Ascher Tamás Háromszéken
„Hogy mi történt volna, ha Ascher Tamás ellátogat Erdélybe valamikor a kilencvenes években színházi kurzust tartani? Mi lett volna, ha Bezerédi Zoltánnak lett volna egy használt Zastavája? És hogy megrendezte volna-e Máté Gábor a Három nővért, ha egy véletlen folytán valóban összetalálkozik az akkoriban még csak színész Pintér Bélával? Senki sem tudhatja. Csupán arra kaphatunk választ, hogyan képzelte el mindezt Pintér Béla 2017-ben, és hogyan meséli el társulatának néhány tagja, illetve a Katona színészeinek segítségével” – olvasható a Pintér Béla és Társulata, valamint a Katona József Színház koprodukciójaként megalkotott Ascher Tamás Háromszéken című dráma színlapján.
2015 tavaszán a Katona igazgatójának, Máté Gábornak a felkérésére a korszakalkotó zseni, Pintér Béla A bajnok címmel – Puccini műveinek felhasználásával – rendezte meg első kőszínházi darabját. Többen egy jelenleg is országgyűlési képviselőként tevékenykedő polgármestert véltek felfedezni a Nagy Ervin által alakított karakterben, akit a bulvársajtó szerint felesége csal egy olimpiai bajnok úszónővel…
A magánélet szentsége vagy a művészi szabadság az előbbre való? – merült fel sokakban, így természetesen rögtön előkerült Máté Gábor korábbi magánéleti botránya is. Eszerint második feleségét, a publicista Albert Györgyit(?) abortuszra kötelezte… Végül a valasz.hu újságírója vetette fel: „Pintér Béla mikor ír drámát egy színházigazgató szaftos magánéletéből?” A jeles színházi ember nem várt módon válaszolt a provokatív kérdésre: drámát írt (többek között) egy színházigazgató szaftos magánéletéről. Drámát, amelyet éppen Máté Gábor színházában mutattak be 2017. december 17-én.
A Pintér által megálmodott párhuzamos univerzumban megelevenedik a legendás kaposvári Csiky Gergely Színház és a budapesti Katona József Színház különös elegye. Az így összeálló katonavári Kaposa Színház tagjaként ismerjük meg a Fekete Ernő által alakított fiatal Máté Gábort, a Keresztes Tamás által megformált Ascher Tamást és Bezerédi Zoltánt, akit Bezerédi Zoltán játszik. A fiktív társulatot a Tabajdy Sándor nevű direktor próbálja összetartani, akit Elek Ferenc és Thuróczy Szabolcs hív életre. Nem véletlenül formálta meg a karaktert két színész; a figyelmes néző Tabajdy alakjában felismerheti a valamikori kaposváriság két legendás alakját, Zsámbéki Gábort és Babarczy Lászlót. A fiatal Pintér Bélát Dankó István alakítja, de természetesen a drámaíró és -rendező is feltűnik egy kisebb szerepben.
A jelmeztervezőnek, Benedek Marinak is köszönhetően Keresztes Tamás egészen elképesztően hozza a címszereplő figuráját; talán maga Ascher Tamás sem alakíthatta volna jobban Ascher Tamást. A darabot mégis Jordán Adél viszi a hátán, aki hol ízes erdélyi beszédével, hol pedig remek népdalénekléssel vonja magára a publikum figyelmét. A közönség éppen az általa hibátlanul hozott Tordán Lédával közösen foglalhat helyet a hírhedt „szereposztó díványon”, de nem maradhat ki a Marton-botrányra való utalás sem. A Katonavári Naplóból derül ki, hogy a Megyei Kórház igazgatója ápolónőkkel létesít szexuális kapcsolatot: „Kilátásba helyezte az áldozatainak, hogy meggátolja a szakmai előmenetelüket, ha nem teszik a nemi szervére a kezüket. Már nyolc ápolónő is ellene vallott.” Tabajdy Áron, a Pintér által alakított erdélyi színházigazgató félreérthetetlenül reagál erre: „Hát igen! Olyan dolgok zajlanak abban a zárt világban, amit mi el sem tudunk képzelni.”
Az újabb Pintér-színmű tehát rendkívül önreflexív, s ezúttal is súlyos morális kérdéseket vet fel, amelyek akkor is fejbe kólintják a nézőt, ha el-elveszik a parafrázisok, a színháztörténeti utalások és úgy egyáltalán az intertextualitás sűrű erdejében; aki Pintér posztmodern produkcióját, az Ascher Tamás Háromszékent nézi, az egy kicsit Shakespeare Macbethjét, Puskin Anyeginjét, Csehov Három nővérét és a Parasztoperát is látja, az alkotók továbbá felidézik Ascher – a Három nővér esszenciáját magában hordozó – felejthetetlen búgócsigás jelenetét, de felemlegetik a korábbi Marat/Sade-előadás Máté Gáborát is, aki éppen a forradalmat siratja el utcakővel a kezében…
„A néven nevezett kortársakkal, gúnyos és könyörtelen leszek, / De csak olyanokat írok bele, akiket szeretek” – hirdette Pintér, aki valóban nem kímélt senkit, közben viszont az egyszerre tradicionális és progresszíven merész saját formanyelvét is kigúnyolta.
A lényeget a mű Máté Gábora egy rövid monológban foglalja össze, felelve a valasz.hu újságírójának kérdésére (is): „És akkor most egy mondat arról, hogy létezik-e a kortárs művészetnek valamiféle szabálya? Vajon az alkotó tetszése szerint bármit elénk tehet? Avagy hol húzódik a társadalmi erkölcs művészetekre is vonatkozó határa? Urambocsá’: szabad-e színpadra állítani valós személyeket? Nos, én azt hiszem, hogy szabad. Mert mi, mindannyian szenvedő, esendő emberek vagyunk. A nézőtéren és itt fent, függetlenül attól, hogy kik vagyunk civilben, összetartozunk…”
