Lőrincz Gyula, a festő és politikus

2020. december 14., 14:53
Juhász Dósa János

Kisebbségi machiavellista volt, ahogy Lacza Tihamér nevezte, meggyőződéses kommunista vagy csupán politikus és képzőművész? Az biztos, hogy XX. század második felének meghatározó szlovákiai magyar képviselője volt, s bár a rendszerváltás után még a nevét is alig merték-akarták leírni, talán itt az ideje, hogy elhelyezzük s megtaláljuk a helyét a szlovákiai magyarság száz esztendős történetének képes tablóján. Lőrincz Gyula 110 esztendeje született, s immár 40 éve halott.

Kitérő a rendszerváltás utáni esztendőkre

Közvetlenül a rendszerváltás után voltam egyetemista Budapesten, s jól emlékszem, milyen ádáz harcot folytatott az akkor hatalomváltó többség egyes része a múlt teljes eltörléséért.  Minden vörös posztónak számított, ami az elmúlt rendszerrel kapcsolatba volt hozható, késhegyre menő viták folytak arról, vajon meg szabad-e hagyni a magyar irodalomtörténetben s az általános és középiskolás könyvekben Adyt, József Attilát vagy Radnóti Miklóst.

A róluk elnevezett intézmények egy része gyorsan nevet váltott, s bár bizonyára akadtak olyan pedagógusok, akik nem szívesen vették a szájukra a három költőóriás vagy mondjuk a szintén baloldalisággal és nemi eltévelyedéssel is  megvádolt Móricz Zsigmondot, a tankönyvekben maradtak, bár  lekerültek az addigi panteoni magaslatokról, s átvették a helyüket  azok, akiknek eladdig kevesebb figyelmet szentelt a hivatásos művészetpolitika.

Nem volt ez másképp a Felvidéken sem, s 1989 után sokan a fürdővízzel a gyereket is kiöntötték, tehetségre és művészi nagyságra való tekintet nélkül,

s olyan gigászok is áldozatul estek az át nem gondolt ostoba tettnek, mint Fábry Zoltán vagy az első szlovákiai magyar Nemzeti művész, Lőrincz Gyula, akiről az utóbbi három évtizedben eszmélődő generációk vajmi keveset tud(hat)nak.

Lőrincz Gyula
Nem minden fekete-fehér

Nem újdonság persze tájainkon ez a fajta fekete-fehér látásmód, amely sokszor egy-egy sima választás után is felmerül, nem még egy-egy impériumváltás után, amelyből a XX. században nem volt hiány errefelé. Nem véletlen hát, hogy Trianon, majd a második világégés, de a Prágai tavasz bukása s a rendszerváltás után is az aktuális győztesek kardélre hánytak minden vesztest, így szinte a semmiből kellett újrakezdeni nemcsak a művészetet, de szinte magát a „magyar létet” is.

Trianon után a szlovenszkói magyar művészet a nullpontról indult amatőrök és Magyarországról Csehszlovákiába emigráltak közreműködésével. De ugyanez volt a helyzet 1948-ban, a kommunista hatalomátvétel idején is, amikor szintén alig maradt hírmondónak valaki a régiek közül, s bizony a Prágai tavasz leverése után sem álltunk jól emberileg, hiszen nagyon sokakat feszítettek keresztre vagy hallgattattak el jobb esetben.

1989 után sem történt ez másképp,

az előző rendszer közreműködői kaptak piros lapot, ami egyúttal azt is jelentette, hogy nemcsak a formálódó rózsásabb (?) jövőben nem számítottunk a közreműködésükre, hanem a múltbeli értékei(n)ket is kidobtuk egyetlen tollvonással az ablakon.

Ennek egyik tipikus példája Lőrincz Gyula, aki képzőművészként ugyancsak jelentőset alkotott, míg politikai szerepvállalását nézve belegondolhatunk, mi lett volna ha, nem ő, ha valaki más vállalja el a Sors és a kommunista párt által rárótt szerepet.

S lehetett volna-e másképp csinálni, vagy ő is csak szem volt abban a bizonyos láncban.

Ahogy sokan mások is. Lőrincz legalább „meggyőződéses” kommunista volt, akit a nagybetűs élet tett azzá, s aki a második világháború életveszélyes éveiben is kitartott az elvei mellett, s nem lavírozott eszmék és pártok között, hogy túléljen, ahogy nem egy hasonszőrű társa nyugodt lélekkel, szemrebbenés nélkül megtette. De ugye ez, egy nagyon ismerős történet.

Lőrincz Gyula
Féltéglával a szívemen

Távirati stílusban is nagyon nehéz összefoglalni Lőrincz Gyula gazdag életpályáját. 1910 januárjában egy nagyon szegény zsellércsaládba született bele. Szüleinek harmadik, legkisebb gyereke volt, s nagyon sokat vándoroltak, hogy legalább kenyér s néhanap krumplileves jusson az asztalra.

Szülei Szeli mellett, a Dögös-pusztán laktak, de az anyja nem szerette volna, ha az ő fia is „bicskás” lesz, így a szüleinél, Diószegen szülte meg a fiát, de a kisgyerek első emléke a Nógrád-megyei Selypre, a Vörösmajorba nyúlik vissza, ahol az apja gépész volt báró Tornyai Schossberger  Rezső birtokán. Apja szerepet vállal a Tanácsköztársaság helyi eseményeiben, s a bosszú nem is marad el. A Prónay-különítmény emberei őt is elfogják, s vallatóra bírják.

A kilencéves fiú, – aki nagyon szerette az apját, az épület előtt várja, hogy azt végre kiengedjék –, türelmetlenségében egy fél téglát kap fel a földről, hogy beverje az ideiglenes fogda ablakát, de egy mellette várakozó fiatal menyecske megakadályozza. Apját késő éjjel engedik ki jól helybenhagyva, s amikor megkérdezték tőle, mi történt bent, apja csak annyit mondott, tejfelesszájú suhancok voltak, s ha valaki bedobta volna egy fél téglával az ablakot, azok rögtön elszaladtak volna.

A fiú úgy érezte, azon az el nem dobott fél téglán dőlt el a világ sorsa.

De itt érik az első művészi élmények is, a báró lánya, Kitty baronesz is szívesen festegetett, s tőle lopta az első ecsetet, szürke rajzpapírjait és pasztellkrétáit is, hogy ő maga is kipróbálhassa a képzőművészet összes csínját-bínját. 

A Vörösmajor után az Alföld, Szalkszentmárton következett a zsellérsor(s)ban, majd a család visszatér az akkor már Csehszlovákiához tartozó Diószegre, itt fejezi be az alapiskolát is. S mivel a tanárai tehetségesnek tartják, középiskolába kerül, de már az édesapja újabb állomáshelyén, Dunaszerdahelyen.

A polgári iskola elvégzése után szembeszáll apja akaratával, s úgy dönt, képzőművész lesz.

Entresz Ede plébános és Jakab bácsi nyugalmazott csendőr alhadnagy alapjai után Gustáv Mallý és Harmos Károly festőművésznél tanul, s egy sikertelen prágai és bécsi kitérő után végre eljuthat álmai városába, Budapestre, ahol Vaszary János tanítványa lesz, aki később tanársegédjévé is fogadja.

Itt ismerkedik meg Simon Andorral is, akivel jó barátságba kerül, s rajta keresztül jut el annak sógorához, Kassák Lajosig, ahogy apósához, Móricz Zsigmondhoz is. „Különös tehetsége van a modell fejével kifejezni az életrajzát” – dicséri Vaszary a tanítványát. Lőrincz évtizedekkel később is hálásan emlékszik a mesterére:

Vaszary János volt a mesterem, aki harcolt a konvencionális kifejezési formák ellen, hirdette a modern művészet igazát, mi fiatalok szerettük ezért, hittünk neki.
Lőrincz Gyula
A Sarlótól az Új Szóig

Budapesti tanulmányi évei alatt a szünidőket mindig otthon tölti, s csatlakozik a Sarlósokhoz. Két évben is részt vesz a falukutató mozgalomban, első évben Kárpátalját járja be Balogh Edgár, Bertók János és Sáfáry László társaságában, míg a következő évben Tallósi-Prohászka Istvánnal és Morvay Gyulával Léva, Kéménd és Nagysalló környékét.

Befejezve a főiskolát, hazatér, Dunaszerdahelyen, Prágában, majd Pozsonyban dolgozik reklámgrafikusként, Pozsonyban telepszik le, s megrendezi első kiállításait is. 1935-ben a Masaryk Akadémia pályázatán aranyérmet nyer, s ennek köszönhetően egy féléves párizsi ösztöndíjat is.

Ő az egyedüli csehszlovákiai képzőművész, aki személyesen is megismerkedik Pablo Picassóval, de a kalandor Erdélyi Ferenccel is, akinek köszönhetően beutazhatja egész Nyugat-Európát.

Mozgalmas évek ezek mind az ő életében, mind a világban. Európa ege felett már gyülekeznek a fasizmus viharfellegei, Spanyolországban kitör a polgárháború. Lőrincz hazatérve bekapcsolódik a baloldali ifjúsági mozgalomba, 1936-ban belép a Csehszlovák Kommunista Pártba (amely ellentétben Magyarországgal, legálisan működik), s munkatársa lesz a Magyar Nap és a Fábry szerkesztette Az Út c. lapoknak. Ekkor alakul meg a Magyar Fiatalok Szövetsége, amelynek ügyvezető alelnöke lesz.

A CSKP kiküldi Marseille-be, ahol a spanyol polgárháború önkénteseinek a francia-spanyol határon történő átcsempészését irányítja, s ismét találkozik Picasso-val, aki nemcsak a Guernicát festi meg, hanem jelentős összeggel támogatja a forradalmárokat.

Fenntartás nélkül támogatja az egységes Csehszlovákiát, Steiner Gáborral együtt szervezője a híres vágtornóci békegyűlésnek, amely mintegy húszezer ember jelenlétében tesz hitet az egységes ország mellett.

A világháborút Budapesten vészeli át, ekkor már házasember, feleségül veszi Weisberger Annamáriát, akitől két gyereke, az újságíró Gyula és a közgazdász Mihály születik. A harmincas években írja a Magyar Napba:

A demokrácia jegyében rendezett kiállításnak nagyon fanyar mellékízét adja, hogy jó néhány magyar művész, mint szlovák szerepel a kiállításon.

Nos, később az ő fiai is szlovák iskolába járnak. De ekkor még más idők járnak. 1945-ben, a felszabadulás után részt vesz a Magyarországra emigrált csehszlovák repatriáns bizottságának a munkájában, s mivel reménytelennek ítéli meg a csehszlovákiai helyzetet, önként települ át Magyarországra, ahol a Cserépfalvinál megjelenik az Emlékezések c. rajzalbuma. S elérkezik 1948 februárja.

Lőrincz Gyula
Minden hatalom egy kézben

Mint már írtam, a kommunisták hatalomra jutása után szinte mindent elölről kellett kezdeni.

Mivel nem sikerült a szlovákiai magyarság egészét kitelepíteni, meg kellett találni azokat az értelmiségieket, akik hajlandók és képesek is voltak a már sokadik újrakezdést lebonyolítani.

Lőrincz Gyula volt közöttük a legfiatalabb és legtehetségesebb is, így őt nevezték ki az Új Szó főszerkesztőjének, majd ő lett a pár hónappal később alakuló Csemadok elnöke is. A politikai napi feladatok jóval kevesebb időt biztosítanak a képzőművészetre, pedig a híres művészettörténész, Pogány Ö. Gábor még 1948-ban ezt írja róla:

Mintha átlátna a valóságon, csak az alapvető összefüggéseket elemzi ki a látottakból, kizárólag olyan motívumok érdeklik, melyek az anyag és a jelenség rejtett lelkét határozzák meg. Képei ezért rendelkeznek valamilyen lenyűgöző erővel, mert a téma vázát keresik, szinte ellenállhatatlanul lendületes egységbe vonják össze a részleteket.

1980-ban váratlanul bekövetkezett haláláig két alkalommal volt az Új Szó főszerkesztője, ahogy a Csemadok elnöke is. Szerepét megítélni még ennyi év távlatából is nehéz, kérdés, vajon hogyan alakulhatott volna a csehszlovákiai magyarság sorsa nélküle, ahogyan nagy kérdés az is, hogyan alakulhatott volna az ő művészi megítélése a politikai szerepvállalása nélkül.

Vannak, akik szerint a valós lehetőségein belül a maximumot tette meg, mások szerint elvtelen kiszolgálója volt egy rendszernek.

Amikor hetvenedik születésnapján Vigh Károlynak nyilatkozik a Magyar Nemzetben, büszkén számol be arról, hogy a Csemadoknak évi 12 millió koronás költségvetése, 95 alkalmazottja van, s a hetilapja, A Hét 20 ezres példányszámban jelenik meg. Ugye, most sóhajtottunk egy nagyot.

Lőrincz Gyula
Kitörölni a köztudatból is?

A Nemzet művésze, érdemes művész (Csehszlovákia), Rubinokkal Ékesített Zászlórend (Magyarország), halála után galériát neveznek el róla Dunaszerdahelyen, még 1971-ben megjelenik Szíj Rezső monográfiája a mesterről. A rendszerváltás hajnalán a Madách adja ki második felesége, L. Gály Olga gondozásában az Ördöglakat c. kötetet, amely gyakorlatilag önéletírása első részét tartalmazza az eszméléstől az Új Szó megjelenéséig. L. Gály akkor ígéri, már készül egy monográfia is róla.

Később Mács József Öröködbe, Uram c. tetralógiájának lesz egyik főhőse, a két művész útjai az ötvenes-hetvenes években napi szinten keresztezik egymást.

Lőrincz Gyula jobban tenné, ha festene

– állapítja meg egy helyen szarkasztikus éllel Mács, akinek nem kevés borsot tört az orra alá Lőrincz. A világhálón találok egy felvidéki magyar alapiskolát, amely a Lőrincz Gyula nevet viseli. Amikor egy helyi értelmiségénél rákérdezek, nagyot sóhajtva válaszol:

Ez a Lőrincz Gyula szerencsére nem az a Lőrincz Gyula, hanem egy helyi tanító volt.

Ma már nem viseli nevét galéria, nevét is alig-alig hallani, s az a bizonyos monográfia, ahogy életrajza folytatása sem készült el. Egykorvolt Új Szó-s (s máig ott dolgozó) munkatársa mondja róla:

Én őt tartottam az igazi főszerkesztőnek. Ha végig ment a folyosón, mindig volt egy kedves szava még a gépírónőkhöz is. Sokan sok miért támadták az utóbbi években, de én csak pozitívan tudok róla beszélni.
Lőrincz Gyula
Művészetének társadalmi tudatát a világ bármely pontján elnyomott ember kiszolgáltatottsága és szenvedése formálta. Az emberi boldogtalanság festészete a Lőrincz Gyuláé, amelyből még a munka öröme és a harci kedv sem tud derűsebb felhangokat kiváltani. Ezért marad ez a művészet kordokumentum is

– írja róla monográfiájában Szíj Rezső. Ha politikusi és emberi magatartása, elkötelezett baloldalisága ma még kételyeket is ébreszt sokakban (bár az vesse rá az első követ, aki másképp viselkedett volna az ő helyében),  talán ideje volna már legalább  a művészetét ismét visszahelyezni a méltó helyére.