Kiss P. József a Jókai Napokról: szakmai fórummá vált az egykori összkulturális esemény

A héten zajló 52. Jókai Napok keretében a Tiszti Pavilon klubjában csütörtökön késő délután megtartott rendezvényen Spátay Adriana, a Selye János Gimnázium magyarszakos tanára beszélgetett a kötet szerzőjével, amely a dunaszerdahelyi Lilium Aurum Kft. gondozásában, a Vámbéry Polgári Társulás megbízásából jelent meg.

Kiss Péntek József neve színházi berkekben, több nemzedék számára ismerősen cseng, hiszen a felvidéki amatőr színházi élet egyik meghatározó egyénisége. Azon egyre kevesebb hazai színházcsinálók egyike, aki elmondhatja magáról: már az 1964. május 22-31. között megrendezett I. Jókai Napokon is jelen volt, azóta pedig számos versenyprodukciót rendezett és fesztiválsikereket aratott. Megalapította az ÉS?! Színházat, a GIMISZ Diákszínpadot, a Mai Színházi Stúdiót és a Vidám Iparisták Színjátszó Társulatát (VISZTA), valamint fesztiválokat szervezett – többek között a Jókai Napokat is. Két alkalommal volt a Magyar Területi Színház (MATESZ), majd pedig annak jogutódja, a Jókai Színház szervezési és propagációs osztályának vezetője, dramturgja, lektora, 1999-2004 között pedig igazgatója. Eközben hazai és magyarországi lapokban publikált. Karcolatai, novellái, elbeszélései, versei, dramatikus szövegei, színikritikái és tanulmányai több kötetben jelentek meg.

„Úgy érzem, ezzel a könyvvel nemcsak magamnak tartozom, hanem a hazai magyar amatőr színjátszásnak is, amely kitöltötte eddigi életem jelentős részét. Egykor úgy éltem, hogy amikor véget ért az egyik fesztivál, már a következőre készültem. Néha arra gondolok, vajon érdemes volt-e. Ha a sokszor átbeszélgetett éjszakákra, fantasztikus színházi élményekre, barátokra és az általam vezetett együttesekben végzett (nem csak kimondottan szakmai) munkámra, jelenlétemre gondolok, akkor mindenképpen megérte“ – vallotta több nemzedéknyi diák „Jóska bá´“- ja az 50 Jókai Napok kulisszatitkait, eseményeit felidéző könyvében.

Spátay Adriana „élő legendának“ nevezte a szerzőt, aki a jelenlevő hajdani pályatársai és a tizen-huszonéves fesztiválozók körében élvezetes módon idézte fel a hőskorhoz kötődő egykori élményeit, emlékeit, nehézségeit... Hangsúlyozta: kevés fesztiválnak és másféle kulturális rendezvénynek adatik meg, hogy több mint fél évszázados múlttal büszkélkedhessen. Annak a véleményének is hangot adott, hogy a Jókai Napok már nem olyan, mint egykor volt. „A 60-as, 70-es években még szlovákiai magyar össz-kulturális esemény, amolyan népünnepély volt a mai Matica-ház épületében egykor működő Szakszervezetek Házában. Egy lehetőség arra, hogy sok magyar értelmiségi egyszerre lehessen egy helyen anélkül, hogy a gyülekezési tilalom idején kihágást követnének el. A színpadról gyakran beszóltunk az akkori rendszernek, amely emberei nem mindig értették meg az üzenetünket. Akkoriban az eredményhirdetés előtt több százan koszorúztunk a Jókai-szobornál, miközben zúgtak a szemközti Szent András-templom harangjai “ – emlékezett a szerző.

Ezután Kiss Péntek József az 1989-es társadalmi rendszerváltást követő időszakról szólt, amikor átmenetileg évi 5-7-re csökkent a fellépő együttesek száma, később azonban új erőre kaptak a műkedvelő színjátszók. „Manapság a Jókai Napok szakmai seregszemle, az amatőr színjátszók évi rendszeres fóruma, találkozóhelye. Nagy érvágást jelentett a fesztiválhelyszín megváltoztatása is: a városközponttól kissé távolabbra kerültünk. Olykor szívszorító (ha még az): csupán lehetőség, mert az együttesek nem élnek ezzel a lehetőséggel, ami ma még a rendelkezésükre áll“ – fejtette ki némi csalódottsággal a hangjában.

„A Jókai Napok története“ című hiánypótló könyvéről elárulta: „Az az elmúlt 50 év eseményeit törekszik felvillantani. Sajnos, a teljesség igénye nélkül teheti. A rendelkezésemre álló anyagból ugyanis ötször ilyen részletes kiadványt is készíthetnék. Ha lenne rá pénz, ha lenne rá igény...“. Megjegyezte: a hajdani kritikák, értékelések, élménybeszámolók, Visszhang-cikkrészletek, fotók közül nehéz volt igazságosan válogatni úgy, hogy minden csoportról valami bekerüljön a kötetbe.

Az író-olvasó találkozó további részében azt is megtudtuk, hogy a szerző amatőr színészpalántaként is kipróbálta magát, de hamarosan beismerte: ifjonci modorossága és sajátos hangja sem emelheti őt az aktortálentumok közé, ezért inkább a rendezői stafétabotot választotta. Progresszív, avantgárd produkcióira korán felfigyelt a szakma, majd mégis műfajt váltott. Ugyanis idehaza és Magyarországon (pl.: a Sziget fesztiválon) is szokatlanul sokszor, nagy sikerrel mutatták be az általa 1993-ban rendezett „Popfesztivált“, amelyet további musicalsikerei (Pl.: A dzsungel könyve, Valahol Európában, West Side Storey, Csinibaba stb.) követtek. A sikerdarabok szereplői közül hozzávetőleg egy tucat fiatal a GIMISZ-ben fertőződött meg a színjátszással, aminek a hatására később diplomás,hivatásos színészek lettek. Ennek kapcsán Kiss Péntek József megjegyezte: „Szerintem csak jó meg rossz színház, jó és rossz színész van, nem szeretem az amatőr és a profi megkülönböztetést. Egy színházi előadásnak mindig katarzist kell okoznia, hatnia kell a közönségre“.

Arra a kérdésre, hogy napjainkban mit jelentenek számára a Jókai Napok, így felelt: „Pár olyan előadást, ami nagyon érdekel. Azokra beülök, de az egész már egyre távolabbinak tűnik. Hagyni kell megszépülni az emlékeket“. A közönség soraiban ülő hajdani amatőr színészekkel (Varga Anna, Hodek Mária) együtt fájlalta, hogy a hivatásos színészek be sem ülnek megtekinteni az amatőrök előadásait, ahelyet éppen a fesztivál idején zajlik a Jókai Színház bemutatója... Azt sem tartja helyénvalónak, hogy egyes helyi diákszínjátszók állítólag nem nézhetik végig a számukra is tanulságokkal szolgáló további előadásokat és a szakmai értékeléseket, mert a tanításon kell részt venniük.

Végül az ifjú nemzedék képviselőit felszólította: érezzenek belső indíttatást ahhoz, hogy majd valamelyikük megírja a Jókai Napok következő 50 évének a történetét. Ehhez „csak“ ott kell lenniük valamennyi fesztiválon, gyűjteniük kell az írott és a fotóanyagokat, majd kellő akarattal felvértezve mindent el kell követniük azért, hogy tájainkon újabb nyoma maradjon a színháznak, a színjátszásnak nevezett csodának...