Visszatesszük a kulcsot, Imike - Tilajčík Imi halálára
Általában a hétfő a legunalmasabb nap, de ez a hétfő most mást jelentett Dunaszerdahelynek, mint máskor, ugyanis a város arra ébredt, hogy kinn a fekete zászló, ami a Te távozásodat jelezte.
Aki nem tudja, ki voltál, az nem is szerdahelyi, de talán nem is csallóközi. Akinek Te nem segítettél legalább egyszer önzetlenül, az nem erről a környékről van. Akinek nem játszottál fel soha zenét szalagra, kazettára vagy CD-re, az nem is hallgat zenét a városban. Akinek nem adtál tanácsot, nem tanítottad meg valami fogásra, akinek nem adtál hangszert, kottát, húrt, erősítőt, egy hangfalat, vagy legalább egy pengetőt, az nem is zenész, legalábbis nem itt. Akihez nem volt legalább egy jó szavad, akitől nem kérdeztél rá, hogy vannak a gyerekei (és ezt mindig név szerint kérdezted), annak nincsenek is gyerekei. Ma már egy pap sem ismeri annyira a családokat, mint ahogyan Te ismerted. Ma már egy pappal sem osztanak meg annyi dolgot az életükből az emberek, amennyit Veled megosztottak. Te voltál mindenki Imikéje.
Bár évekig külföldön zenéltél, mégis szinte biztos, hogy nincs olyan dunaszerdahelyi, akinek ne játszottál volna, de ez érvényes talán minden csallóközire is. A zenei tudásod és improvizációs készséged, az abszolút hallásod ámulatba ejtett minden zenészt. Ha egy „valamire való zenész” jött errefelé, az biztosan megállt nálad pár percre, mert tudták, Te itt vagy mindig. Biztos pont voltál minden kezdő és profi zenész számára, akivel mindent meg lehetett beszélni a zenéről. Ezt az űrt nem tölti be utánad senki. Üresség maradt a második emeleti szobádban, a hangszereid sincsenek már ott.
Szerettem volna még megmutatni Neked az új amerikai "csodagitáromat", de már nem tudtad kivárni, amíg megérkezik. Most már én sem várom annyira, mert elsősorban Neked akartam megmutatni, milyen új dolog van a nap alatt. Nem is tudom, kivel oszthatom majd meg azt az élményt, amit nyújtani fog. Senki nem jut az eszembe, mert Te voltál, akivel az ilyen dolgokat öröm volt megosztani. Mert minden jó hangszernek úgy tudtál örülni, mint senki más. És sajnálom, hogy a kedvenc gitáromat nem adtam neked oda örökre, hiszen mindig azzal viccelődtél, hogy ha legközelebb jövök, hozzam már vissza a gitárodat, annyira szeretted azt a hangszert. Talán nálad jobb helyen lett volna, mert én eléggé hanyagoltam...
Szinte mindenki a barátod volt, de voltak, akikkel mindenedet megosztottad. A legjobb barátokban végtelenül megbíztál. Hozzád mindig be lehetett menni. Akkor is, ha nem voltál ott. Vihettünk hozzád bármit (leginkább hangszert vagy zenét) és elhozhattunk tőled bármit, akkor is, ha nem voltál ott. Azt mondtad, csak tedd vissza a kulcsot a helyére. Nem azért, hogy Te be tudj menni, hanem azért, hogy a többi barát is bejusson. A barátokat mindig magad elé helyezted.
Imike, visszatesszük a kulcsot, ma még utoljára. Örökké élni fogsz a szívünkben és játszunk még majd együtt egy jót odafönn, az égi zenekarban. Addig is légy türelemmel, mert a barátságunk örök.
Nyugodj békében!
Csaba
