Liptói festők – van, aki magyarnak, van, aki szlováknak vallotta magát
Maradjunk még egy kissé sorozatunkban Liptónál. Annál is inkább, mert a magyar és a szlovák képzőművészet számos meghatározó alakja származott el innen, akik közül néhányan még az Osztrák Császárság képviselői voltak, másoknak, akik már a Monarchia utolsó éveiben születtek, dönteniük kellett, szlovák származásuk ellenére a magyar fővárosban csinálnak-e karriert vagy az újonnan alakult Csehszlovákia felé orientálódnak. Stróbl Alajos, Csorba Géza, Stetka Géza, Bobula János és Balló Ede Budapestet választotta, míg Ľudovít Fulla és Janko Alexy az új államot és ezzel anyanyelvét választotta. Mindkettőből a szlovák képzőművészet meghatározó képviselői lettek.
Egy képzőművésznek és egy zeneszerzőnek azért jóval egyszerűbb a „hazaválasztás”, mint egy írónak, hisz nem az anyanyelve által kell érvényesülnie, így Ján Levoslav Bella zeneművei vagy mondjuk Stróbl Alajos szobrai könnyebben eljutnak az értő közönséghez, mint mondjuk a szintén liptói Janko Kráľ és Martin Rázus versei.
Kezdjük egy olyan festőművésszel, aki még bőven a Császárság időszakában Arany Jánossal és Tompa Mihállyal egyazon évben született Liptószentmiklóson, vagyis 1817-ben, s amíg magyarul Klemens Józsefként, szlovákul Jozef Božetech Klemensnek könyvelte el a művelődéstörténet. Húszévesen Prágába ment tanulni, ahol az egyetemen vegytant, növénytant, természettant és geológiát hallgatott; emellett a festészeti akadémián is folytatott tanulmányokat. Ő volt az első, aki Daguerreotyp-féle képeket állított elő Prágában, ahol számos arcképet is festett biedermeier stílusban főúri családok számára, hisz meg is kellett élnie valamiből. 1843-ban Besztercebányán telepedett le, majd hat év múlva visszatért szülővárosába.
Ekkor az ő terve szerint építik át a nagybobróci (Bobrovec) templomot, amelynek a belső átalakítását, festését, sőt az oltárképeit is magára vállalja.
1855-ben saját hajóján a Vágon és a Dunán Belgrádba utazott; festészeti tanárnak hívták meg de betegeskedése miatt azt az állást nem vállalta el, hanem szobrászattal foglalkozott és Karagyorgyevics herceg mellszobrát is elkészítette. A hatvanas években Zsolnán és Besztercebányán tanított, s bár akadtak problémái a magyar nyelv ismeretének hiánya miatt, s egy időre rendelkezési állományba helyezik, de amíg egészsége engedi, mégis taníthat tovább. 65 évesen egy bécsi műtőasztalon hal meg.
Janko Alexy, akinek a nevét az irodalom is jegyzi, a szintén liptói Ľudovít Fullával együtt már az Osztrák-Magyar Monarchia éveiben született, s Martin Benkával és Milos Bazovskýval együtt ők rakták le a modern szlovák festészet alapjait. Janko Alexy 130 éve született Liptószentmiklóson egy sokgyerekes asztalosmester családjában. Szülővárosában és Losoncon végezte középiskolai tanulmányait, majd miután megjárta és túlélte az olasz frontot, rövid ideig gyakornokként dolgozott egy zsidó patikusnál Privigyén.
25 évesen kerül Prágába a festőakadémiára, de eltölt egy félévet Párizsban is. Befejezve a tanulmányait, egy ideig rajzot tanít egy pozsonyi középiskolában1927-től már csak az alkotásnak szenteli az idejét. Egy ideig Turócszentmártonban, majd Pöstyénben él, de 1937-ben visszatér Pozsonyba, ahol a későbbiekben sokat tett a vár állagmegóvásáért is.
Erről a munkájáról ad számot a halála évében, 1970-ben készült Ott elevenedik meg a dicsőség című emlék-dokumentumfilm.
Széles körű munkássága mintegy 1 300 olajmunkát, pasztellt és rajzot foglal magában, melyeket elsősorbana szlovák népi kultúra, a szlovák népmítoszok és a szlovák vidék szépsége ihlette. Természetesen festészetéből nem maradhatott ki a legendás liptói betyár, Jánošík sem, akit számos festményén megörökített. A hagyományos vászonra való festés mellett nagy figyelmet szentelt az ólomüvegnek és a kárpitoknak is. Hetvenedik születésnapján, 1954-ben érdemes művész, majd tíz évvel később nemzeti művész címet kapott.
1922-ben Gejza Vámoš-sal Svojeť címmel még irodalmi lapot is alapított. Szalatnai Rezső írja róla: „Alexy számára az irodalom csak részlet-megnyilvánulása a festőben élő artisztikumnak, ez esetben az impresszionizmusnak,; főleg prágai diákkora élményeit eleveníti fel bájos fecsegéssel”. A magyar műfordítás-irodalom sajnálatos módon alig-alig figyelt fel rá, még az első Csehszlovák Köztársaság idején jelenik meg három elbeszélése, ennyi. Előbb Farkas István fordítja le A hintaló című elbeszélését az 1928-ban Ipolyságon saját maga által kiadott, szerkesztett és fordított Szlovák prózai antológiába, majd 1937-ben a Szlovenszkói magyar írók antológiája harmadik kötete közli Dallos István fordításában az Édesanyánk című írását, s legvégül 1943-ban Kassán, a Sziklay Ferenc által szerkesztett és kiadott Mai szlovák novellák című antológiában lát napvilágot az Emmy című elbeszélése a szerkesztő, Sziklay Ferenc tolmácsolásában. Sokkal többet érdemelt volna.
Talán máig a legeredetibb a szlovák képzőművészek közül az 1902-ben Rózsahgyen született Ľudovít Fulla (78 éves korában halt meg Pozsonyban), aki egyetlen fiú volt egy ötgyermekes családban, s aki apja kívánságára az alsókubini kereskedelmi akadémián végezte középiskolai tanulmányait. A középiskola elvégzése után előbb Gustav Mallý magánfestőiskolájában tanult Pozsonyban, majd a prágai Iparművészeti Iskolában Arnošt Hofbauer és František Kysela professzor növendéke lett.
Tanulmányai befejezése után előbb a szenicei líceumban, majd a malackai gimnáziumban és az akkoriban Josef Vydra által alapított pozsonyi Iparművészeti Iskolában, majd 1929 és 1939 között a pozsonyi Iparművészeti Iskolában tanított. Itt barátkozott össze Mikuláš Galandával, s barátságuk annak korai (1938) haláláig tartott. Érdekes megjegyezni, hogy a Stubnyafürdőn (Turčianske Teplice) 1895-ben született Galanda Alexyhez hasonlóan szintén Losoncon érettségizett. 1949-től a pozsonyi Képzőművészeti Akadémia díszítőfestészet tanszékét vezette. 1962-ben tért vissza szülővárosába, Rózsahegyre, s nem egy festményét szülővárosának ajándékozta, amelyek 1969-től megtekinthetők a róla elnevezett galériában. Ami a művészetét illeti, a szlovák népművészet mellett nagy hatással volt rá Marc Chagall, Vaszilij Kandinszkij, Pablo Picasso és Paul Klee festészete.
1936-ban a Milánói Művészeti Vásáron bronzéremmel jutalmazták, egy évvel később a Dal és munka című alkotása a párizsi világkiállításon nagydíjat kapott.
Fulla 1963-ban nemzeti művész lett, a Szlovák Nemzeti Bank százéves fennállása alkalmából tiszteletére egy 200 koronás ezüstérmet adott ki. 1963-ban nemzeti művész lett, s öt éve A festő és a fiú címmel a jeles kortárs szlovák író, Michal Hvorecký Simona Čechová képzőművésszel közösen könyvben örökítette meg az életét. De aki szeretné magát kipróbálni, róla milyen képet is festene Fulla, az próbálja ki az ún. Fulla-generátort
S mielőtt elbúcsúznánk a liptói szlovák képzőművészektől, még egy építész erejéig térjünk vissza A Balassiak nyughelyére, Hibbére. Még a Monarchia végóráiban, 1912-ben itt született Ján Svetlík építész (85 évesen hunyt el Pozsonyban), akinek a neve bár ma kevesebbet forog közszájon, a pozsonyiak naponta ráláthatnak leghíresebb alkotására. Ez pedig nem más, mint az 1960-ban átadott szovjet hősi emlékmű, a Slavín.
Zavaros években lett felnőtte, hisz alig kétéves, amikor kitör a nagy háború, majd mire elindulna a karrierje, szétesik Csehszlovákia, s jön az újabb világégés. Középiskoláját Kassán végzi, majd Prágába kerül, ahol Antonín Engel, Bedřich Mendl és Alois Mikuškovič tanítványaként végez. A háború éveiben Eperjesen tanít, majd 1945-ben Pozsonyban telepszik le, ahol közel harminc évig tanít a Szlovák Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán tájépítészetet, generációk sora bújik elő a köpönyegéből.
Az épület megalkotásán számos neves képzőművész társával, így Ladislav Snopekkel, Alexander Trizuljakkal, Juraj Krennel, Dezider Castival, Rudolf Pribišsel, Ján Kilchhal, Jozef Kostkával és Bártfay Tiborral dolgozott együtt. Az emlékmű mellett egyúttal katonai temető is működik, ahol hat tömegsírban és 278 egyéni sírban a Vörös Hadsereg 6 845 katonája nyugszik. Az épület falán egy sírfelirat is található az alábbi szöveggel:
Te, aki a fájdalomtól és az együttérzéstől félve lépsz be ide,
ne hagyd, hogy könnyeid cseppjei a sírhalmainkra hulljanak,
az emberi büszkeségért, az emberek méltó életéért,
ragyogó arcodért haltunk meg.
S ahogy az elején már jeleztem, sorozatunk következő részében következzenek azok, akiket szívük és/vagy a sorsuk Budapestre vezetett, s a liptói gyökerekkel a magyar képzőművészet jeles alakjai lettek.
