A Sors vezetett - találkozás Beke Sándorral

Nemzeti imánk születésnapjához méltó nyitányként a vajdasági „Himnusz-Szózat“ vers- és prózamondó verseny felvidéki nyertesei: Bukovszky Orsolya és Pivoda Vivien, a szentpéteri Kossányi József Alapiskola diákjai nagy átéléssel adták elő a Himnuszt és a Szózatot.

Majd az est házigazdája, Tarics Péter újságíró-író mutatta be vendégét, Beke Sándor rendező-színházigazgatót, hangsúlyozva: „Beke Sándor volt az utolsó olyan mohikán, aki még igazi magyar színházat csinált Komáromban“. Hozzáfűzte: tavaly áprilisban, a Komáromi Napok idején Komárom város díszpolgárává avatták őt. A komáromiakat büszkeséggel tölti el, hogy egy új színházi korszak megteremtése fűződik a nevéhez. Sajnálatos, hogy 1994-ben elüldözték őt a Jókai Színházból, a városból...

A továbbiakban a csilizradványi születésű komáromi díszpolgár Tarics Péter kérdéseire élvezetes, fesztelen stílusban válaszolva idézte fel pályája jelentősebb állomásait, feledhetetlen emlékeit. Elmondta: a pozsonyi Magyar Pedagógiai Gimnázium diákjaként előbb pedagógusnak készült, majd egy országos szavalóverseny abszolút győzteseként a jelenlevő Fellegi István, a révkomáromi Magyar Területi Színház (MATESZ) akkori igazgatója színészstátuszt ajánlott fel neki. Két havi ócsai tanítóskodás után a tanfelügyelőség engedélyezte számára a pályamódosítást, így 1958-ban a MATESZ-hez szerződhetett. A pozsonyi Színművészeti Főiskolára csak második nekifutásra sikerült bejutnia, mert Andrej Bagar rektor a rossz szlovák kiejtése miatt elutasította őt. Miután az illetékes minisztérium magyar növendékek felvételét is lehetővé tette, Thirring Violával és Galán Gézával együtt a főiskola első magyar hallgatói lettek. Saját bevallása szerint a szlovák osztálytársaik, köztük Milka Vášáryová, Daèa Thurzonovová mindenben a segítségükre voltak. Bár a magyargyűlölő, korábban Esterházy Jánost a KGB-nél feljelentő Bagar rektor Beke diplomamunkáját is „el akarta vágni“, az ifjú tehetségnek 1963-ban sikerült színészdiplomát szereznie. Ennek kapcsán Beke megjegyezte: „Az egész életutam során a szerencsém és a pechem is az volt, hogy mindig elsőként, egyfajta faltörő kosként kellett megoldanom bizonyos problémákat“.

Időközben a lelkes egyetemista műkedvelő rendezőként elindítója volt az irodalmi színpad-mozgalomnak. Azt is elárulta, hogy Tőzsér Árpád „Férfikor“ című verse saját erkölcsi tartása elindítója, meghatározója volt: „...Nem hajlok se új, se régi úrnak. Csak a nád hajlik, törik a férfi, nem tört derékkal próbáljak élni. Így lehetek csak erős a bajra...“. Úgy döntött, hogy rendezőnek tanul. Pestre is az első határon túli magyar ösztöndíjasként került „kegyelt állapotba“, majd 1963 és 1968 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházrendező szakán Nádasdy Kálmán osztályában tanulhatott, és újabb diplomát szerzett. Korszakváltó rendezései állítólag „jó értelemben vett botrányoknak számítottak“, amelyekkel sikerült kivívnia a haladó gondolkodású szaktekintélyek elismerését. Ottléte során házasságot kötött a révkomáromi találkozón is jelenlevő Plank Erzsébettel, aki immár 51. éve a párja, Artúr és Zsolt fiuk édesanyja.

Hazatérése után pozsonyi, nyitrai vagy kassai színházhoz szerződtették volna rendezőnek, de ő saját színházhoz ragaszkodott. Előbb egy pozsonyi zsinagógában körszínházszserű avantgárd színházat akart létesíteni, de mivel a kiszemelt épületet az egyik éjjel felrobbantották, a fővárosi terve meghiúsult. Azután 1969-ben a felújításra szoruló kassai Magyar Ipariskola kultúrtermében nagyon feszült helyzetben alapította meg a Thália Színpadot, amire így emlékezett: „a saját csapatom szervezése közben a lelkesedésem hatványozódott“. A művésztársulat magva a MATESZ-ből verbuválódott. Dobos László író a következő szavakkal ösztönözte színházalapításra Bekét: „Kassa nagyon jó, egy résre kinyílt az ajtó. Legalább a lábunkat tegyük oda, hátha nem csukódik be!“. 
 

 

1976-ban politikai okokból Magyarországra költözött, amit így indokolt: „Nemcsak körülöttem fagyott meg a levegő, hanem a társadalomban is. Másként fogalmazva: azt láttam: tehettünk mi akármit, a politika szorító gyűrűje sokkal erősebb, mintsem azt a művészet bármilyen szinten szét tudná feszíteni...“. Miután a miskolciak egyre jobban érdeklődtek a munkái iránt, városukban 1976-tól 1978-ig két színházi évadot töltött, amely rendezői koszakára így emlékezik: „Miskolc nemcsak a légszomjamat javította, hanem az otthonosságérzetemet is teljes mértékben megteremtette. Az, hogy ilyen nagy színpadon rendezhetek, számomra az elérhetetlen vágyak és álmok egyike volt. Olyan energiák szabadulnak fel ilyenkor az emberben, amiről talán nem is tudott. Megalapozódott az elhatározásom, hogy Magyarországon folytatom a pályámat. Ez több okból is indokolttá vált. Magyarországon a szárnyalás lehetősége kínálkozott, Kassán pedig a szárnyszegettség lett volna a sorsom. Kassához sosem voltam hűtlen, de ezt az utat be kellett járnom“.

Miután 1978-ban a családjával együtt áttelepült Magyarországra, 1978-84 között a kecskeméti Katona József Színház főrendezőjeként, majd politikai okokból 1984-90 között pedig már csak a rendszer számára kényelmetlenné váló művészek „kádertemetőjének“ titulált pesti Népszínház rendezőjeként munkálkodhatott. A könyvbemutatón leszögezte: „Engem általában nem érdekelt, hogy engedélyezik-e vagy sem egy-egy darab bemutatását. Rázósabb esetekben ugyan azért megkérdeztem, de úgy gondoltam, nem érdemes ezzel igazán komolyan foglalkozni, illetve jobb megkerülni az engedélyezést“.

A rendszerváltás után 1990-ban azzal a szándékkal tért vissza a MATESZ-hez, hogy megnyerve annak az igazgatói posztra kiírt pályázatát, segítse az akkor még a MATESZ-hez tartozó kassai Thália Színpad önállósulását. E téren is sikerrel járt, akárcsak a MATESZ nevének Jókai Színházra történő megváltoztatása és a révkomáromi színházépület kisajátítása (korábban abban működött a városi művelődési központ is) meg a betondzsungelnek tűnő környezete parkosítása, illetve drámapályázatok kiírása során is. A helyi VI-os bástyában 1991-ben létrehozta a nyári színházi produkcióknak helyet adó Bástya Színházat, amely működéséhez a szintén általa életre hívott Jókai Alapítvány segítségével teremtette meg az anyagi feltételeket. Az előadásaik iránt érdeklődés mutatkozott a Duna mindkét oldalán. „Végül aztán az ország leglátogatottabb színháza lettünk“ – nyugtázta újabb igazgatói sikerét. Az 1992-93-as évadban színházi stúdiót hozott létre, amely keretében felkészítették az ifjú tehetségeket a Színművészeti Főiskolára. Közben rendezőként is szokatlanul merész, feledhetetlen előadásokat alkotott. 1993 decemberében többedmagával együtt megalapította az elsősorban határon túli magyar színházakat tömörítő Magyar Játékszíni Társaságot, amelynek a főtitkára lett. Ennek a társaságnak köszönhetően vált lehetővé, hogy a magyar rendezők és színészek vendégként határon túli színházakban is dolgozhassanak, s a szakemberek a külhoni főiskolákon is oktathassanak, a színtársulatok pedig több színházban vendégszerepelhessenek.

Négyéves tartalmas ténykedés után azonban elüldözték őt a Jókai Színházból. Ezt a lépést így értékelte: „Politikai manipuláció volt, amibe kár volt a színészeket is belekeverni. Az illetékesek belső színházi konfliktust kreáltak, elüldözésem hosszú folyamat eredménye volt. Olyan sebet kaptam, ami nehezen heged be“. Miután azt is rásütötték, hogy magyar állampolgárként nem lehet a Jókai Színház igazgatója, ismét Magyarországon folytatódott a pályája. 1996 és 2001 között az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatójaként és rendezőjeként valósíthatta meg további elképzeléseit.

2001-ben Kolár Péter igazgató kérésére visszatért a kassai „Tháliába“, ahol 2010-ig rendezőként és művészeti tanácsadóként munkálkodott. II. Rákóczi Ferenc újratemetésének a 100. évfordulója alkalmából a kassai főpolgármester-helyettes őt kérte fel az ünnepség megrendezésére. Például nosztalgiavonatot indított Budapestről Kassára, ahol a szerelvényt külön zenekar fogadta... František Knapík főpolgármester a nagyszabású rendezvény után a következőket nyilatkozta: „Ez a kulturális rendezvény csak megerősítette az Európa Kulturális Fővárosa címre való jelöltségünk jogosságát“. Aztán Kassa megpályázta és megnyerte a 2013-as évre vonatkozó vágyott címet. A projekt kidolgozásából Beke Sándor is oroszlánrészt vállalt. „Egy olyan kulturális programot sikerült kidolgoznunk, amelyiknek Márai Sándor lett a gerince, a fő vonzereje.... Amikor aztán a program összeállt, és Kassa megnyerte ezt a címet, Pozsonyból az egész stábot lecserélték, más lett a főpolgármester is. A program ehhez a szellemiséghez hozzásilányult...“ – idézte fel a történteket Beke.  

Beke Sándor sokrétű tevékenységéért 2005-ben megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. Tavalyi jubileuma, 75. születésnapja alkalmából az egri Gárdonyi Géza Színházban a „Csongor és Tünde“ című nagyszínpadi produkciót, Kassán pedig „A kassai polgárokat“ rendezhette, amely az eddigi 115 rendezése közül az utolsónak számít. Közben három könyve is megjelent. Azok közül a Pásztó András által szerkesztett „A sors vezetett...“ című kötetével a péntek esti révkomáromi beszélgetés valamennyi résztvevőjét megajándékozta. A kiadvány a sokoldalú művészember életútját, szakmai pályáját a saját visszaemlékezései, valamint korabeli dokumentumok, interjúrészletek, színházi recenziók, kritikák és fotók segítségével mutatja be. Annak olvasása közben is leszögezhető, hogy bár a „színházcsináló fenegyerekről“ már sokan sokféle véleményt kreáltak, de az biztos, hogy az érdemeit nem lehet elvitatni.