díjra jelölt filmben, hatszor jelölték a Cseh Oroszlán Díjra, amit 39 évesen meg is kapott, s tagja volt az Európai Filmakadémia zsűrijének. Értük is sokat imádkozom, a háború árnyékában, hogy adja meg nekünk a békéjét, hogy nyugalomban élhessünk ebben a zűrzavaros világban. Hinnünk kell, hogy ő mindenkinél jobban tudja a feladatunkat és sorsunk helyes irányát. Hálás köszönet mindenért!
Megjelent a MAGYAR7 9. számában.
