A mese mindenkié – négyszemközt Badin Ádámmal
Az idén ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a rozsnyói Meseszínház. A jubileum alkalmából Badin Ádámmal, a Meseszínház művészeti vezetőjével beszélgettünk a műfaj megszületéséről, az előadásokról, meseládáról és kézműves bábokról.
Hogyan került kapcsolatba felnőttként a népmesékkel, honnan ered ezeknek a szeretete?
Pici koromtól vonzódást éreztem a mesék iránt, és abban a nagy szerencsében volt részem, hogy a nagyapám igazi családi mesemondó volt. Természetesen édesanyám is mesélt nekünk, de meghatározó élmény a nagyapám volt. Én még egészen kicsi voltam, alig múltam hatéves, amikor ő visszaköltözött a csillagokba, de megőriztem a meséit, bennem éltek tovább egészen a felnőtt koromig, amikor aztán olyan erővel léptek fel a bennem szunnyadó történetek, hogy eldöntöttem, hivatásosan is foglalkozni szeretnék a mesével. Azóta nagyapám maga is mesebeli figurává vált, több előadásban is szerepel.
Személyes indíttatás is volt tehát amögött, hogy negyed évszázaddal ezelőtt megszületett a Meseszínház. Milyen célokat fogalmaztak meg a kezdeteknél?
Mi egy új műfajt hoztunk létre. Amikor elindultunk Écsi Gyöngyivel, sokat gondolkodtunk, hogy milyen nevet válasszunk, hiszen a forma, amiben elkezdtünk működni, az valahol a mesemondás és a bábszínház között helyezkedett el. Ehhez még hozzátettünk egy új elemet, amit Kecskeméten tanultam meg Környei Alice-tól, aki a bábszínházon belüli gyermekfoglalkoztató műfaj úttörője. Ebből inspirációt merítve, a régi közösségi játékot fölhasználva, mai modern szóval az interaktív előadásmódot belefoglalva egy teljesen új játszási formát választottunk. Ezért nem is akartuk magunkat bábszínháznak nevezni, így lett a nevünk Meseszínház. Ez teljesen új fogalom, ilyen nem létezett korábban. Azóta ez a műfaj elindult a maga útján, közben sok más meseszínház jött létre, mindenféle névvel.
Ma már elmondhatjuk, hogy a meseszínház meggyökerezett, új műfajként a mesemondás, a közösségi, interaktív játék és a bábszínház ötvözeteként. Emellett mindig nagyon fontosnak tartottuk, hogy élő zenével is dolgozzunk.
Kiváló mesezenészek lehettek az alkotótársaim, akik közül Czakó Józsit és Gáspár Burovincz Laurát mindenképpen meg kell említenem. Az ő mesezenészi tudásuk nélkül a Meseszínház nem lett volna az, ami. De a többi játszó és alkotótársnak is nagyon hálás vagyok, akikkel a 25 év alatt együtt dolgozhattunk.
A repertoárjukban hangsúlyos szerepet kapnak a magyar népmesék, de a világ más tájairól is vannak meséik.
Kezdetben úgy gondoltuk, ha Gömörben élünk, az itteni értékekre kell felhívnunk a figyelmet. Az első előadásaink szinte kizárólag itteni gyűjtéseken (mesekincs, népdal, folklór, tárgyi gyűjtések) alapultak, az itteni világból táplálkoztak.
Ezzel az volt a célunk, hogy a félig elfeledett régió mesevilága és értékei új fényt kapjanak, egyúttal az itteni népességnek bemutassuk, hogy milyen értékeink vannak, a meséket visszavigyük abba a környezetbe, ahonnan származnak, a városi gyerekek számára pedig megnyissuk ezt a varázslatos világot. Ez az elgondolásunk az első perctől kezdve elementáris erővel hatott, és szinte rögtön túlléptük a régió határait.
Rövidesen meghívásokat kaptunk Magyarországra, Erdélybe. Nagyon hamar bekerültünk a köztudatba és ez inspirált bennünket, hogy újabb és újabb előadásokat hozzunk létre, mindig fejlesztve egy kicsit a technikát. Később komolyabb díszletekkel és bábokkal tudtunk dolgozni. Aztán eljött az a pillanat, amikor úgy éreztük, hogy a világ népmesekincsét is meg kell mutatni az itteni gyerekeknek, hogy lássák, más kultúrákban is milyen értékek vannak. Ezzel indult el a világnépmese-sorozatunk. A Hüvelyk Matyi volt az első; ez egy francia népmeséből jött, később cigány népmeséket, majd burját bábregét játszottunk Szibériából, aztán a világ másik feléből, Amerikából hoztunk egy indián mesét. Minden egyes előadásunknak külön története van, és az sem véletlen, hogy éppen melyik mesét választjuk. Aki ismeri a repertoárunkat, az tudja, hogy értékes darabok vannak benne. Első perctől arra törekszünk, hogy színvonalas előadásokat hozzunk létre, ezért akik meghívnak bennünket, tudják, hogy nem bóvlit kapnak.
A gyerekek manapság rengeteg tartalommal találkoznak, a tévé, az internet szórakoztatja őket. Mennyire fontos a meseszínházi előadások során az interaktivitás, a személyes kapcsolat?
A személyes, élő kapcsolat az éltető ereje ennek a műfajnak. Ez most nagyon világosan kiderült a Covid alatt. Közönség nélkül ez a műfaj nem működik, még rövidtávon sem. Az interaktív műfajnál meg különösen fontos a közönséggel való közös munka, ott ugyanis együtt hozzuk létre az előadást. Ezt nem is lehet csinálni az interneten, mert hiányzik az egyik létfontosságú eleme.
Miben látja a mese, a népmese jelentőségét? Miért fontos, hogy a gyerekek megismerkedjenek a hagyományunknak ezzel a szeletével?
Erre az egyszerű válaszom az lenne, hogy azért, mert az övék. És ami az övék, azt oda kell adni nekik. Ugyanakkor nemcsak az övék, hanem mindenkié.
A mese, a zene, az ének, a tánc – ezek nagyon ősi dolgok. Benne élnek az emberben, elválaszthatatlanok tőle. A mese szórakoztat, tanít, gyógyít, a mese egy univerzális dolog. Én ezt ajándékba kaptam a nagyapámtól, és úgy gondoltam, hogy tovább kell adnom.
A gyerekek pedig éhezik a mesét. Részben, mert otthon már nem kapják meg azt, amit azelőtt minden családban megkaptak a szülőktől, nagyszülőktől, rokonoktól, idősektől, vagyis a történeteket, a mesét. A mese egyébként eredetileg nem gyerekműfaj. Egykor a felnőttek meséltek felnőtteknek, amit a gyerekek is olykor meghallgattak. Az, hogy most a gyerekeken keresztül őrződik tovább, azért van, mert ők maradtak nyitottak erre a műfajra. Szerencsére azonban úgy tűnik, ez változik. Mi is egyre többet játszunk felnőtteknek, fiataloknak, főiskolásoknak. Az elmúlt 25 évben felnőtt egy generáció, melynek tagjai nyitottabbak a mese és a bábszínház világára.
Említette, hogy a díszleteket kezdetben gyűjtötték. Később kézműveseket vontak be, ők készítették természetes anyagokból. Meséljen erről!
Az első előadásokra magunk állítottuk össze a díszleteket, abból, amit gyűjtöttünk és amit hozzá tudtunk tenni a magunk kézügyességével. Meg kell említenem Ulman Istvánt, aki az első díszletünket, a meseládát megalkotta egy régi katonaládából. Nagyon szép meseládává formálta, amiből az előadások során előkerül a sok kincs. Ezt a mesét már nem játsszuk, de a láda tovább él, különböző formákban legalább öt előadásnak a részét képezi. Idővel a kézművesek természetes partnereinkké váltak.
Akkoriban alakult meg a Gömöri Kézművesek Társulása, s nekünk fontos volt, hogy tagjai bevonásával, az itteni természetes anyagokból, például gyékényből, kosárvesszőből, nemezből készüljenek bábjaink, díszletelemeink. Később már hivatásos bábkészítőkkel és tervezőkkel, professzionális bábműhelyekkel is dolgoztunk.
Itt már a komolyabb, faragott és más technikával készült bábokról van szó. Ennek emblematikus példája az Öregapám mesefája. A gyönyörűszép mesefát Környei Alice tervezte meg és Ulman István készítette el, az előadás bábjai pedig Milo Jaroš, a kassai bábszínház műhelyvezetőjének a keze munkáját dicsérik. Sok emberrel dolgozunk együtt, és ebben van az erőnk. Ezt mutatta be a Mesék és bábok varázsbirodalma című jubileumi kiállítás is, amelyet a Rozsnyói Bányászati Múzeumban láthatott a közönség. A feleségem, Badin Gabriella, a kiállítás kurátora és egyben a legfőbb társam a színházban, rengeteg interaktív foglalkozást tartott a gyerekeknek. Így maga a kiállítás is olyan lehetett, mint maga a színház, aminek nagyon örülök.
Van kedvenc meséje?
Az előadásaimat csak olyan mesékből állítom össze, amelyek kedvesekké válnak számomra. Szóval mindegyik az. Ha egyet kellene választani, akkor az az Öregapám mesefája lenne az – benne Szerencsés Jánossal, gyerekkorom fontos mesefigurájával –, mert ez a nagyapám meséje, amiben ő él tovább. A legkedvesebb meséimet már megcsináltam színházi formában, de még van néhány a tarsolyomban. Nincs tehát vége a történetnek.
Huszonöt év a színpadon. Mit tart a legnagyobb eredménynek, amit sikerült elérni ezalatt?
Eleve a legnagyobb eredmény, hogy 25 év után még létezünk és játszunk.
A másik az, hogy meg tudtunk teremteni egy olyan színházi formát, műfajt, amelyik elementáris erővel hat a gyerekekre, és akik nyitott szívvel fogadják be a mesét. Azt gondolom, hogy ettől nagyobb eredmény nem kell.
Emlegethetnék ilyen-olyan díjakat, amiket kaptunk az elmúlt évek alatt, van is belőlük jó pár, de az igazi díj az, hogy újra és újra hívnak mesélni, hogy szeretik azt, amit csinálsz és te magad is szereted csinálni, még 25 év után is. A belső tűz, a belső fény a fontos, amit meg kell őrizned magadban, hogy ennyi év után is ugyanazzal a szeretettel fordulj a gyerekek felé, ugyanazzal a lélekkel tudjál felmenni a színpadra, mint a kezdetekkor.
A lelkesedés és az elszántság tehát továbbra is megvan. Milyen lesz, milyen lehet a Meseszínház következő 25 éve?
Nagyon fontos, hogy amit létrehoztunk, megőrizzük és valamilyen módon tovább vigyük. Bízom benne, hogy a mesemondó versenyeknek és a bábmozgalomnak köszönhetően lesz, aki ezt megteszi. De amíg lehet, mi is szeretnénk alkotni. A kis gömöri mesesorozatot szeretnénk kibővíteni, illetve a régen játszott előadásainkat újra elővenni. Szóval játszunk tovább. Azt nem ígérem, hogy velünk, de a Meseszínház valamilyen módon jelen lesz még 25 év múlva is, abban biztos vagyok.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/46. számában.
