Agysötétedés délben – Táňa Kusá drámája végre magyarul
Sokasodó „aligfős” társulataink egyike jó egy éve mutatta be Táňa Kusá Anyu című darabját az idén 75 éves Kövesdi Szabó Máriával a címszerepben. Annak idején a darab ősbemutatóját a Szlovák Nemzeti Színházban csak nehezen tudtam végignézni, s miut utólag kiderült, ez az előadás volt Michal Dočolomanský egyik utolsó bemutatója is. Kérdés, miért csak most fedezte fel a darabot a szlovákiai magyar színház, ahogy az is, miért az egy-kétfős társulatok csinálják a csodát Felvidéken is, miközben két profi színházunk alig-alig képes havi 10-12 előadást produkálni.
Sokszor leírtuk már, szétesett, atomjaira hullt a szlovákiai magyar közösség, ma már bennfentesek se nagyon tudják megmondani, hány hírportál, könyvkiadó vagy színházi társulat működik vagy nem működik az országban, csak azt látjuk, az egykori, évtizedeket meghatározó lapok, könyvkiadók vagy színházaink bizony egyre inkább csak vegetálnak, keresik, de nem találják a helyüket az új világrendben.
S erre tett rá egy lapáttal a Kultminor létrehozása is, amely egy tollvonással eltörölte a sok évtizedes kisebbségi kulturális koncepciót, íratlan stratégiát, s ennek „köszönhetően” mindent a személyes haszon uralt el. Évtizedekig voltak kiemelt támogatottságú országos, regionális és lokális rendezvények, s ha maradt, akkor jutott egyéb kezdeményezésekre is.
Amíg 15-20 éve még minimum havi 20-25 előadást produkáltak odahaza vagy tájolás során, ma, ahogy nézem a havi programot, a 10 előadás megállítja őket. A kőszínházak válságáról lenne szó? Bizonyára ez is benne van a pakliban, de évtizedekig az volt a természetes, hogy egy profi társulat meghirdette éves tervét, majd a havi programját, s a színészek a szabad idejükben mehettek haknizni. Mára tótágast állt a színházi világ, a színész jelenti be, mikor van szabad ideje a saját társulatára. Nonszensz – mondhatnánk – de sajnos, ez a helyzet.
Csak a Felvidéken gombamód elszaporodtak ezek az alig két-háromfős társulatok, aminek következtében előfordulhat olyan abszurd helyzet, hogy egy kőszínházi társulat csak azért nem tudja megtartani a meghirdetett bemutatóját, mert menet közben kifogytak belőle a színészei.
Ezek a pár fős társulatok (ha lehet annak nevezni őket) teljes fegyverzetben léptek a nyilvánosság elé, legtöbbjüknek még menedzserük is van, s a Kultminor támogatása mellett újabb potenciális nézőrétegeket szólítottak meg az alapiskolásoktól kezdve a szlovák közönségig, így láthatunk tőlük ún. tantermi előadásotkat, de Radnóti és Esterházy Pétert szlovákul és más hasonló finomságokat. A sort annak idején a Dráfi Mátyás vezette Teátrum nyitotta, majd a Gál Tamás vezette Csavar Színház folytatta, egy olyan időben, amikor Gál kiszorult a kőszínházi palettáról, most viszont meglehetősen furcsa, hogy a komáromi társulat igazgatójaként sokszor a saját kőszínházi társulatával kerül szöges ellentétbe.
Pedig a Csavar lehetett volna akár egy harmadik felvidéki kőszínházi társulat is (volt róla szó Dunaszerdahelyen), egyes bemutatói a szlovákiai magyar színjátszás ékkövei. De újabban itt van a Trepp, a The Art és sok más polgári társulás, amelynek tagjai át-átjárnak egymás előadásaiba, s közben élet-halál harcot vívnak az anyagi támogatásért, s néző és iskolaigazgató vagy kultúrházvezető legyen a talpán, aki követni tudja a fejleményeket. Ahogy említettem már, többnyire pár fős előadásokról van szó, amelyek sokkal könnyebben beférnek egy kis térbe, akár egy iskolai terembe, ezzel egyenlőtlen feltételeket teremtve a kőszínházaknak, bár másik kérdés, hogy a két profi színházunk mit tudott kezdeni az elmúlt évtizedekben a meglévő (Kassán a Márai, Komáromban a Vasmacska Stúdiószínpad)? Semmit.
A Rák Viktória fémjelezte újabb társulás is egy háromfősre szűkített darabra vállalkozott csak, mégpedig Táňa Kusá Anyuval című darabjának a bemutatására. A darabot eredetileg még 2007-ben a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház Stúdiószínpadán mutatták be Roman Polák rendezésében az akkor 80 éves Mária Kráľovičová jutalomjátékaként, aki olyan partnereket kapott, mint Božiadara Turzonovová, Juraj Slezáček, František Kovár, Leopold Haverl vagy az akkor máűr nagybeteg Michal Dočolomqanský.
Megrázó előadás volt, azon kevesek közül való, amikor az ember nehezen tud felkelni az előadás után. De mégis közel 20 évet kellett várni arra, hogy szlovákiai magyar színpadon a darab megjelenjék, akkor is lerövidített, háromszemélyes változatban. A dramaturg-rendező, Peter Kováčnak köszönhetően mindez viszont nem hátrányára, hanem az előnyére vált.
Az előadás telitalálata, hogy ismét játékba hozta a nemsokára 75 éves Kövesdi Szabó Máriát, akit színháza, a kassai Thália 50 éves korában Orbánné szerepével (Macskajáték) gyakorlatilag eltemetett, s jó két évtizeden át alig kapott neki való szerepet.
Az utóbbi években ugyan csurrant egy-két nagyobb szerep, mint a Covid idején az alig párszor játszott Gloria és Grace kétszemélyes Varga Anikóval, s megkapta Mamóka szerepét A padlásban, ahogy ebben az évadban a Banya ziccerszerepét az Indul a bakterházban, de ki kárpótolja őt és a szlovákiai magyar nézőket azokért az elveszített évekért? Nos, az Anyu (talán a címváltozás is jelzi, hogy a háromszemélyes változat elsősorban őrá épül) méltó jutalomjáték a színésznő számára, aki maximálisan él is a tálcán kapott szereppel.
Peter Kováč kiváló dramaturgiai munkát végzett, egy-két helyen van csak némi pontatlanság a rövidített változatban, de rendezőként is is eléri azt, hogy hagyja játszani a színészeit, hisz Kusá játéka igazi színészdarab, egy Alzheimer-kóros anya s két gyereke mindennapjainak a felmutatása, s remekül érzékeltei a múló időt a teljesen bezsúfolt lakótelepi lakásban (a díszlet Dušan Krnáč munkája).
A néző pedig a nem kevés humorforrása ellenére egyre reménytelenebbül süllyed a zsöllyéjébe, először csak a környezetében, a barátai közt „talál” ismerősökre a darab szereplőiben, mígnem megérkezik a saját legszűkebb családjához. Szóval otthon vagyunk. Igaz, még tapsolni is kellene, de van-e hozzá erőnk? Az utóbbi évek egyik legjobb szlovákiai magyar előadását láttuk. Folytatás? Ahová meghívják.
