A nagy koronarablás: díjgyanús, ízig-vérig komáromi történet az Öregvárban
Zsűritagok, nézők sokasága pozitívan vélekedik a komáromi Marianum Egyházi Gimnázium MEG+intszéplesz Diákszínpadának A nagy koronarablás című előadásáról, amelyet Tóth Gábor pedagógus-rendező és Miklós László, a Komáromi Jókai Színház művészeti titkára rendezett. Tavaly ezen intézmény MEG+oldhatópénzzel? Diákszínpada a Tóga által rendezett Rosewater projekt című előadásával kiérdemelte a Jókai Napok fődíját, és sokan remélik, hogy ők a szombati díjkiosztóról sem térnek haza díj nélkül. Az Öregvár ódon falai közé megálmodott “történelmi szemtelenségről“ az idei két rendezővel beszélgettem.
„Bár szeptembertől főállásban már az Országos Közoktatási és Ifjúsági Intézetnél (NIVAM) módszertanosa vagyok, ám óraadó tanárként és a diákszínpad vezetőjeként-rendezőjeként továbbra is kötődöm a Marianumhoz. A tanév elején még párszor bemutattuk a tavaly fődíjas Rosewatert, s azzal párhuzamosan már formálódott az új színtársulatunk, amelynek mintegy fele-fele arányban vannak régi és új tagjai” – tájékoztatott Tóth Gábor, akinek nekiszegeztem a kérdést: a tavalyi fődíjuk az öröm mellett jelent-e terhet is számukra, hiszen azáltal nőttek az irántuk támasztott elvárások.
– felelte Tóga.
A marianumi csoportok esetében megszoktuk, hogy annak alkotói kezdettől fogva a diákokkal közösen alakítgatják a produkciót. Nos, Gábor szerint ez most sem volt másként:
„Bár a pazarló próbafolyamat alatt mindig nagyon sokat beszélgetünk, improvizálgatunk, de a közösen összerakott szövegek, ötletek, videófilmek java része előbb-utóbb a kukában végzi, és ez alkalommal is csak azok 20 százaléka került be a szövegkönyvbe, ami így is hosszúra sikeredett.
A témaválasztásról Miklós László beszélt: „Tóga kért fel arra, hogy ebben a tanévben ne csak dramaturgként segítsem a közös munkát, hanem váljak az egyenrangú rendezőtársává. Elég nehéz helyzet elé állított minket a tény, hogy az idei húsz diákszínjátszónk zöme lány, mert a drámairodalomban nincs olyan mű, amelyben sokkal több a női szerep, mint a férfiakra osztható. A témaválasztáshoz az is vezetett, hogy korábban Tógával közösen csináltunk egy online szabadulószobát, s az előadásunkhoz is valami izgalmas, fura, misztikummal teli témát kerestünk és találtunk: a nagy koronarablást”.
Annak történelmi hátterét Tóga ecsetelte:
E történet Kottanner Ilona emlékirataiból ismerős, aki az eset egyetlen visszaemlékezője volt, miközben állítólag végigimádkozta az egész éjszakát.
„Csak sejtések vannak arról, hogy a koronarablásban valóban két lovag volt-e a társa, az pedig nagyon gyanús, hogy az alatt az érintett várkapitány éppen betegen aludni tért, s a nagy hangzavarra senki sem figyelt fel. Az is furcsa, hogy egy kápolnából eltulajdonított párnába rejtették – varrták a koronát, s az útközben alattuk beszakadt Duna jege alól épségben kijöttek. Végül megérkeztek Erzsébethez, Komáromba, s másnap, 1440. február 22-én megszületett a fia, akit V. László néven május 15-én királlyá koronáztak. Az ellentábor azonban továbbra sem akarta őt királynak, s a helyére meghívták I. Ulászló lengyel királyt, akit egy „kiskoronával” szintén királlyá koronáztak. Patthelyzet alakult ki Magyarországon, ami polgárháborúba torkollott” – ismertette az előadásuk témájául választott eseményt Tóga.
A különleges történethez rejtélyes helyszín dukált, s annak felidézéséhez a rendezők a helyi Öregvárat tartották a legalkalmasabbnak.
„Kettőnk között a próbafolyamat alatt születtek meg a játékmóddal, kellékekkel és helyszínnel kapcsolatos formabontó, extravagáns ötletek. Amikor már megvolt a téma, s kitaláltuk, hogy az előadásunkban a koronát Ilonának nem két lovaggal, hanem tizenkét udvarhölggyel együtt kell ellopnia, kerestük azt a hangulatos helyszínt, ahol mindez leginkább működőképes lehet.
Nehézséget okozott, hogy az általunk kiszemelt helyszínen még se villanyáram, se ivóvíz, se toaletthelyiség nincs, sőt, az a rész folyamatosan beázik, potyog a vakolat. Nem csak takarítanunk kellett, hanem mivel a próbák során nagyon esős időszakot is kifogtunk, onnan sok kanna vizet is ki kellett hordanunk. Csak mindezek után vált használhatóvá a kölcsönkapott tér” – árulta el a továbbiakban Laci.
A rendezőtársa pedig a produkció zenéje kapcsán elmondta: „A témán kívül a zenét is Lacival együtt választottuk, ötlet ötletet szült. Bár sok billentyűs hangszeren játszó tagunk van, de az erődben semmiféle zongorát nem használhattunk. Maradt a gitár, basszusgitár, fuvola és hegedű, amelyeken ott is tudtak játszani a diákok. A zene betanítását egy régi csoporttagunk, Kantár Máté (ő a Rákócziban XIV. Lajost játszotta) végezte, aki már a pozsonyi Színművészeti Egyetem rendező szakos hallgatója. Rajta kívül Galo Vilmos történész-konzultánsként, Matusek Attila, a Jókai Színház színművész-rendezője pedig koreográfusként segítette a munkánkat”.
A zsűri a szakmai értékelés során csupa pozitívumot mondott az előadásukról. Laci a hallottakról így vélekedett: „Eközben pislogtunk, mint karácsonyi ponty a szatyorban. Színházi emberekként sejtjük, ha sikerül minőségi munkát végeznünk, s annak nyomán valami jó, értékes produkció születik. Arra azonban nem számítottunk, hogy az értékelés során semmiféle konkrét kritikai megjegyzés nem hangzik el, csak dicséret.
Végül Tógától megtudtam, hogy a Jókai Napok alatt három estén mutatták be a produkciójukat, amelyre biztonsági okokból egyidejűleg csak 50 nézőt engedtek be. Azelőtt pedig nyilvános főpróbát és egy marianumi szülőknek szánt bemutatót is tartottak.
„A jövő hét első négy estéjén azt ismét ingyenesen játsszuk, már akkorra is megtelt az online regisztráció. Örvendetes, hogy az előadásunkat már eddig is több száz más-más nemzetiségű, korú, ízlésű, politikai hovatartozású és vallású néző látta, s tőlük a különbözőségek ellenére csupa pozitív visszajelzést kapunk. Ugyanis ebben a veszekedős, sokfelé húzó világban minden ilyen pillanatnak, amikor közös nevezőre tudunk jutni, nagy értéke van: Ha mi ilyen pillanatot tudtunk teremteni, akkor az számunkra felettébb nagy örömet jelent” – zárta tájékoztatásukat.
