Múltidézés és boldogságkeresés Fedor Gabèan komáromi fotókiállításán
A boldogság kék madara mindig velünk van, ha szeretjük egymást és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük mások örömét. Mert a kék madár maga a boldogság, és kalitkája az emberi szív“ – jutottak eszembe egyik kedvenc ifjúsági könyvem, Maurice Maeterlinck A kék madarának megszívlelendő sorai, miközben Fedor Gabèan fotóművész az Élet a fecskefészkekben című kiállítása nagyméretű fényképei között kalauzolt. Jóvoltából egyedi időutazáson vehettem részt az 1968-1972 közti Komáromban, azaz annak a helyi lakosok által csak „Fecskefészekként“ emlegetett bástyahajlékainál.
Téved, aki azt feltételezi, hogy e kiállításon csupán egy nyomornegyed szomorkás lepusztultságával és az ott élők szánni való magárahagyottságával, létbizonytalanságával szembesülünk. A humorral és némi abszurddal is fűszerezett látvány nem csak az együttérzésünket váltja ki, hanem töprengésre is késztet arról, mi is jelentheti az igazi boldogságot. A nehéz sorsukat a közéjük merészkedő idegen fotós előtt nyíltan vállaló, s azt teljességében megélő bástyalakók gondjain kívül mindennapi örömeikbe is betekintést nyerünk. Meghitt családi együttlét a természet közvetlen közelségében. Lóháton nyargaló virgonc kamasz fiúk. Önfeledten futkározó, labdázgató, babázgató nebulók. Tán´ egyetlen kincséhez, szelíd madárkájához felettébb ragaszkodó fiúcska. Egy cipóval örömittasan hazaérkező apróság. Szegényes karácsonyfa előtt bájosan pózoló lány...
„Gabèan a nehéz körülmények között is emelt fejjel élni tudók emberségéről beszél. Azokról az emberi értékekről, melyek a lepusztult környezetben még erősebben fénylenek fel... Kérem önöket, szemüket ezúttal ne csak nézésre használják, de lássák is meg az ábrázolt személyek, jelenségek mögötti rétegeket is. És akkor talán történik végre valami...“ – vallotta korábban Kincses Károly muzeológus-fotótörténész a Limes Galériában június 5-ig szemrevételezhető kiállítás anyagáról.
Miközben azon alkotója az utolsó simításokat végezte, azt is elmesélte, hogy bár 1940-ben egy festői szlovák faluban, Jókúton (Kúty) született, a II. világháború után megözvegyült csendőrparancsnok édesapjával együtt Komáromba került, s itt végezte az alapiskolai tanulmányait. 1958-ban a kassai Építészeti és Ipari Iskolában érettségizett, majd a pozsonyi Geodéziai Intézetben légi felvételeket dolgozott fel. Kalandos életútja az osztravai (Ostrava) bányákban folytatódott, ahol szabadidejében előbb grafikával és kerámiával foglalkozott, majd rátalált saját kifejezési formájára, a fényképezésre.
Az 1966-ban megrendezett első kiállítása után reprodukciós fényképészként egy kis nyomdában, később pedig egy reklámügynökségnél alkalmazták. Bár 1976-ban sikeresen diplomázott a prágai Művészeti Akadémia (FAMU) film-televíziós tanszékén, de csak a ´89-es rendszerváltás után kapta meg az ezzel járó magiszteri címet. Azután a Cseh Távirati Iroda (ÈTK) fotóriportereként Osztravában dolgozott, a ´90-es évektől kezdve nyugdíjazásáig pedig az ottani művészeti középiskolában tanított. Jelenleg Vratimovban él, az Osztravai Egyetem Művészeti karának oktatója, szakterületét a hagyományos fényképészeti eljárások képezik. Több rangos nemzetközi fotóverseny zsűrijének állandó tagja. Nagyon készségesen beszélt, tört magyarsággal elárulta: gyakran időz-kertészkedik az édesapja által egykor Komáromban vásárolt kis kertes házban, vissza-visszahúzza őt a szíve gyermekkori csínytevései helyszínére, és már jól érti a magyar nyelvet.
Azt is elmondta, hogy a komáromi „Fecskefészkekben“ élőkkel először tízévesen találkozott, mert egy ottani nénitől kannában hordták haza a friss tehéntejet. A későbbiekben is visszakívánkozott a különös légkörű bástyafalak közé, ahol a barátaival nem csak játszadozott, hanem veszélyes dolgokat is művelt. „Mivel a háború után a bástyák között elég sok lőszer maradt, időnként felfedezőútra indultunk. Ezt-azt találunk is. Szerencsére ezek a veszélyes útjaink mindig jól végződtek, talán vigyáztak ránk odafentről“ – nyugtázta huncut mosollyal a fotóművész.
Elmondta, hogy 1968 és 1972 között évente kétszer-háromszor visszatért a „Fecskefészkekbe“, amely tiszta lelkű lakói egyre jobban maguk közé fogadták őt, őszintén elbeszélgettek, betekintést engedtek életükbe, sőt, intim szférájukba is. „Nem csak az otthonuk ajtaját, hanem a lelküket is kitárták előttem, egyre jobban megbíztak bennem. Készséges együttműködésükért az általam készített fotókkal ajándékoztam meg őket, amelyeknek nagyon örültek. Meglepett, hogy ezek a nagyon egyszerű körülmények között élő emberek mennyire elégedettek voltak a saját életükkel, mennyire tudtak örülni az élet apró ajándékainak. Elfogadták, hogy olyan a sorsuk, amilyen. Zsongó élettel töltötték meg a bástyákat. Sajnos, távozásuk után vandálok, vastolvajok okoztak jelentős károkat a térségben“ – magyarázta.
Kedvenc fotóját is megmutatta: „Lakott ott egy láb nélküli, nagyon kedves idős néni, aki egyszer azt mondta nekem, a több nyelven beszélő látogatónak: apám szerint ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz. Meglepett a bölcsességével, emlékül lefotóztam őt“.
Kissé csalódottan beszélt arról, hogy amikor a ´80-as években visszatért a bástyákba, már teljesen új nemzedék élt ott. „Õk már gyanúsan méregettek és nem nagyon engedték magukat lefényképezni. Ha az engedélyük nélkül a portáikat fotóztam volna, talán bántottak is volna. Változtak az idők, változtak az emberek“ – jegyezte meg.
A fotóművész manapság leggyakrabban csendéleteket és női aktfotókat készít, miközben még mindig nosztalgiával gondol vissza az ifjúkorát is idéző, páratlan „Fecskefészkekre“. Ezért is hálás Farkas Veronika művészettörténésznek, a Limes Galéria igazgatójának, hogy lehetővé tette e kiállítás megrendezését.
A szlovák kormányhivatal, a Művészetet Támogató Alap, Nyitra Megye Önkormányzata és Komárom Város által támogatott tárlatot, amely egyik médiapartnere portálunk, pénteken délután Nagy Tivadar, a Magyar Fotóművészek Világszövetségének alelnöke méltatja majd.
