Rancsó Dezső: a gyökerek egyre inkább visszahúznak a szülőföldemre

- Beszélgetésünket kezdjük a hetényi emlékeivel, hiszen a gyermek- és diákéveit ebben a Komáromhoz közeli, műkedvelő színjátszó csoportjairól is híres községben töltötte. Abból az időszakból mire és kikre gondol vissza szívesen?

- Nagyon szívesen emlékezem vissza a hetényi alapiskolai szavalóversenyekre és különféle fellépésekre, amelyekre Dékány tanító néni szokott engem felkészíteni. Aztán a Lucza Sára, Szalay Miklós és Kiss Péntek József által rendezett színdarabok és irodalmi összeállítások szép időszaka következett, amelyek kapcsán műkedvelő színészekből az azóta már elhunyt Lucza Imrétől kezdve Vörös Lajosig valóban nagyon jó kis csapat verbuválódott össze. Majd 1984-ben Holocsy Istvánék kérésére segédszínésznek szerződtem a komáromi Magyar Területi Színház (MATESZ) társulatához, mivel megfelelő szlovák nyelvtudás hiányában nem vettek fel a pozsonyi Színház- és Zeneművészeti Főiskolára. A kétéves katonáskodásom alatt kénytelen voltam megtanulni szlovákul, ami már elegendőnek bizonyult a főiskolára való felvételemhez és 1991-ben a pozsonyi színészdiploma megszerzéséhez. Így kezdődött tehát a színészpályám.

- Eközben a vizsgaelőadásait Komáromban olyan nagyszerű rendezőkkel közösen készíthette el, mint Vándorfi László, Iglódi István és Beke Sándor. Ezek a szakmai találkozások milyen mértékben határozták meg a további pályáját?

- Vándorfi László a feleségemmel, az ugyancsak felvidéki Varga Szilvia színművésszel együtt meghívott bennünket a Veszprémi Petőfi Színházhoz, ahol egyéb szerepek mellett a Rómeó és Júliát is eljátszhattuk. Négy év után átszerződtünk a Kecskeméti Katona József Színházhoz, majd Szegedtől Egerig szinte valamennyi színházzal rendelkező magyarországi városban játszottam. 1999-ben pedig Iglódi István a Zalaegerszegi Hevesi Színház társulatától hívott át az akkori Magyar Nemzeti Színházhoz, amely 2000 óta már a Pesti Magyar Színház név alatt működik. Mivel 1998-ban született meg Anna Réka lányunk, s nekem akkoriban gyakran kellett ingáznom Zalaegerszeg, Komárom és Budapest között, kapóra jött Iglódi 1999-ben tett sokadszori meghívása, és Szilviával úgy döntöttünk, hogy Budapestre költözünk. Az Ármány és szerelem című előadással kezdtem a „Nemzetiben“, s mivel az évek során sok jó szerepet kaptam, ma is úgy érzem, hogy jó döntést hoztunk.  

- Mennyiben különbözött akkoriban egy felvidéki magyar és egy magyarországi vidéki, illetve budapesti színművész élete, megbecsülése?

- Mivel a Felvidéken csak két magyar nyelvű hivatásos színház működött, Magyarország-szerte pedig sok, ezért idehaza nagyobb erkölcsi megbecsülésnek örvendtünk, mint az anyaországban. Bár például az említett Rómeó és Júlia-premierünk után tizennégy percig tapsolt nekünk a közönség, az mégis másféle tapsnak tűnt, mint a felvidéki nézőké, akik mindig sokkal lelkesebben, szívből-lélekből tapsoltak nekünk. A különbség manapság is érezhető: a Naftalin pénteki bemutatója után meghatódottságomban majd sírva fakadtam az állva tapsoló és bravózó komáromi közönség láttán. Ezt vélhetően az is okozza, hogy a magyar szónak a határon túli térségben nagyobb a megbecsülése. Különbség van abban is, hogy míg a vidéki színházakban a próbák és a fellépések után hasznos, úgymond előadás-építő sörözgetésre, beszélgetésre együtt szokott maradni a csapat, addig Budapesten egy-egy előadás után mindenki rohan tovább – például szinkronizálni vagy a családjához. A vidéki és a fővárosi színész foglalkoztatásában is nagy eltérés mutatkozik: míg például a kisebb létszámú vidéki társulatok évadonként 6-7 bemutatót szoktak tartani, azokban sokkal intenzívebben foglalkoztatják a színészeket, mint a több színésszel működő fővárosi társulatoknál.

- Voltak-e, vannak-e szerepálmai, illetve hogyan látja, melyek voltak azok a színházi szerepei, amelyek miatt Önre majd évtizedek elteltével is a leginkább visszaemlékezhet majd a közönség?

- Szinte mindegyik szerepem kapcsán vissza tudok emlékezni bizonyos részletekre, helyzetekre, mondatokra. Persze, nem biztos, hogy a nézők számára is ugyanazok a momentumok maradnak meg. Hozzávetőleg három évtized során végigjátszhattam a színpadi műfajok palettáját a musicalektől az abszurd darabokon, komédiákon, operetteken és bohózatokon át a tragédiákig. Sosem voltak szerepálmaim, ma sincsenek. Szerencsére a nagy szerepek Rómeótól Hamleten és Júdáson át doktor Zsivágóig minden műfajban utolértek. Olyan műfajt sem tudnék említeni, amely a legközelebb áll hozzám. Azt gondolom, hogy minden szerepet a tőlem telhető legjobb módon kell megcsinálnom, annak, illetve a darab mondanivalójának a mélyére ásva. Talán kissé furcsán hangzik, de még a bohózatokban is meg kell találni a titkot, amiből aztán burjánzik az egész szerep.

- Budapesten a színházi munka mellett van-e lehetősége filmezésre, szinkronizálásra, rádiózásra...?

- Szinkronizálni időnként szoktam, pár játékfilmben – például 2015-ben a díjnyertes Liza, a rókatündérben – és filmsorozatban – a Patikában és a Kisvárosban –  is szerepeltem, jelenleg folyamatosan a Barátok közt című filmsorozatban játszom. Rádiós szerep csak két-három alkalommal ért utol, e téren már egyre kevesebb lehetőség kínálkozik. Az az igazság, hogy legtöbb időmet a színházi munka veszi el, leginkább arra összpontosítok. Most is június végéig „be vagyok táblázva“ színházi szerepekkel. Még Veszprémben is játszom két produkcióban, s a komáromi Magyar Lovas Színház Kincsem című előadásában is három éve szereplek. Van úgy, hogy késő este érek haza, de másnap reggel már forgatásra kell mennem, este pedig a színházban lépek fel... Emiatt gyakran a családommal sem tölthetek annyi időt, mint amennyit szeretnék. Réka lányom múltkor félig viccesen, félig komolyan azzal búcsúzott el tőlem, hogy ha majd a tervezett családi nyaralásra megveszik a repülőjegyeket, megüzenik, hogy mikor legyek a reptéren.

- Réka is a szülei nyomdokaiba lép, színésznek készül?

- Az igaz, hogy a művészetek, így a zene, a tánc és a filmezés is érdeklik őt, hiszen két színész szülő mellett ez talán nem is lehetne másként. Hamarosan érettségzik, aztán eldönti, hogy merre tovább. Én azt hiszem, hogy neki még lelkileg érnie kell a csöppet sem zökkenőmentes színészpályához...

- A felesége, Szilvia most a kassai Thália Színháznál játszik. Visszahúzták őt a hajdani emlékek Kassára?

- A párom, akivel huszonhat éve vagyunk együtt jóban-rosszban, korábban leszerződött a kassai Thália Színházhoz, ahol eddig is már több darabban szerepelt. Valóban 1985-87 között a kassai színtársulat tagja volt. Hamarosan az Ilyenek vagyunk mi, magyarok című előadásban szerepel, amelynek a bemutatóját szeptemberre halasztotta a színház. Tehát mindketten sokat utazunk, de Budapesten lakunk.

- Több díjat, kitüntetést is kapott – a teljesség igénye nélkül említem a Főnix-díjat, a Szendrő József-díjat, a Story Érték-díjat és az emlékgyűrűket. A megbecsülés e formája mennyire fontos Önnek?

- Jóleső érzés kitüntetéseket kapni, amelyekből több színháznál is részem volt. Például Veszprémben Petőfi-gyűrűt, később Iglódi-gyűrűt kaptam, a Pesti Magyar Színházban pedig minden évad végén kiosztják a legjobb fő- és mellékszereplődíjakat, amelyekből azt hiszem, hogy öttel rendelkezem. Azokat megköszöntem, tudomásul véve, hogy jól végeztem a munkámat. Különösebb jelentőséget azonban sosem tulajdonítottam a díjaknak.

- Azt fontosnak tartja-e, hogy a komáromi színtársulat időnként hazahívja – megkínálja egy-egy szereppel? Most hol is van Ön számára a haza?

- Mindig nagyon szívesen játszom a komáromi kollégákkal, hiszen számomra továbbra is Komárom és környéke jelenti az itthont, ahol az édesanyám, az öcsémék családja és az anyósom is él. Budapest pedig számomra a családom miatt is az otthont jelenti, de mindenhol igyekszem jól érezni magam, ami általában sikerül is. Egy-egy színházból távozva is mindig megtartom a baráti kapcsolataimat. Ahogy már említettem: a veszprémi éveim idején egy évadban 7 főszerepet kaptam, s akkoriban sem Holocsy Istvánék, sem pedig Beke Sándorék meghívásainak nem tudtam eleget tenni. Az utóbbi években viszont Tóth Tibor színidirektor mindhárom meghívására igent tudtam mondani. Mivel Komáromban a hajdani pozsonyi osztályfőnököm, Martin Huba rendezte a III. Richárd és a Moliére, avagy álszentek összeesküvése című darabot is, ezért 2013-ban és 2015-ben felettébb nagy örömmel vállaltam el Buckingham és Nagy Lajos Napkirály szerepét. Bár két egymástól nagyon különböző alakításról volt szó, mindkettőt nagyon szerettem. Most pedig Heltai Jenő bohózatában, a Naftalinban a megcsalt, balfék férjet alakítom. Ebben a darabban 2006-ban Iglódi István rendezésében a budapesti Játékszínben is szerepeltem, akkor Laboda Pétert alakítottam. Az egy szobaszínházi jellegű produkció volt, a komáromi pedig nagyszínpadi, sok eltérés található a két előadásban. Bevallom, nagyon sokat dolgoztunk a komáromi csapattal. Már a próbák során is nagyon jól éreztem magam, hiszen köztünk egyetlen zokszó sem hangzott el. Nem tagadom, időnként fájt a lábunk és a hátunk, hiszen komoly fizikai teljesítményt is kell nyújtanunk. Minderről azonban a színpadon valahogy megfeledkeztünk, s együtt örültünk a vastapsnak és a pozitív visszajelzéseknek.

- Értesüléseink szerint ebben az évadban a komáromi színtársulat egy stúdiódarabjában is szerepel.

- Tóth Tibor színész-rendezővel együtt a Vasmacska Stúdiószínpadon június 27-én 19 órától mutatjuk be a Címzett ismeretlen című darabot. A nagyon szép, érdekes történet két német kebelbarátról szól, akik az I. világháború után disszidálnak Amerikába, ahol megnyitnak egy műtárgyboltot. Később egyikük visszaköltözik Németországba és náci lesz, de levelezést folytat az Amerikában maradt, zsidó származású barátjával. Hitler hatalomra kerülésével azonban a kapcsolatuk megváltozik... Az újabb bemutatóra is szeretettel várjuk a közönséget. Ha meghívnak, s az időm is engedi, a későbbiekben is szívesen visszatérek Komáromba, hiszen tavaly töltöttem be az 50. életévemet, s az életkor haladtával a gyökerek egyre inkább vissza-visszahúznak a szülőföldemre.