A hangját egy nemzet hallgatta gyönyörűséggel
A francia elnöknek, Emmanuel Macronnak néhány ellenfele azt hányja a szemére, hogy felesége 24 évvel idősebb nála és ez bizonyos pszichés egyensúlytalanságra utal, ami több kérdést is felvet azzal kapcsolatban, mennyire képes ellátni államfői feladatait.
Ha nem is ilyen kételyek, de komoly ellenvetések vetődtek fel egy másik szerelmes pár esetében 171 évvel ezelőtt, amikor a már ismert író, Jókai Mór és egy tehetséges színésznő, Laborfalvi Róza 1848. március 15-én a pesti színház pódiumán – állítólag – hatalmas csókban forrtak össze. Jókai akkor 23 éves volt, Róza nyolc évvel idősebb, 31, ráadásul egy házasságon kívül született leány édesanyja. Az író testi-lelki jó barátja, Petőfi Sándor hasztalan igyekezett Jókait lebeszélni erről a kapcsolatról – még az édesanyjával is szövetkezett ennek érdekében –, mindhiába. Ettől kezdve elhidegültek egymástól és a korábbi barátok nem is köszöntek egymásnak Petőfi haláláig.
De ki is volt Laborfalvi Róza, aki így magába bolondította a kor egyik legjelesebb íróját? 1817. április 8-án Benke Juditként született Miskolcon. Édesapja eredetileg ügyvédnek tanult, de sohasem praktizált, kizárólag a színészi pálya vonzotta, ehhez azonban nem volt komoly tehetsége. Vándorszínészként Kolozsvárott lépett fel több darabban, nem különösebb sikerrel. Eleve heves vérmérsékletű ember volt, a kudarcok azonban még durvábbá tették: Judit lányával gorombán bánt, színésznő feleségének pedig megtiltotta, hogy a pályán maradjon.
A kis Judit is vonzódott a színpad iránt és 16 éves korában a kor neves tragikájának, Kántorné Engelhardt Annának a tanítvány lett. Első szerepeiben nem aratott nagy sikert, csak az Akadémia akkori főtitkára, Döbrentei Gábor látta meg benne a tehetséget és bíztatta a folytatásra. Ekkoriban édesanyja súlyosan megbetegedett, ezért félbehagyta a színésznői pályát és hazautazott, hogy ápolja őt. Amikor anyja 1834-ben elhunyt, Judit végleg szakított apjával és ismét a színészettel próbálkozott. Keresztnevét Rózára változtatta és elhagyta a Benke vezetéknevet, ehelyett a család nemesi előnevét használta a későbbiekben és Laborfalvi Rózaként vált igazán ismert és elismert színésznővé. A névváltoztatással ugyanis mintha megszabadult volna azoktól a gátlásoktól is, amelyek fékezték a kibontakozását. A Honművész c. lap 1837-ben már ezekkel a szavakkal méltatta: „Laborfalvi Róza, mint színészi pályájának tökélybesítésére vezérül vett példányát (azaz Kántornét – L.T. megj.) némely helyeken szerencsésen követte. Haladjon hát czélba vett útján...”.
A pesti Nemzeti Színház társulatának ünnepelt színésze Lendvay Márton (1807-1858) volt, akinek Hivatal Anikóval kötött házasságából már volt egy fia, ifjabb Lendvay Márton (1830-1875); ő később ugyancsak színész lett, de a házasság megromlott, Lendvay beleszeretett Laborfalvi Rózába és ebből a kapcsolatból született egy kislány, Benke Róza. A férfi azonban nem volt hűséges típus, hamarosan kilépett Róza magánéletéből, aki ennek ellenére maga nevelte gyermekét és nem zavarta őt az sem, hogy a háta mögött megszólják.
Már Budán, később Kassán is játszott komolyabb szerepeket, de nem sikerült kilépnie Kántorné árnyékából. Egy váratlan esemény azonban új irányt adott pályájának. A budai színtársulat két részre szakad, az egyik csapat Székesfehérvárott próbált szerencsét, a másik viszont Pesten maradt, abban reménykedve, hogy hamarosan egy magyar kőszínház nyílik a városban. Laborfalvi Róza Székesfehérvárra ment, Kántorné Budán maradt, végül a színház nem nyílt meg, ezért Kántorné hazament Debrecenbe. Az ő szerepe így betöltetlen maradt, és ez volt az a pillanat, amikor Laborfalvi Róza a helyébe léphetett és attól kezdve a karrierje egyre meredekebben ívelt felfelé.
1837 nyarán végül kézzelfogható közelségbe került a pesti Nemzeti Színház megnyitása és az indításként kiszemelt darab, Schenk Eduard Belizár c. drámájának anyahős szerepére az új direktor, a felvidéki Tótmegyeren született Megyeri Károly (1799-1842) Kántornét kérte fel. Levelére azonban nem érkezett válasz (a címzett vagy nem kapta meg, vagy már nem érdekelte a szerep), így három nappal az 1837. augusztus 25-re tervezett megnyitás előtt Laborfalvi Rózát szemelte ki a szerep eljátszására. A korabeli kritikus persze igyekezett egy kicsit kiszínezni a dolgot, amikor a következőket írta: „A kitűzött nagy szerepet a fiatal teremtés kénytelen volt három nap alatt betanulni és eljátszani. S eljátszotta, éspedig míly meglepő sikerrel! De volt is hozzá királyi termete, klasszikai szépsége s azok a nagy beszélő fekete szemei. Kárpótolta ez bőven, ami gyengeség ez első szerepében még mutatkozott, és mi több, abban a borzasztó forróságban játszani, ami itt akkor uralkodott! Még könnyű nyári ruhában is majd összefőtt az ember. S ő abban a fekete posztóból készült, térdig érő, szörnyű bő ujjakkal, három rőfös uszállyal ellátott s nyakig begombolt ruhában. De Róza azért megúszta a tengert, s legyőzte nehéz feladatát.”
A magyar színháznak a pesti német társulat jelentette az egyik nagy konkurenciát. Hogy a magyar színészek ezt valahogy ellensúlyozzák, még olyasmire is vállalkoztak, hogy a német színház által kiszemelt legújabb darabot viharos gyorsasággal magyarra fordították és napok alatt betanulták, majd a németeket megelőzve színpadra is vitték. A repertoár persze eléggé vegyes volt, de időnként olyan remekművek is színpadra kerültek, mint Eugène Scribe Egy pohár víz c. darabja, amelyről Vörösmarty Mihály (Laborfalvi Róza nagy tisztelője) a következőket írta: „Az előadás a legösszevágóbb, sőt összehangzóbb volt, melyet magyar színpadon eddigelé láttunk. Egressy (Bolingbroke) és Laborfalvy Róza (Marlborough hercegnő) játékait túlzás nélkül mesterinek lehet mondani, mind szavalat, mind mimika tekintetében, ha a játék elején kevés ideig tartó s talán a zaj miatt nem elég érthető beszédet kivesszük. Róza játékát gőg, méltóság, fondor nyájasság bélyegezték, míg Egressyében fesztelenség, könnyűség, s a leverhetetlenségnek acélidegzete tüntek elő.” Laborfalvi mélyzengésű hangja Széchenyi István is lenyűgözte, „a legszebb muzsika, amit hallottam valaha” – jegyezte meg.
Megyeri Károlynak köszönhetően a német lovagdrámák előadásában tetten érhető pátosszal teli, sőt nemritkán érzelgős hangvételt fokozatosan háttérbe szorította az élőbeszédhez közelítő realisztikus előadásmód, és ennek terjedésében a korabeli magyar színpadokon Laborfalvi Rózának is nagy érdemei voltak. A színésznő különösen Shakespeare női szerepeiben (Gertrúd anyakirályné – Hamlet; Lady Macbeth – Macbeth; Margit királyné – III. Richard; Kleopátra – Antonius és Kleopátra, stb.) alakított nagyot, de a drámai és tragikai szerepek mellett komikaként is gyakran megmutatta képességeit.
Jókai Mór és Laborfalvi Róza találkozásához az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc kitörése teremtette meg a szinte legendába illő kulisszát. Március 15-én a Nemzeti Színházban a műsorterv szerint a Két anya gyermeke c. darabot kellett volna játszani, de a Pesten zajló forradalmi események hatására Katona József Bánk bánját vitték színre. A nézőtéren azonban olyan izgatott volt a hangulat, hogy az első felvonást követően a nap „hősei” – köztük Jókai Mór – léptek a színpadra, hogy verseket mondjanak, illetve szónokoljanak. Jókai olyan nagy hatású beszédet tartott, hogy Laborfalvi Róza önfeledten hozzá lépett, egy kokárdát tűzött a kabátjára, majd egy forró csókot adott neki. Erre a nézőtéren óriási tapsvihar tört ki, ami leginkább Jókait lepte meg, de végül be kellett látnia, hogy ez a sors elrendelése volt.
Petőfi, aki minden új, előremutató dolognak a támogatója volt, és a prüdéria állt a legtávolabb az egyéniségétől, egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy a barátjánál jóval idősebb színésznő őszintén szereti Jókait és nem csupán egy apát szeretne már végre találni házasságon kívül született lányának. Jókai édesanyjának a következőket írta: „Tőlem ne is tessék felőle tudakozódni többé, én nem tudok semmit és a jövőben sem akarok tudni. Egyébbel nem vigasztalhatom asszonynénémet, mint hogy elvesztett egy fiút, de igen rossz fiút vesztett, ki után nem érdemes bánkódni.” Ezek után nem meglepő, hogy ő sem repesett az örömtől, amikor hírét vette a kapcsolatnak, sőt még azt is kilátásba helyezte, hogy kitagadja anyai örökségéből a fiát. Később persze megenyhült a menye iránt, amikor kiderült, hogy milyen ügyeskedéssel sikerült menlevelet szereznie Klapka Györgynél, Komárom hős védőjénél Jókai Mór számára, aki e levél tanúsága szerint Klapka hadsegéde lett volna.
Laborfalvi Róza azonban szívesen anyáskodott is férje felett, a kortársak számos példával szolgáltak erre visszaemlékezéseikben. Ennek ellenére jól kijöttek egymással, sőt az író néhány regényében (pl. Tengerszemű hölgy, Politikai divatok) róla mintázta a főhősnőt. Mondják, Laborfalvi Róza nemcsak a színpadon, hanem a konyhában is remekelt, gyakran kápráztatta el az általa főzött ételekkel az író barátait és vendégeit. De Laborfalvi Róza ugyanilyen energikus volt a színházban is, ahol évtizedeken át a vezető színésznő volt. Állítólag akadtak fiatalabb kolléganői, akik ezt nehezen tudták elviselni, inkább külföldön vállaltak fellépéseket.
A szabadságharc bukása után egyre feljebb ívelt a színésznő pályája, s voltak olyan kiemelkedő női szerepek (a már említettek mellett a Bánk bán Gertrudisa, a Lear király Gonerilje, az Ármány és szerelem Lady Milfordja vagy a Suart Mária címszerepe stb.), amelyeket sok éven át csakis ő játszhatott a Nemzeti Színházban. Az ő alakjára szabott magyar hazafias drámák is íródtak azokban az években, ezek nagy sikert arattak a nézők körében, noha ma már szinte csak a legbeavatottabbak tudnak róluk.
1869-ben, 52 éves korában intett búcsút a színpadnak, ekkor Szigligeti Ede Trónkövetelők c. drámájának női főszerepét alakította. Nyilván játszhatott volna továbbra is, de azokat a darabokat, amelyekben olyan sikeres volt: a történelmi drámákat és tragédiákat fokozatosan felváltották a szalondrámák nagyvilági és félvilági női szereplői, és ezekhez már túl koros volt, fiatalkori szépsége is múlóban volt. Laborfalvi Róza kellő önkritikával felismerte, hogy már nem tudna ugyanolyan illúziót kelteni a színpadon, mint korábban. A következő két évtizedben inkább csak jótékony célú előadásokban közreműködött. 1883-ban, színészi pályafutásának 50. évfordulója alkalmából utoljára állt a világot jelentő deszkákra Shakespeare Coriolanus c. tragédiájának Volumnia szerepében, amely az egyik legkedvesebb időskori alakítása volt. A nézőtéren hatalmas taps köszöntötte a 19. századi magyar színjátszás talán legjelesebb színésznőjét, Ferenc József császár koronás arany érdemkereszttel tüntette ki.
Ezt követően már csak három esztendő adatott számára. 1886 tavaszán tüdőgyulladást kapott, amelyből még felépült ugyan, de a betegség szövődményei később mégis elhatalmasodtak szervezetén és 1886. november 20-án a hajnali órákban visszaadta lelkét a teremtőnek. Temetése nagy pompával, hatalmas tömeg részvételével zajlott. Jókai nehezen viselte el a veszteséget, hiszen egyszer azt írta: „Egy írónak a kedély az, ami az eső, és a napsugár a kertésznek. Annak, hogy olyan sokat dolgozom, az egyik oka az is, hogy szeretek otthon lenni – s hogy még egyet megvalljak, még bírálóim legelsőjét is tisztelem az én asszonyomban. Az ő ítélete nekem oraculum.” Róza halála után hosszú ideig nem találta a helyét, fogadott lánya – Jókai Róza (Laborfalvi Róza unokája) – igyekezett bele lelket önteni, és hosszabb útra indult vele Nyugat-Európa több országába. Róla egyébként el kell mondani, hogy édesanyja, Benke Róza ugyancsak hajadonként szülte, édesapja pedig – állítólag – Andrássy Gyula gróf, magyar miniszterelnök volt. Tehetséges festő és grafikus volt, Székely Bertalan és Lotz Károly volt a mestere. Feszty Árpádra, A magyarok bejövetele c. körkép alkotójára is nagy hatással volt, és amikor közelebbről is megismerkedtek, a neves festő szakított szerelmével, Jászai Mari színésznővel és nőül vette Jókai Rózát.
Jókai végül kilábalt a letargiából és 74 éves korában nősülésre adta a fejét. Kiválasztottja Nagy Bella színésznő volt, aki 54 évvel volt fiatalabb az írónál. Ezt a tervét Jókai Róza és Feszty Árpád igyekeztek meghiúsítani, mivel joggal feltételezték, hogy a kacér színésznőcske elsősorban a vagyonáért szeretne Jókai felesége lenni. Szóba jött az is, hogy elmebetegségre hivatkozva cselekvőképtelennek nyilvánítják Jókai Mórt, erre azonban végül nem került sor.
Laborfalvi Róza munkásságát értékelve idézzük Takács István színháztörténész sorait: „Egyik legnagyobb érdeméül emlegetik, hogy példája volt kortársainak, s mindenidők magyar színészeinek a szép magyar szó, a nemes magyar beszéd, a művészi szavalás úttörőjeként. Szárnyaló hangja, tiszta kiejtése tökéletesen közvetítette a versek ritmusát, finom beszédművészete feltárta a szöveg rejtett, belső mondanivalóját színpadon és pódiumon egyaránt (…) Úgy beszélt pátosszal, hogy mégsem szavalt, mert meg volt benne a természetes bensőség, az érzés, a kedély, és a szív egyensúlya. Ő az első magyar színésznők közül, aki tiszta hangsúlyozással, a szavak elharapása, a szótagok felrángatása nélkül mondott verset, és mégis érvényesült a mondanivaló, a szándék, nem törte prózába ritmusát. Hangját egy nemzet hallgatta gyönyörűséggel.”
