Kézzel „kimondva” - Nagyinterjú Kiss Limpár Évával
A sujtásékszerek világa önmagában is különös univerzum: finom ívek, színekbe rejtett történetek, régi mesterségek új fényben. De ha mindennek a középpontjába Kiss Limpár Éva kerül, az egész hirtelen még mélyebb értelmet nyer. Évek óta ismerem és tudom, nemcsak alkotó, hanem érzékenyen látó nő, aki a formákból, a színekből hangulatokat, a kézimunkáiból életfilozófiát teremt. Számomra ő a színek királynője, a formák mestere és talán a szavak zsonglőrje is, mert amit és ahogyan leír, az szinte lélegzik, és amit készít, azt viselni kiváltság. Most annak apropóján ültünk le beszélgetni, hogy a Hagyományok Háza 2025-ös „Kis fekete – Újraöltözés” pályázatán sujtásékszer-kollekciójával harmadik helyezést ért el.
Ha most egyetlen színben vagy formában kellene meghatároznod, hogy vagy most, mint alkotó, mint nő, mint ember, mi lenne az?
Nagyon hatnak rám az évszakok. Minden évszakban váltom a színspektrumot, amivel dolgozom. Most, hogy itt az advent, ami az egyik kedvenc időszakom, jön az arany, az ezüst, és ezek mély, telt, nagyon sötéten ragyogó, a mélyükön izzással vibráló színek. A sötétzöld például most külön helyet kér magának. Azt hiszem, most ez a világom. A forma nálam mindig úgy születik, hogy fogom a ceruzát vagy az anyagot, összerakom a kezembe és elkezdem rajzolni. Tulajdonképpen ezek közvetítik az én hangulataimat és gondolataimat a világ felé.
Akkor ezt úgy képzeljük el, hogy először lerajzolod az ékszert?
Mit jelent számodra maga az ékszer?
Önmagamat. A belső világom kivetülését. Mindig azt mondom, hogy az ékszer az én nyelvem, amivel közvetíteni tudom, amit érzek, amit gondolok, amit éppen hordozok magamban. De ugyanennyire jelenti az emberi kapcsolatokat is. Apró hidak ezek, finom kis kötelékek, hiszen emberek ismerkednek össze általuk. Számomra hatalmas dolog, ha egy tárgy összeköt két embert, akik addig nem ismerték egymást. Engem is sokan az ékszereimen keresztül ismernek meg. És van egy másik oldala is: gyakran indítok jótékonysági liciteket vagy gyűjtéseket ékszerekkel. Ilyenkor érzem igazán, hogy az a pici tárgy, amit megálmodtam és a két kezemmel létrehoztam, valahogy túlnő önmagán. Mintha egy életcélt hordozna magában.
Akkor ez azt jelenti, hogy kimondott megrendelésre már nem is tudnál ékszert készíteni?
Régebben csináltam, igen. Aztán egy idő után elkezdett feszíteni ez az egész. Nem volt könnyű döntés, de végül felhagytam a megrendelésre készítéssel. Kockázatos lépés volt, mert ott motoszkált bennem a félelem. Mi lesz, ha az, ami belőlem jön, már nem kell majd senkinek? De aztán rájöttem, az én utam, hogy azt készítsem, ami belőlem fakad. Ami valóban megjelenik bennem, nem pedig amit mások rám vetítenek. És végül kiderült, hogy ez a kockázat volt a legkifizetődőbb. Mert így minden darab őszinte, így maradok hű önmagamhoz. És valahogy épp ez talál utat az emberekhez.
Voltak még ilyen kockázatos lépések az életedben, amelyeket meg mertél lépni? Mire vagy a legbüszkébb? Olyan döntésre gondolok, ami nagy dilemmát okozott, de végül jól végződött.
Igen, több is. A legbüszkébb talán arra vagyok, hogy soha nem maradtam benne rossz kapcsolatokban vagy kilátástalan élethelyzetekben. Amikor éreztem, hogy valami már nem szolgál, nem épít, amikor már csak visszatart, akkor bármennyire is fájt, ott tudtam hagyni.
A Hagyományok Háza pályázatának címe, ahonnan elhoztad a harmadik díjat az volt, hogy Újraöltözés. Te mit vetettél le magadról az utóbbi években és mit vettél fel helyette?
A korral az ember nagyon sok megfelelési kényszert levet. Ahogy múlik az idő, otthagyjuk a fiatalságunkat és ez sokszor fájdalmas, igen, el kell gyászolni. De arra nem számítottam, hogy cserébe ennyi mindent kapok. Szabadságot például. A gondolkodás szabadságát.
Te tényleg elgyászoltad a fiatalságot? Rosszul hatott rád, hogy telik az idő?
Ha már a kornál tartunk, melyik generáció az, amely a legszívesebben viseli a te ékszereidet? Van valamilyen statisztikád erről?
Azt mondanám, az érett nők. De az érettség nem kor kérdése. Lehet valaki érett tizenhat évesen is, ha van a személyiségében olyan réteg, olyan karakter, amely képes elbírni egy nagyobb, határozottabb ékszert. Sok ilyen fiatal lányt ismerek. És persze ott van a másik vége, egészen kilencvenkilenc éves korig vannak bátor, vagány idősebb hölgyek, akik egyáltalán nem azt mondják, hogy „én inkább valami visszafogottat szeretnék, nem szeretek kitűnni”. Épp ellenkezőleg. Ahogy mondtam, az öregedéssel valami különös szabadság is jár. Az a fajta szabadság, amikor az ember már tényleg saját magának öltözködik.
Én is valahogy így képzeltem, hogy azok a nők viselnek Limpár-ékszereket, akik tudják, mit akarnak az élettől. Visszatérve a pályázathoz, annak ellenére, hogy nem vagy versengő típus, mégis beküldted az alkotásaidat.
A Hagyományok Háza nekem etalon. A népművészeti forrásokból merítenek és mindig ügyelnek a minőségre, oda tehát nem kerülhet be gagyiság, giccs, úgyhogy a pályázatuk mindig garancia arra, hogy aki nyer, az tényleg értéket képvisel. És nagyon fontos volt a szakmai visszaigazolás, mert a közönségtől már megkaptam, nyertem már közönségdíjat.
Neked mennyire fontosak a gyökerek?
Milyen, saját magad által készített ékszereket szeretsz viselni?
Hú… hát, van ez a nyakék, ami most is rajtam van. Ez volt rajtam a díjátadón is, de csak azért, hogy egyértelmű legyen, igen, azt a sujtásnyakéket én készítettem. Mindig magyaráznom kell, úgyhogy legalább könnyebb felismerni. Ezenkívül még van egy nyakékem, egy univerzális darab. Azt szoktam hordani. Több nincs.
Ennyi? Komolyan? Bár, azt mondják, hogy a suszternek lyukas a cipője…
Igen, igen… ez nálam is így van. Mindig találok valakit, akiről úgy érzem, hogy jobban állna neki. És ilyenkor el is veszítem a darabot, mert neki adom.
Pillanatok alatt elkelnek a darabjaid. Mit gondolsz, mit szeretnek bennük?
Őszintén szólva nem tudom. Annyian készítenek gyönyörű ékszereket, talán még szebbeket is. De valamiért mégis megtalálnak azok, akik rezonálnak arra, amit csinálok. Néha úgy érzem, ebben van valami sorsszerű. Mintha ezek a nők már tudnák, hogy az adott ékszer az övék lesz, még mielőtt feltenném a képet. Nagy szavaknak tűnhet, de mintha felsőbb cél vezérelné ezt a dolgot, néha úgy érzem.
Minden ékszered mellé társítasz egy verset a közösségi oldaladon. Hogyan születik ez a párosítás, erre nagyon kíváncsi vagyok. Van esetleg olyan vers, ami inspirál, és akkor arra készítesz egy ékszert, vagy pont fordítva? Vagy volt-e olyan ékszered, ami már a feldolgozása volt egy költeménynek?
Mi történik azokkal a darabokkal, amelyek nem sikerülnek olyan jól?
Szétszedem őket. Az arányok nagyon fontosak számomra. Ha papíron még működik is, de kézbe véve nem harmonikus, akkor újra kell kezdeni. Nem sajnálom őket, a tökéletes arány nekem fontos.
Ez az arány a privát életedben is fontos?
Igen, és úgy érzem, hogy az életem második felére sikerült is elérnem, az első fele viharai után.
Azért is kérdezem, mert elég nehéz időszak után vagy, elveszítetted az anyukádat. Ezt esetleg ékszerekben feldolgoztad?
Más volt ez az alkotási folyamat?
Nagyon más, és ehhez saját szöveget is írtam, mert úgy éreztem, ez annyira személyes, hogy ehhez nem tudok találni másét.
Sokak szerint úgy írsz, hogy könyvet kellene készíteni belőle. Te gondoltál már erre?
Igen, mondták már. Amikor a Facebook egyszer csak letiltotta a profilomat, akkor döbbentem rá, mennyi anyagom veszhet el egy pillanat alatt. A képek megvannak, persze, de a szövegek, a gondolatok, a történetek nincsenek elmentve. Akkor jöttem rá, hogy ebből talán valóban lehetne egy képeskönyv, amelyben az ékszerek és a szövegek egymással beszélgetnek.
Sokan írnak neked arról is, mennyit ad nekik, hogy a tabu témákról őszintén beszélsz.
A legtöbb üzenetet olyan nőktől kapom, akik hasonló helyzetben voltak, mint én az édesanyám betegsége idején. Sokat gondolkodtam, komoly dilemma volt, hogy írhatok-e arról, ami anyukámmal történik. Ő ugye demenciában halt meg végül, de Alzheimer-kórban is szenvedett. Rengeteg visszajelzést kaptam, sokan járnak hasonló cipőben. A demencia, a gondoskodás, a búcsúzás, ezek nehéz, kimondatlan témák. Pedig ez is az élet része. Leírni könnyebb, mint kimondani. Én introvertált vagyok, a saját hangomat írásban találom meg a legjobban.
Tudsz értékként tekinteni arra, amit közvetítesz?
Úgy érzem, hogy ez nem teljesen az én érdemem, hogy értéket hozok létre. Ez annyiban az enyém, hogy a szorgalmamé, de, hogy ez honnan jön, hogy ez tehetség, vagy adottság, vagy valami felsőbb sugallat, nem tudom. Talán misztikusan hangzik, de mintha a csatorna lennék két világ között. Meg aztán számomra fontos az is, hogy amit alkotok, legyen használati értéke. Ez lehet, hogy ilyen női dolog is, mert a nőknek sokáig ez volt az egyetlen önkifejezési módjuk, a kézimunka. A nők tulajdonképpen már akkor művelték az absztrakt művészetet, amikor a férfiak még csak a realizmusnál tartottak, hiszen ők a növényvilágot, a lelkivilágukat vetítették a hímzéseikbe.
Te a nőiségedet mindig meg tudtad élni?
Hú, ezen nem gondolkodtam. De szeretek nő lenni, mindig szerettem. Kamaszkoromban volt egy komoly testképzavarom és voltak olyan kapcsolataim is, amelyek nem segítettek ebben. Sokáig nem láttam magam szépnek. Érdekes módon a fiam születése volt az, ami huszonkét évesen helyre tette bennem a test elfogadását. Látni, hogy mire képes a test, milyen erőt hordoz, óriási felismerés és felszabadulás volt. Onnantól könnyebben szerettem magam. És azzal, hogy elkezdtem ez alól a nyomás alól felszabadulni, másra tudtam az energiáimat összpontosítani.
Mennyire vagy tudatos és mennyire ösztönös alkotó?
Hol látod a Limpár-ékszereket tíz év múlva?
Egy magasabb szinten. Ahogy összehasonlítom az évekkel ezelőtti darabjaimat a maiakkal, látom a fejlődést, és azt remélem, hogy ez töretlen marad. Én azon leszek, hogy amikor mások történeteivé válnak, akkor is közvetítsenek valami földöntúlit.
Megjelent a Magyar7 2025/50.számában.
