A közönség könnyebben sír, mint nevet - Nagyinterjú Bocsárszky Attilával

A beszélgetésünkre készülve bukkantam egy olyan információra, amit talán a szélesebb közönség nem tudott rólad, mégpedig, hogy korábban sikeres felvételi vizsgát tettél a leningrádi (most szentpétervári) balettintézetbe. Volt lehetőség akkoriban Rudolf Nurejev, Mihail Barisnyikov vagy Anna Pavlova lábnyomába lépni?  

Most már természetesen másak a körülmények, de a szocializmusban ez adott volt. Akkoriban három helyet tartottak a balettképzés krémjének, Leningrádot, New Yorkot és Budapestet. Leningrádba tizenkét évesen vették fel a növendékeket, ahol a diploma megszerzéséig maradtak. Ahogy ma mondanák, egy életpálya-modell valósult meg. Én hatéves korom óta baletteztem. Ekkoriban figyelt fel rám a Kassai Állami Színház tanárnője, a kedves Ági néni, aki lejárt Rozsnyóra, ahol én alapiskolásként tanultam. Vállalta, hogy az egész jelentkezési adminisztrációt elvégzi helyettünk. Előbb egy szlovákiai válogatón kellett részt vennem, utána következett Leningrád.

Kiutaztál az Észak Velencéjének is nevezett városba? 

Igen, természetesen. Apám kísért el. Ekkor már mögöttem volt egy sikeres felvételi a budapesti balettintézetbe, ahova Kun Zsuzsa tanárnő javasolt, de az akkori szlovákiai kulturális miniszter nem engedélyezte a magyarországi továbbtanulást, mondván, hogy balettezni Csehszlovákiában is lehet, ráadásul kiskorúként még személyi igazolványom sincs. Két hónap múlva felvettek Leningrádba is, oda persze engedtek, mert a szovjet elvtársaknak nem mertek ellentmondani. A nagy Szovjetunióba viszont már anyukám nem engedett. Azt mondta, „fiam, ha én most oda elengedlek, akkor már nem látlak többet. Akkor meg minek szültelek?”. Akkoriban karácsonykor és a nyári szünetben jöhettem volna haza pár napra. A tánc, a balett emellett egy rendkívül kemény meló. Ezt igazolhatom ma is, hiszen az iskolában színpadi mozgást, akrobatikát tanítok. De van a balettes történetemnek egy harmadik szála, vagy inkább paradoxonja. Budapest és Leningrád után ugyanis jelentkeztem a kassai konzervatóriumba, ahol a magyar nemzetiségű Halász házaspár volt a mindenható erő. Nos, tőlük kaptam azt az értesítést, hogy tehetség hiányában nem vesznek fel. 

Tehetségtelenség miatt eltanácsoltak?

Igen, a budapesti és a leningrádi felvételik után, amiről nem tudhattak, hiszen nem vertük ezeket nagydobra. Kassán talán más érdekek lehettek, amibe én már nem fértem bele. Gyerek voltam, anyáméknak volt óriási dilemma, hogy miként döntsenek, nekem gyerekként tökmindegy volt, nem éreztem még ennek a súlyát. A tánctól fokozatosan el is szakadtam, az egészből csak ez a kassai elutasítás maradt meg bennem. Így ért véget az én balett-táncos korszakom és kezdődött a továbbtanulásom a kassai Ipariban (ma Szakkay József Műszaki és Közgazdasági Szakközépiskola – a szerk. megj.). Akkor már tagja voltam a legendás Gágyor Péter és felesége, Ildikó vezette Szép Szó irodalmi színkörnek, illetve játszottam az IKSZ-ben, az iparista kis színpadon. Pásztó Bandi bácsi vezette, és igazából azért mentem Kassára és konkrétan ebbe az iskolába, hogy színpadon játszhassak. Mondjuk ki, nem azért, mert annyira érdekelt volna a tananyag. 

Fotó:  Archív

A lehetőséget akartad megteremteni?

A múltból most ugorjunk a mába, és már jön is szembe egy újabb L-betűs város, Lózan Cselesz, ahogy Rejtő nevezné, vagyis Los Angeles. Fesztiválgyőzelmet hozott a város neked. Meg a női főszereplőnek, meg a forgatókönyvírónak, meg a vágónak. 

Éppen Dunaszerdahelyen voltunk, a New York panzióban, amikor jött az sms a rendezőtől, hogy díjat kaptam a fesztiválon. Én meg azt sem tudtam, hogy kiküldték a filmet. Tudtam, hogy eljutott ide-oda, Cannesba, Karlovy Varyba, de már nem nagyon figyeltem erre, mivel a fesztiváloknak általában az egyik feltétele, hogy még bemutató előtti filmek versenyezzenek. A mi Random című filmünket pedig októberben már bemutatták, úgyhogy már nem is számítottam ilyen elismerésre, s így volt ezzel Salamon András is, aki a filmet írta és rendezte. A film persze rászolgált a díjra, egy nagyon mai problémákkal foglalkozó alkotásról van szó. A sok szemétség, a genny, a rothadás, minden benne van, s így állít tükröt az emberek elé. 

Az viszont szép szimbolikus kép, hogy te (a) New Yorkban feküdtél az ágyon és jött egy sms, hogy a nyugati parton, Los Angelesben nyertél. Ezt nevezem jó időzítésnek! Viszont adódik is a kérdés, hogy kipróbálnád-e magad hollywoodi körülmények között is? Vagy volt-e valamikor ilyen álmod, elképzelésed?

Óriási hátrányom, hogy nem beszélem az angol nyelvet. Egy régi, hülye generáció tagja vagyok, amelynek nem volt kellő motivációja a nyelvtanulásra akkor, amikor erre lehetőség lett volna. Mi a szociban nőttünk fel, amikor az volt az alapállás, hogy mi a francnak tanuljak angolul, ha úgysincs lehetőségem ezen a nyelven beszélni. Amikor viszont megtörténtek a társadalmi változások, én már aktívan dolgoztam, illetve úgy ránk omlott a nagy demokrácia, hogy egyszerűen nem tudtunk vele mit kezdeni.  Nem tudatosítottuk, hogy a nyelvtudásban milyen lehetőségek vannak. Most már tudom, de már késő, bár ilyet nem lenne szabad mondani. Úgy vagyok ezzel, hogy ha valakinek kellek, akkor angoltudás nélkül is kellek. 

Egyébként a filmezést szereted?

Miért van az, hogy míg egy színházi darabra hosszú hetekig – hónapokig készülnek sok próbával, addig a jóval drágább filmnél rövidebb a nekifutás? 

Amit mondasz, az inkább csak a sorozatokra érvényes. Voltam olyan forgatáson, ahol nem is láttam a rendezőt, csak egy kabinból beszélt. Viszont egy igényes filmnél ugyanúgy vannak olvasópróbák és ha szükséges, helyzetpróbák is. Tehát megnyugtathatlak, a filmnél is elő van készítve minden megfelelően. 

Amikor ezt az interjút egyeztettük, mondtad, hogy a beszélgetésünk előtt egy próbán leszel. Mit próbáltatok?

Egy musicalt, aminek nagyon kacifántos a címe, Nők az idegösszeomlás szélén. Februárban lesz a bemutatója, nem én leszek a főszereplő, sőt, többen játszunk benne több szerepet.

Költséghatékony megoldás? 

A magyarság körében kimondottan népszerű volt mindig is a zenés műfaj, az operett. Több színház erre alapozta az egzisztenciáját. Te hogyan látod, azokon a vidékeken, ahol a színházzal jártok, továbbra is kapós műfajnak számít?

Igen, mindenképpen. Rendeztem is egy kabaré darabot, Csotrogányné a címe. Egy kimondottan visszafogott díszletű előadás, amely egy zsebkendőnyi helyen elfér. Könnyen utaztatható, a kis településekre is eljuthatunk vele. Nem kell a közönségnek a komoly téma, olyan sok szar van körülöttük, nem akarják még a színpadon is azt látni. Október, november és december emellett még azért is zsúfolt, mert a települések ekkortájt kapják meg a Kult Minortól a pénzt az előadásokra, amit az év végéig el kell költeniük. 

Igen, de a szervezés inkább adminisztratív feladatkör. Maradjunk még a Csotrogánynénál, ahol te vagy a rendező. Sikeres focistákból edzők lesznek, a színészeknél sincs ez másképp. Várhatjuk, hogy ebbe az irányba módosul a pályád? 

Mindig szerettem színész-rendezővel dolgozni, mert pontosan tudják, hogy mi kell a színésznek, ami persze nem azt jelenti, hogy konkrétan mindenhez értenék. Egy Shakespeare darabot például nem kezdnék el rendezni, de szórakoztató műfajban ott lennék, egy kabaréval, egy vígjátékkal. A Márai Stúdióba száz néző fér be, a kabarénak ilyen hely kell, nem szabad nagy színpadon játszani. Így is indult ez eredetileg Franciaországból, a kávéházakból. Ültek a kávézóban az asztalnál, itták a snapszot és röhögtek az emberek. Két év alatt egy ilyen darab „kijátszódik” és akkor jöhet a következő. Úgy érzem, ebben otthon tudnék lenni. A műfaj nagy ászaival többször dolgoztam, közülük elsősorban Mikó Istvánt emelném ki, de a lényeg, hogy ez úgy tanulható meg, hogy közvetlenül benne van az ember. Harminc éve játszom kabarét, tudom, hogy mit vár el a néző, és ami a legfontosabb, működnek is a poénjaink! 

Mondják, „könnyű” műfajt játszani nehéz. 

Ha jól értem, te egy speciális, monotematikus rendező lennél, aki ebben a műfajban szeretné a horgonyt kivetni? 

Pontosan! Hiszen ezt a zsánert szinte kezdik elfelejteni, igény viszont lenne rá. 

Talán nem neked kellene feltennem a kérdést, de mégiscsak érdekel, hogy szerinted lehetne olyan előadást csinálni, amely bármiféle támogatás nélkül is életképes lenne? 

Mindig lehet, mindig van erre példa. Most itt van a Loupe Színház. A semmiből összeálltak hárman, és most már ott tartanak, hogy egyrészt bírják a szakma támogatását, illetve, hogy az előadásokkal kitermelt pénzből újabb darabokat tudnak színpadra állítani. 

A rendezést említetted, hadd kérdezzem meg, amit egy korábbi interjúnkban Száraz Dénes színészkollégád mondott, hogy őket a főiskolai tanáruk, Máté Gábor arra készítette fel, hogy a rendezők 99%-a felkészületlenül érkezik a próbákra. Ezt te is megtapasztaltad?

Sajnos, ez így van. Én az ilyen rendezőket seggbe szoktam rúgni, vagy elküldöm melegebb éghajlatra. Szinte hihetetlen, jön a rendező, hoz egy Moliére darabot, és azt mondja, hogy játszatok valamit, hadd „improvizálódjak”. Hát, elmész te a …! Hadd inkább az egészet és én majd megcsinálom. Bár azért vagyok fizetve, hogy eljátsszam, amit te szeretnél. Ha pedig semmit nem akarsz, menj haza és mi megcsináljuk. Ki nem állhatom azokat a rendezőket, akik azzal kezdik, hogy ők kortalanra akarják rendezi ezt a darabot. Tudod mit, ne rendezd kortalanra, rendezd meg úgy, ahogy azt Moliére megírta, abban a korban. A rendezők azért viselkednek így, mert nem ismerik az egyes korokat, irányzatokat; a reneszánszt, a barokkot, a rokokót. Ilyen rendező nekem ne jöjjön okoskodni a színházba. Csiszár Imre vagy Verebes Pista nem csinál ilyet, azok profik. Elmondják az elejétől a végéig a részleteket és amit elmondanak, én megcsinálom a színpadon, és működik! Ezek a fiatal rendezőcskék meg újat akarnak csinálni. Hát mondom nekik, ne csinálj te most újat. Előbb csináld meg, amit apád tudott, aztán gondolkozz el azon, hogy újat kell-e csinálni. 

Köszönöm az őszinteséget. Szó volt az imént az apáról. A családotok a Latabár vagy a Hrušinský dinasztiához kezd hasonlítani, hiszen édesapád, ha nem előbb, de utóbb színész lett és nálatok játszott, a fiad pedig szintén színházi ember. Minek köszönhető ez? Jó példával jártál előttük?

Apám eredetileg színész akart lenni, akit nagyapám, mint köztiszteletben álló rozsnyói iskolaigazgató nem engedett erre a pályára. Bár apámat felvették Pesten, nagyapa elmondta az ilyenkor szokásos mondatot, hogy az ő fiából nem lesz komédiás! Így apám tanár lett, de mellette mindig játszott valamilyen irodalmi színpadon. Aztán a rendszerváltás nála is határozott döntést váltott ki, eljött hozzánk a színházba és ott ragadt.

Ott érezhette magát a legjobban.

Említetted, hogy édesapádat felvették Pesten, de azt még nem mondtuk, hogy egy évet te is eltöltöttél a Színművészeti Főiskolán, mint pozsonyi vendégdiák. 

Varga Szilvivel és Boldoghy Olivérrel voltunk kint. Olivér és én a Kerényi Imre és Huszti Péter osztályba jártunk, Szilvi pedig egy évvel felettünk járt, Alföldi Róbertékkal. 

Milyen színésznek tartod magad? Olyannak, aki intellektuálisan átrágja magát a darabon, vagy inkább ösztönös felfogásban közelítesz a szerephez?

Ösztönösnek, és néha nem is érdekelnek a betűk, hogy ki mit lát bele a szövegbe, én ösztönösen úgy játszok, ahogy belülről jön. 

És nem korlátoznak a rendezők?

És elfogadják az önálló elképzeléseidet?

Igen. Ha meg nem, akkor elmagyarázzák, hogy miért nem és én pedig elfogadom és másként játszom. 

A társulati tagságot vagy a szabadúszói létet szereted jobban?

Meggyőződésem, hogy jó előadásokhoz kell a társulat, mégpedig olyan, amely – képletesen szólva – reggeltől-estig együtt van. Egy család. S ha ez nem így működik, akkor az meglátszik az előadásokon is. Ezért is szeretem jobban a társulati tagságot. Magyarországon ennek az ellenkezője indult be, nincs társulat, majd szerződéses színészekkel dolgozunk. Az meg már arról szól, hogy egy színész hat helyen is dolgozik, hogy megéljen. Nincs meg az a nyugalom, hogy próbák, előadások után le tudnak ülni, megisznak egy sört és meg tudják beszélni, hogy mi volt, vagy mi lesz, vagy hogy mit kellene változtatni, hogy az előadás még jobb legyen. A színház egy kollektív alkotási folyamat. Mi nem festők vagyunk, aki mellett csak a vászon van. Nekünk egymásból kell kiindulnunk. 

Említetted a létbiztonságot. Ma egy színészi állásból meg lehet élni?

Nem lehet.

És akkor mit lehet tenni?

Ezer euró a kereset?

Sőt, még alacsonyabb is lehet. Állítólag Szlovákiában az átlagfizetés 1 600 euró, akkor én átlagon aluli vagyok főiskolai diplomával, negyven év munkával a hátam mögött, vezetői funkciós pénzzel, mivel társulatvezető is vagyok.    

Ez nem nagyon dobja fel az embert!

Nem. És ezt nyugodtan meg is írhatod. Az összeget is közölheted. 

Fotó:  Archív

Meg is írom. Említsük meg a reklámfilmekben való szereplést. Neked van egy nagyon jól sikerült kisfilmed az egyik pénzügyi szolgáltatóval, de sokan talán még mindig alacsonyabb rendűként kezelik az ilyen munkákat. Működik még valamilyen belső gát, amikor az ember ilyen felkérést kap?

Egészen pontosan 42 évvel az után is, hogy jó korán, 1983-ban, tizennyolc évesen beléptél a kassai színházba. Ahonnan elküldtek tanulni, és 1992-ben diplomáztál Pozsonyban. Mindezek után, egy mostani tizennyolc évesnek ajánlanád a színészi pályát?

Abban az esetben, ha elkötelezett. Ezt, de szerintem semmi mást sem lehet félig-meddig csinálni. Nem a pénzt kell nézni, hanem azt, hogy jól csináld ezt vagy azt a dolgot. És akkor a pénz is megjön, mert hívni fognak ide, oda, amoda.

Megjelent a Magyar7 2025/49.számában.