A tizenötödik – Derzsi György és Meskó Zsolt fergeteges musicalsikere a Madách Színházban
Hosszasan zúgó vastaps, könnyekkel küszködő nézők sokasága, több nemzedék képviselőinek önfeledt bravózása Derzsi György és Meskó Zsolt A tizenötödik című pályázatnyertes musicaljének végén a Madách Színházban. Az április 22-i bemutató óta tartó első sikersorozat záróakkordjaként, amelyet követően a javarészt Broadway-világsikereknek helyet adó teátrum legközelebb csak ősszel tűzi műsorára a 15. aradi vértanú lélekemelő történetét. Kazinczy Lajosét, az 1848/49-es magyar szabadságharc helytálló hősének tankönyvekből kihagyott tragédiáját, amely nem veszhet a múlt homályába.
A nagyszarvai származású Derzsi György ének- és színművész, rendező, zeneszerző a X. Harmónia-díj átvétele után, ősszel Komáromban a Ma7-nek adott interjújában elárulta:
Nos, mindezek alapján megnyerték a III. Madách Musical Pályázatot, a szakmai zsűri 52 pályamű közül választotta ki a legjobbat. A Szirtes Tamás igazgató-rendező, zsűrielnök vezette bizottság, amelyben Kocsák Tibor zeneszerző-zenei vezető, Müller Péter író-dramaturg, Tihanyi Ákos koreográfus és Szente Vajk színész-rendező-író foglalt helyet, nagyon izgalmasnak találta az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc korát idéző témaválasztásukat és e klasszikus, fajsúlyos téma rappel is színesített, modern zenei világát. „Győztünk, elnyerve a fődíjat, hogy a Madách Színház ezen évadában bemutatja a darabunkat...“ – fogalmazott bő fél ével ezelőtt a sokoldalú felvidéki alkotó.
Május 11-én volt szerencsém látni az őszinte érzelmekkel párosuló hazaszeretet, hűség, valamint a jeles apához méltóvá válás, a példa értékű helytállás, önfeláldozás kérdéskörét sajátos módon boncolgató, kétfelvonásos musicalt. A több feledhetetlen jelenet közül beleégett a retinánkba az a látványos kép, amelyben Szirtes Tamás rendező megidézte az aradi vértanúkat: fekete angyalok kísérték a halálraítélteket a kivégzésükre, térdet hajtva a hős honvédek előtt, akiknek a vére vörösre festette az eget.
Hasonlóképpen a 15. vértanú, a 29 éves Kazinczy Lajos arca is, ahogy kimondta az őt golyó általi halálra ítélőknek: „Ami önöknek bűn, az nekem haza. Ami önöknek lázadás, az az Isten szava”. Vívódással teli, nehéz út vezetett odáig, amíg a hajdani bohém bálkirály e fajsúlyos kijelentésekig eljutott. Önmarcangoló módon kereste a helyes választ az apja temetésén megfogalmazódó kérdésre: valójában mit jelent méltónak lenni Kazinczy Ferenc emlékéhez és munkásságához úgy, hogy önmagát se veszítse el, megtalálja saját helyét a világban. „Add, hogy fiad méltó legyen” – kérte az égieket és apját még akkor is, amikor a honfitársai már a szabadságharc hősének tekintették őt, ezért a „császáriak“ felségárulással vádolták, s az ítélet végrehajtása közelgett. 1849. október 25-én csukott szemmel, imádkozva várta az elkerülhetetlen halált, miután meghozta a saját döntését, hogy az életéért cserébe sem hódol be Haynauéknak. Ahelyett hű marad a magyar nemzet ügyéhez, s osztozik a bajtársai sorsában. Mintegy üzenetként hátrahagyva: nem várhatunk arra, hogy mások lépjenek helyettünk, személyes döntéseinkkel mi, magunk formáljuk a jelent és a jövőt, nemzetünk sorsát:
Míg az előadásban a családi örökség terhét cipelő, szegény fiú az apjához méltó férfivá vált, többféle arcát is megmutatta. Például a reménytelenül szerelmes ifjoncét, aki számára az anyagi helyzete miatt elérhetetlen vágyálomnak tűnt a tehetős Majthényi Zsófia keze. Amellett a hűséges barátét, akit heves vitáktól sem mentes véd- és dacszövetség fűzött Von Larsberghez. Míg a szerelmesek közös első jelenetében titkos vallomásként hangzott fel Csokonai Vitéz Mihály A reményhez című verse, amely refrénként tért vissza a második felvonásban, Petőfi Sándor Nemzeti dala pedig újfajta megközelítésben kapott helyet a darabban.
A főhősök nem misztifikált „tökélyként”, hanem hús-vér-emberként lopták be magukat a szívünkbe, s mindvégig szurkoltunk a szerelmük beteljesüléséért, a dolgok jóra fordulásáért. Ez részben Meskó Zsolt szövegírónak köszönhető, aki minden üresjáratot mellőzve, mesterien szőtte egymásba a különböző idősíkokban futó, történelmi valóságot is tükröző szálakat. Szívre és észre egyaránt hatva, de mégsem „tanítóbácsisan“ szájbarágósan
A mondanivalót új- és nagyszerűen erősítette a Derzsi György által szerzett egyedi zene, amelyben fülbemászó módon váltakoztak a musical-, rap-, magyar népzenei és a klasszikus zenei dallamok, ekképp a történetvezetés mellett a szokatlan dallamvilág is több nemzedék képviselőit szólította meg. A szövegek és a dallamok is méltó főhajtásnak bizonyultak a történelmünk nagyjai előtt, miközben továbbgondolásra késztettek, s útmutatással is szolgáltak.
Szirtes Tamás rendező és Kocsák Tibor zenei vezető az összhatás érdekében díszlet-, jelmez-, animáció- és világítástervezővel, több koreográfussal, zenei munkatárssal, játékmesterrel, asszisztensel... együtt végzett kiváló munkát, ám a siker érdekében munkálkodók névsorának feltüntetése most elmarad. A főszerepeket hármas szereposztásban játszották a színművészek, s az alakításaik közül itt a cikkterjedelem miatt csak kettőt: a címszereplő Jenővári Miklósét és a Haynau táborszernagy bőrébe bújó Miller Zoltánét emelném ki.
Míg Kazinczy Lajos folyamatosan változó személyével éppen e sokszínűség miatt lehetett nehéz azonosulni, a „véres kezű hóhér” Haynau esetében vélhetően a belső vívódásainak, a döntései mögött húzódó motivációinak az érzékeltetése adta a szerep nehézségét. Más társadalmi-politikai viszonyok között talán a névtelenség homályába veszett volna a személye, de mivel éppen jókor volt jó helyen, valakivé válhatott. Ezért akart eltávolítani az útból mindenkit, akiről azt gondolta, hogy megingathatja a hatalmát...
– olvasható a színlapon. Hozzáteszem: gyógyírt kínált a nemzeti emlékezetvesztésre és balzsamot a történelem viharai által okozott lelki sebeinkre, miközben hozzájárult az egészséges nemzetudat-erősítéshez. Nem csoda, hogy az előadás után sokáig zúgott a vastaps, utat engedtünk a könnyeinknek, s nem csitult az ováció. Ősszel visszaülünk a nézőtérre, hogy mindezt ismét átélhessük, s a keserédes élményen kívül már a dalokat tartalmazó CD-t is hazavihessük. Nem csak azért, mert az egyik szerzőjük felvidéki, s most az ő neve is ugyanolyan nagybetűkkel fénylik a színház bejárata felett, mint az ugyanott általunk sokszor rajongva olvasott Broadway-darabszerzőké...
