Mindig a saját utamat járom
Egyévesen már telerajzolta a falakat, az alapiskolában a tanító néni különórákon foglalkozott a tehetségesen rajzoló diákkal. Később önmagát képezve szívta magába a tudást. Vallja, aki leragad egy stílusnál, az ott hal meg művészileg. Ottmár Sándor festőművésszel a szőgyéni alkotótáborban beszélgettem, amelynek rendszeres résztvevője már húsz év óta.
Úgy tudom, a művészet már gyerekkorában is jelen volt a családjukban.
Tíz évvel idősebb bátyám is szeretett rajzolni, verseket is írt, édesapám több hangszeren is játszott, gyakran jártunk színházba. Már az óvodában felfigyeltek rajztehetségemre, az alapiskolában pedig sorra nyertem a rajzversenyeket. A rajztanárnő hordott magához különórára, de ezt nem igazán szerettem, inkább kortársaimmal akartam lenni a Garam parton. Egy rajzom nemzetközi versenyen lett díjazott és még a Szovjetunióba is kikerült.
Sajnos, később családi viszonyaink megromlottak, bátyám és nővérem középiskolában tanultak, de rám már egy garas se jutott, elvárás volt, hogy mielőbb munkába álljak és pénzt keressek. Acélkonstrukció szerelő lettem, ami nem érdekelt. A rajzolást és festést azonban folytattam, mert tanító nénim, Ivanics Ilonka belém ültette, hogy soha ne hagyjam abba.
Ekkoriban saját magamat műveltem, egy ementáli sajthoz hasonlítottam, amelyen hatalmas űröket kellett pótolnom. Szívtam magamba mindenféle tudást a képzőművészettel kapcsolatban. Kerestem magam és gyötört a kétség: Tényleg olyan tehetséges vagyok?
A kétezres évek elején az elvont dolgok kezdték érdekelni?
Nagyon bejött stilizált sorozatom a kétkedésről, irigységről, bűntudatról, de ezek mellett a monumentális ábrázolásmódokat is kedveltem. Alkotói pályám elejétől vallom, a képet úgy kell festeni, hogy a skicctől az utolsó rétegig minden fázisban aláírható legyen. A képet előre látom a fejemben, sőt megálmodom. Volt olyan, hogy saját ötleteimet láttam bekeretezve a galéria falán álmomban. Ekkor gyorsan skiccelni kell, nehogy idő előtt elhalványuljon az álomkép.
Csatlakozott több képzőművészettel foglalkozó csoporthoz.
Először a Párkányi Képzőművész Körhöz, majd a Muravidék csoporthoz. Egyik csoport hozta a másikat. Bekerültem a Képzőművész Alapba, a Nyugatszlovákiai Festők Társulásába, a Karvai Művészeti Tábornak több évig a vezetője voltam, Muravidéken irodalmi és képzőművész tábort vezettünk Elek Csillával, valamint rendszeres résztvevője a Szőgyéni Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábornak. Az Atelier folyóirat is rendszeresen foglalkozik munkásságommal.
Meg lehet élni az alkotások eladásából?
Jelenleg úgy a 2800-ik képemnél tartok. Úgy tartják, a siker az, amikor a művész megél alkotásainak eladásából, de bizony már nagyon régen nem lehet erre alapozni. Kevés olyan korszak volt a történelem folyamán, amikor könnyű volt művésznek lenni. Van, amikor összejönnek a dolgok, máskor nem. Amikor első díjat nyertem a Výtvarný Spektrum versenyén „A szemetes“ alkotásommal, akkor sikerült ezt a képemet eladni Japánba. Festettem 15 négyzetméteres, sokalakos faliképeket is, egy az Alpok lábánál lévő osztrák üdülőközpontba. Volt időszak, hogy Pozsonyban négy galéria árulta a képeimet. Na, akkor meg tudtam élni a festészetből. Az internet térhódításával azonban alaposan megváltoztak a lehetőségek. Nálam sokszor technikai vagy banki dolgon bukik el az eladás kivitelezése. Szerencsére négy olyan gyűjtőm van, akik mindegyikének több mint harminc képe van tőlem. Ők figyelik munkámat és egymást túllicitálva lecsapanak rá.
Jelenleg min dolgozik?
Fontos, hogy mindig új formákat, új látásmódot próbáljak alkalmazni. A paszteltechnikát nagyon kedvelem, de mostanság az olajképekre helyezem a hagsúlyt. A legutóbbi időszakban főleg romantikus hangulatú képeim készültek.
