Velsicz László, a dunaszerdahelyi fotós
Velsicz László porté-, és tárgyfotós Dunaszerdahelyen él, leginkább az otthonában kialakított fotóstúdiójában dolgozik, de szívesen veszi a hátizsákját és utazik távoli helyekre, hogy az ottani közösséget, tájat fényképezze. A közelmúltban a Sárga kastélyban láthattuk képeit.
Velsicz már a pályája elején megtanult tudatosan fényképezni. Szerinte a fotózás módja nem az, hogy meggondolatlanul nyomkodjuk a gombot, és jó esetben kialakul belőle „valami használható”. Egy jó fénykép még az expozíció előtt megszületik. Vallja, egy fotósnak mindig kell, hogy legyen előzetes elképzelése arról, mit fog csinálni, bármi is legyen a fényképezés tárgya.
Mi inspirálja önt a fénykép elkészítésénél?
Van, amikor olyan látvány tárul elém, hogy egyszerűen úgy érzem, ezt nem szabad kihagyni. Lehet ez egy elillanó pillanat, egy jól megvilágított portré. Olyankor ébred fel bennem a gondolat, hogy ezt meg kell csinálni, le kell fotózni.
Kik voltak a mesterei, és mit tanult tőlük?
Több, nálam tapasztaltabb fotóssal időről időre eszmecserét folytatunk, ezek többnyire a fényképezés technikájáról szóló beszélgetések. Egyszer részt vettem Eifert János egyik előadásán. Ez a beszélgetés már nem annyira a technikáról szólt, sokkal inkább a gondolatról, ami a fénykép mögött van. Kuki János, szintén fotós, neve és személyisége meghatározó volt a szakmához való hozzáállásom kialakulásában. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy kisiskolásként, a padban ülve hallgattam Jani bácsit, miközben ő képleteket írt a táblára, sokkal inkább baráti beszélgetésekről, eszmecserékről és közös fotózásokról volt szó. Volt, hogy hetente többször is leültünk egy kávé mellé, órákon át beszélgettünk, máskor együtt fényképeztünk, terepen és műteremben egyaránt, és ő közben magyarázta a megvilágítás technikáját. Mi a súrlófény és a Rembrandt-világítás, amit a holland festő stílusáról neveztek el a fényképészek is. Ő vezetett rá, hogy mennyivel hatásosabbak a dinamikus fotók, mint a statikus képek. Sokkal érdekesebbek azok a fényképek, amelyeken van ember, cselekvést, mozgást örökít meg.
Egy fotós számára sok technikai dolog áll a rendelkezésére, az akkumulátoros vaku, derítőlapok, fényformázók, ezek segítségével tetszőlegesen lehet irányítani a fényárt. Ön milyen technikát használ a munkája során?
Szeretem a természetes napfényt, akár belső terekben is, ha van rá lehetőség, vagy az esti utcalámpák fényeit. A stúdióban van, hogy segítségül kell hívnom a műfényeket. Három típusú fényforrást használok, a stúdióvakut, a folyamatos LED fényforrásokat és a halogén égőket. Mindegyiknek megvan a maga előnye és hátránya. A stúdióvaku fénye élesebb hatású, míg a folyamatos fényforrások lágyabb hatást keltenek. De ez attól is függ, milyen fényformálót használunk, milyen távolság van a forrás és az objektum vagy a modell között. Az utóbbi időben sokat kísérletezem az anamorfikus hatással. Az anamorfikus technikával készült képek perspektívája nagyjából azonos az ember szemével, tehát megkönnyíti a fotóra való rálátást. Ezt egyébként az 1960-as években a filmiparban fejlesztették ki a szélesvásznú mozifilmekhez, mivel rájöttek, hogy a szélesebb betekintésű képek látványosabbak, és a néző könnyebben részéve tud válni a filmnek.
Mi a véleménye a manipulált fotóról? Ön mennyire nyúl bele a fényképekbe, és mit „javít” rajtuk?
Szerintem nincs semmi kivetnivaló a manipulált fényképekben. Az analóg technika idejében is voltak fotómanipulációk. A számítógép és a digitális technika csak kitolta a lehetőségek határát. Természetesen nem mindegy mikor és milyen fényképezésnél használjuk, mert a riportfotózáson teljesen értelmét veszíti a fotómanipuláció, míg a reklámfotózásnál szinte elkerülhetetlen. Én elsősorban a színekbe nyúlok bele és a kontrasztokba. Szeretem összehangolni a színeket, sokszor a valóság nem elég jó, és csak káoszt eredményez a felvételen, ha túl sok a szín, vagy nincsenek harmóniában. De fontos tudatosítani, hogy nem attól lesz egy kép jó vagy rossz, hogy belenyúlunk-e grafikai programokkal. Az utómunka sok esetben már csak javít a fényképeken.
Ön tagja volt az Aranykert – Független Alkotók Társaságának is, ami az 1990-es években alakult meg Szlovákiában Szalay Gábor író-költő vezetésével. 2005-ig működött, majd az ellentétek, belső viszályok vetettek véget a társaság tevékenységének. Mesélne ezekről az évekről?
Az egyesület célja az volt, hogy felkarolja a fiatal alkotókat, és kiállításokat szervezzen számukra. Szalay Gáboron kívül tag volt még Géczy Jenő, Kiripolsky Mihály, Preizinger Mihály, Kaász Attila, Bacsó Mátyás, Köles Ildikó, Végh Júlia, Elek Sándor és jómagam. Voltak kiállításaink a Csemadok pozsonyi székházában, a nagymegyeri művelődési központban és még jó néhány településen. Az Aranykert akkori vezetője jó szervező hírében állt, de voltak indokolatlan, szakmaiatlan döntései. Talán emiatt is az Aranykert tagjainak nagy része kivált és megalapította az ARTIFEX – Független Alkotók Társaságát. Köles Ildikó festő-író lett az elnöke, és jómagam az alelnöke.
A célok ugyanazok maradtak, mint az előző egyesületnél, de a tagsági viszony feltételei szigorúbbá váltak. A hanyatlás azonban az Artifexet sem kerülte el, mert a tagság egy része külföldre költözött. Miután megbomlott a korábbi egység, sokak számára érdektelenné vált, de megjegyzem, jó volt oda tartozni és együtt elérni szép szakmai sikereket.
Velsicz László fotós weboldalak készítésével is foglalkozik. Az, hogy milyen egy vállalkozás online megjelenése, lényegében a vállalkozást is minősíti. Szerinte a telefonnal készített fényképeket csak a laikusok használják fel professzionális felületeken, és ez olyan, mintha szakadt zakóban mennénk egy üzleti tárgyalásra. A munka során leginkább az inspirálja, hogy szép képek kerüljenek ki egy weboldalra. Fényképei megtekinthetők a www.velsiczphotography.com oldalon.
Megjelent a MAGYAR7 15. számában.
