A valóság hamisítatlan igazsága

A kaliforniai lakókocsiparkban lakó expincérnő Maude (Hernádi Judit) egyetlen értékes vagyona Jackson Pollock egy elveszettnek hitt festménye. Kitartóan hisz benne, hogy a három dollárért turkált műalkotás valódi, ezért is kéri ki egy neves művészeti alapítvány szakvéleményét. Az alapítvány Lionelt (Kern András) küldi a helyszíni vizsgálatra, aki a Metropolitan Múzeum egykori kurátora és igazgatója, egyetemi tanár, aki Pollockra szakosodott. Lionel azonnal megállapítja a festményről, hogy hamisítvány, ezt követően egy hosszú beszélgetés indul a két szereplő közt, mely során sokat megtudhatunk a múltjukról, életszemléletükről. A találkozó végére Lionel arra az álláspontra jut, hogy a festmény hamis, Maude viszont nagyon is valódi.

A díszletet alkotó lakókocsi igyekszik a lepukkant környezet visszaadására, ez sikerül is neki. Maude a lakását turkálós szerzeményeivel rendezte be. A berendezés tükrözi a nő személyiséget – van benne valami otthonos, szerethető, színes összevisszaság néhány személyes vonással, mint például a fiát ábrázoló fénykép. Zsúfolt, de mégsem annyira, hogy sok legyen.

Ahogy már a darab címe is utal rá, a fő gondolat azt járja körbe, hogy mi hamis és mi valódi. „Az az igazság, ami nem igaz”– hangzik el az előadás során, akarva-akaratlan is gondolkodásra késztet ez a mondat, általa helyet kap a jó öreg társadalomkritika is a színpadon.

Úgy tűnik, a Pollock festménye által központivá váló művészet is ráhangolódik a hamis-igaz kettősségére. Mikor jó/valódi egy alkotás? Ha valami konkrétat ábrázol rideg valójában, vagy ha absztrakt formában életre kelnek a vásznon a festő érzései? Ez a kérdés természetesen megválaszolatlanul marad, elülteti a magot a nézőben, hogy a színdarabnak ne ott, a színházban legyen vége, hanem valamikor napokkal később, mikor például elmereng egy tömegközlekedési eszközön hazafelé tartva, vagy netán zuhanyozás közben egy hosszú nap végén.

Mindig is jót tesz egy színházi előadásnak, ha szerepet kap benne a zene. Egy dal, amely jelentőséggel bír, hozzáad a mű üzenetéhez. A Valódi hamisítvány esetében ez nem más, mint az Eagles zenekar 1976-ból származó Hotel California című dala.

{P2}

Az előadás elején és végén is felcsendül, mintegy keretet adva neki. Mikor először meghallottam, csak sejtettem azt, hogy egy elgondolkodtató, mély darabot fogok látni, a végére pedig ez be is igazolódott. Mikor kiderül, hogy Maude fia túladagolta magát, illetve, hogy azért rúgták ki munkahelyéről, mert öngyilkosságot próbált meg elkövetni, akkor ér össze az említett dal és a mondanivaló. Közismert tény ugyanis, hogy ez a dal a függőségről szól, azon belül is a kábítószerekről.

A sziporkázó humoráról ismert két színész nem hazudtolta meg magát, kitűnően alakították Maude és Lionel szerepét, nem is vártam mást. A két főszereplő egymás szorgos ellentétje, ahogy Maude is megjegyzi, ha rákeresnének magukra a Google-n Lionelra egy csomó találatot dobna ki, míg Maude-ra egyet sem, mintha nem is élt volna.

Az életük során átélt kudarcaik mégis képesek lebontani a köztük látszólag felépült falat. Az egymásról alkotott előítéleteik feloldódnak, ahogy egyre többet megtudnak egymásról. Így tudja sikeresen bebizonyítani Stephen Sachs, a szerző azt az állítást, melyre felépíti az egész vígjátékot, hogy semmi sem az, aminek látszik.

A vígjáték két visszatérő mondata: „A tökömet már! Mindegy, nem ismeri…” – refrénszerűen ismétlődnek az előadás kilencven percében. Az egyes ismétlődések esetében mégis más-más jellegűek – először Maude humorának kellékei, majd a komoly helyzetekben egyfajta pajzsként használja őket saját védelmére.

Mikor már Lionel is átveszi használatukat, érezzük, hogy itt már kialakult egy érzelmi kapocs a szereplők között. Úgy képesek megérteni egymást, ahogy még valószínűleg egyikük sem tapasztalta ezelőtt a találkozás előtt. Míg kezdetben Lionelnek megy nehezebben a megnyílás, addig a végére Maude riad vissza végső ajánlatától – a saját telefonszámának megadásától.

{P3}

Az lenne a legjobb vígjáték, mely egyszerre képes megnevettetni és elgondolkodtatni is? Szerintem igen, pénteken pedig egy ilyen komédiának lehettünk szemtanúi a Komáromi Jókai Színházban. Tökéletes példája volt annak, hogy mi mindent lehet a humor mögé rejteni. Mi, egyszerű emberek is gyakran inkább a humort választjuk ahelyett, hogy felfognánk a helyzet komolyságát.

Ha ránézünk egy festményre, legyen akár konkrét, akár absztrakt, nem tudhatjuk biztosan, mit érzett a festő, mikor megalkotta, csupán sejthetjük, mi rejlik a tapintható festék rétegei alatt. A Valódi hamisítvány mégsem ragadt a felszínen, nagyon is mélyre kalauzolta el a nézőt, ha hajlandó volt vele együtt alámerülni.