Önmagát se kímélte Faragó, a magyar karikatúra ősapja
BUDAPEST. Ha politikai karikatúra, akkor még ma is sokaknak a Ludas Matyi neve ugrik be Magyarországon, bár a vicclapok hazai aranykora valójában jóval korábbra tehető.
A Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria együttes erővel kényezteti most a műfaj szerelmeseit: míg előbbiben a műfaj egyik legnagyobbjának, Honoré Daumier-nek a képei láthatók, utóbbi intézmény azt a művészt mutatja be, aki nagykorúsította és a nemzetközi trendekhez igazította a magyar karikatúrát. A művészt Faragó Józsefnek hívták.
Faragó József 1866-ban született, majd 1906-ban tragikus körülmények között elhunyt alkotó elképesztő rajztudással és maró gúnnyal karikírozta ki korának magyar politikusait – nem remegett a keze például, ha gróf Apponyi Albert sajátos testfelépítésén kellett egy jó ízűt gúnyolódni –, és szüntelen áradó tréfakedvéből még arra is futotta, hogy neves képzőművész barátai műveit is parodizálja.
A mára szinte teljesen elfeledett rajzoló életéről keveset tudni. A kiállítás kurátora, Földi Eszter szerint Faragó valószínűleg azt követően fordult a karikatúra felé, miután sikertelenül mutatkozott be olajképével a Műcsarnok kiállításán 1889-ben. És milyen jól tette – tehetnénk hozzá. Ha festőnek esetleg nem is lett volna elsőrangú, a magyar karikatúra műfaját sikerrel újította meg és terelte modern útra.
Az angol és francia irányzatokat követve a korra jellemző karikatúrastílust tökéletesen elsajátítva alkotott: szereplői hatalmas fejükkel és ehhez képes jelentéktelenebb testükkel már önmagukban is komikus látványt nyújtanak, a méretes fej ráadásul lehetőséget kínált az alkotónak arra, hogy felismerhetővé váljon az éppen kigúnyolt közszereplő. A képeket nézegetve egyértelmű, hogy Faragó bármilyen stílusban képes volt a magas színvonalra. Portréi remekül eltaláltak, egyes illusztrációi a korszak szecessziós jegyeit is magukon viselik, de képes volt elmenni egészen a groteszk torzításokig is, nem egyszer pedig már-már a korai képregények formavilága köszön vissza grafikáiról.
Nemcsak jó kezű mester volt, hanem kíméletlen elme is. A már említett gróf Apponyi hórihorgas alakja szinte tálcán kínálta magát – Faragó nem is ódzkodott attól, hogy a politikus párizsi útja kapcsán az Eiffel-toronyhoz hasonló pozitúrában örökítse meg a jeles férfiút. De a kor politikai elitjének számos más tagja megkapta tőle a magáét – a különbség a mai fricskákhoz képest leginkább az, hogy sok kép esetében van szerepe a történelmi vagy kulturális utalásoknak.
Faragó modernizálta tehát a magyar szatirikus rajzművészetet, és komoly rajongótábora alakult ki – ezzel kapcsolatban a kiállítás kurátora utalt arra, hogy amikor a mester a Borsszem Jankótól átigazolt egy másik szatirikus laphoz, a Kakas Mártonhoz, annak főszerkesztője külön vezércikkben üdvözölte érkezését. Persze ezek a karikatúrák még mindig eléggé „bőbeszédűnek” látszanak mai szemmel nézve. A rajzok nem egyszer inkább illusztrálják a szöveget, ráadásul nem ritkán rímekbe szedve kapjuk meg a mondanivalót.
Ugyanakkor Faragó esetében már érvényesült az elv, miszerint a kép önmagában többet is mondhat, mint a szöveg. Jó példa erre az a képe, amely a magyar glóbusz címet viseli, és amin egy munkás és egy paraszt tartja a földgolyót, aminek tetején az úri társaság vigad – szinte már a propaganda tömörség nyilvánul meg a képen tömören elbeszélve. Politikai állásfoglalásai gúnyosak, igaz a poénok megszületése sok esetben csapatmunka eredménye volt – hívja fel rá a figyelmet Földi Eszter.
Faragó kedvelte az „osztott képernyős” megoldásokat: Erkölcseink címen futó sorozatában az élet jelenségei felett bölcselkedett rajzos formában. Nász előtt és után: olvasható a képek alján például a felirat, az egyiken még a férfi duruzsol a nő fülébe, aztán már fordítva történik mindez – ki lehet találni a kronológiai sorrendet… Ugyanilyen megoldással veri el a port a brit birodalmi politikán is, bár ezúttal leginkább a szöveg az, ami sokkol (miszerint Anglia „az indusokat még embertelenül ágyúk elé kötözte – a búr hősöket már emberségesen székre tessékeli s úgy puskázza le” – szólnak a képaláírások az Anglia halad című rajzon).
Szóval aki azt gondolja, hogy az akkori karikatúra óvatos és decens volt, a gúny pedig visszafogott, Faragó munkáit elnézegetve könnyen az ellenkező álláspontra juthat. Legmesszebbre talán más képzőművészek parodizálásával ment – igaz, Földi szerint ezek barátai voltak, tehát sértődésről nem volt szó –, és ezek között még a legenyhébb Ferenczy Károly Madárdal című festménye (amelyen egy lány tűnődik egy fa előtt), Földinél Hol a macska? címmel értelmeződik át – és valóban azt ábrázolja, ahogy egy lány a fán rekedt macskáját fikszírozza.
Faragó életének számos fontos eseménye, fordulópontja homályban maradt mind a mai napig. Földi Eszter utalt például arra, hogy a grafikus 2 évig élt New Yorkban, amivel kapcsolatban elterjedt, hogy az akkori legendás szatirikus lapnak, a Puck magazinnak dolgozott volna, de ennek tulajdonképpen semmi nyoma. Öngyilkosságának körülményei sem tisztázottak teljesen, magánéleti tragédia – felesége halála – éppúgy állhatott a hátterében, mint az, hogy elégedetlen volt pályafutása alakulásával; többek között azzal, hogy „komoly” művészként nem érezte magát elismerve.
Mai szemmel nézve viszont egy olyan művészt látunk, aki kellő komolysággal és hatalmas mesterségbeli tudással jelölte ki az élc, a gyilkos szatíra és a politikai humor új lehetőségeit.
Faragó József 1866-ban született, majd 1906-ban tragikus körülmények között elhunyt alkotó elképesztő rajztudással és maró gúnnyal karikírozta ki korának magyar politikusait – nem remegett a keze például, ha gróf Apponyi Albert sajátos testfelépítésén kellett egy jó ízűt gúnyolódni –, és szüntelen áradó tréfakedvéből még arra is futotta, hogy neves képzőművész barátai műveit is parodizálja.
A mára szinte teljesen elfeledett rajzoló életéről keveset tudni. A kiállítás kurátora, Földi Eszter szerint Faragó valószínűleg azt követően fordult a karikatúra felé, miután sikertelenül mutatkozott be olajképével a Műcsarnok kiállításán 1889-ben. És milyen jól tette – tehetnénk hozzá. Ha festőnek esetleg nem is lett volna elsőrangú, a magyar karikatúra műfaját sikerrel újította meg és terelte modern útra.
Az angol és francia irányzatokat követve a korra jellemző karikatúrastílust tökéletesen elsajátítva alkotott: szereplői hatalmas fejükkel és ehhez képes jelentéktelenebb testükkel már önmagukban is komikus látványt nyújtanak, a méretes fej ráadásul lehetőséget kínált az alkotónak arra, hogy felismerhetővé váljon az éppen kigúnyolt közszereplő. A képeket nézegetve egyértelmű, hogy Faragó bármilyen stílusban képes volt a magas színvonalra. Portréi remekül eltaláltak, egyes illusztrációi a korszak szecessziós jegyeit is magukon viselik, de képes volt elmenni egészen a groteszk torzításokig is, nem egyszer pedig már-már a korai képregények formavilága köszön vissza grafikáiról.
Nemcsak jó kezű mester volt, hanem kíméletlen elme is. A már említett gróf Apponyi hórihorgas alakja szinte tálcán kínálta magát – Faragó nem is ódzkodott attól, hogy a politikus párizsi útja kapcsán az Eiffel-toronyhoz hasonló pozitúrában örökítse meg a jeles férfiút. De a kor politikai elitjének számos más tagja megkapta tőle a magáét – a különbség a mai fricskákhoz képest leginkább az, hogy sok kép esetében van szerepe a történelmi vagy kulturális utalásoknak.
Faragó modernizálta tehát a magyar szatirikus rajzművészetet, és komoly rajongótábora alakult ki – ezzel kapcsolatban a kiállítás kurátora utalt arra, hogy amikor a mester a Borsszem Jankótól átigazolt egy másik szatirikus laphoz, a Kakas Mártonhoz, annak főszerkesztője külön vezércikkben üdvözölte érkezését. Persze ezek a karikatúrák még mindig eléggé „bőbeszédűnek” látszanak mai szemmel nézve. A rajzok nem egyszer inkább illusztrálják a szöveget, ráadásul nem ritkán rímekbe szedve kapjuk meg a mondanivalót.
Ugyanakkor Faragó esetében már érvényesült az elv, miszerint a kép önmagában többet is mondhat, mint a szöveg. Jó példa erre az a képe, amely a magyar glóbusz címet viseli, és amin egy munkás és egy paraszt tartja a földgolyót, aminek tetején az úri társaság vigad – szinte már a propaganda tömörség nyilvánul meg a képen tömören elbeszélve. Politikai állásfoglalásai gúnyosak, igaz a poénok megszületése sok esetben csapatmunka eredménye volt – hívja fel rá a figyelmet Földi Eszter.
Faragó kedvelte az „osztott képernyős” megoldásokat: Erkölcseink címen futó sorozatában az élet jelenségei felett bölcselkedett rajzos formában. Nász előtt és után: olvasható a képek alján például a felirat, az egyiken még a férfi duruzsol a nő fülébe, aztán már fordítva történik mindez – ki lehet találni a kronológiai sorrendet… Ugyanilyen megoldással veri el a port a brit birodalmi politikán is, bár ezúttal leginkább a szöveg az, ami sokkol (miszerint Anglia „az indusokat még embertelenül ágyúk elé kötözte – a búr hősöket már emberségesen székre tessékeli s úgy puskázza le” – szólnak a képaláírások az Anglia halad című rajzon).
Szóval aki azt gondolja, hogy az akkori karikatúra óvatos és decens volt, a gúny pedig visszafogott, Faragó munkáit elnézegetve könnyen az ellenkező álláspontra juthat. Legmesszebbre talán más képzőművészek parodizálásával ment – igaz, Földi szerint ezek barátai voltak, tehát sértődésről nem volt szó –, és ezek között még a legenyhébb Ferenczy Károly Madárdal című festménye (amelyen egy lány tűnődik egy fa előtt), Földinél Hol a macska? címmel értelmeződik át – és valóban azt ábrázolja, ahogy egy lány a fán rekedt macskáját fikszírozza.
Faragó életének számos fontos eseménye, fordulópontja homályban maradt mind a mai napig. Földi Eszter utalt például arra, hogy a grafikus 2 évig élt New Yorkban, amivel kapcsolatban elterjedt, hogy az akkori legendás szatirikus lapnak, a Puck magazinnak dolgozott volna, de ennek tulajdonképpen semmi nyoma. Öngyilkosságának körülményei sem tisztázottak teljesen, magánéleti tragédia – felesége halála – éppúgy állhatott a hátterében, mint az, hogy elégedetlen volt pályafutása alakulásával; többek között azzal, hogy „komoly” művészként nem érezte magát elismerve.
Mai szemmel nézve viszont egy olyan művészt látunk, aki kellő komolysággal és hatalmas mesterségbeli tudással jelölte ki az élc, a gyilkos szatíra és a politikai humor új lehetőségeit.
Forrás
mno.hu
