Keresd a nőt! - azaz cherchez la femme
Volt néhány különleges nő a történelemben. Hányan voltak vajon közülük saját szakterületükön a nők körében úttörők? Egy német nőt jegyeznek az első női fotóriporterként, aki munkája során, a háborús frontvonalról tudósítva lelte halálát. A spanyol köztársasági katonák pequeña rubiának, kis szőkének becézték. Rafael Alberti spanyol költő számára pedig "a halhatatlan fiatalság mosolya" volt.
Arról a kivételes személyiségről van szó, aki Robert Capa számára lehetővé tette, hogy „a történelem legnagyobb háborús fotóriportere” legyen.
Ha nincs ez a briliáns intelligenciájú, ötletes és ambiciózus fiatal hölgy, a férfi valószínűleg soha nem nyerte volna el ezt a rangos címet.
Pom Pom azt állítja, azért nem ismerheti igazán senki, mert bámulatosan tudja változtatni az alakját. Gerda Taro nevét vajon miért nem ismerjük eléggé? A nőét, akiről a híres magyar fotós úgy nyilatkozott, hogy neki köszönhet mindent, amit elért, és akinek elvesztésén nem tudta túltenni magát, élete szerelme volt. A nő volt az, aki részt vett a Legenda megalkotásában ő maga mégis évtizedeken át az árnyékában maradt. A férfinak még életében kijárt a siker, az elismerés. A nő talán nem kevésbé értékes és kimagasló munkásságát csupán 70 évvel halálát követően fedezheti fel a világ.
2007-ben találják meg ugyanis az elveszettnek hitt Mexikói bőröndöt, ami 4500 negatív filmtekercset rejt: 3 alkotó munkásságának gyümölcsét, köztük Gerda Taro hagyatékát is.
Bevallom, magam is csak a közelmúltban figyeltem fel jobban rá, amikor is egy kedves ismerősöm a párizsi Père Lachaise kapcsán azt mondta, oda szívesen elmenne, mert van ott egy sír - a Gerda Taroé -, amit fel szeretne keresni. Érdekes, hogy ez a véletlenül elejlett mondat nagyobb súllyal bírt, mint a nő nevének megemlítése a Robert Capa életútját tömören bemutató kiállítási panelen a 2019-es Sziget fesztivál Capa standjában. Ott, a világ fotográfusává vált pesti vagányról szóló sok információ között számomra elveszett Gerda…
Gerta Pohorylle néven látta meg a napvilágot 1910-ben, Stuttgartban, egy lengyel zsidó családban. A polgári nagynénjének köszönhetően iskolázott, művészetet, politológiát tanul, francia órákra jár. Az erős karakterű fiatal hölgy, már a múlt század harmincas éveinek elején határozott politikai meggyőződéssel bír, belép a német szocialista munkáspártba.
A Hitler hatalomra jutását ellenző forradalmi csoport tagjaként Berlinben antifasiszta röplapok terjesztése közben 1933-ban elfogják és letartóztatják, de a börtönben sem törik meg. Lengyel útlevelének köszönhetően sikerül kiszabadulnia, de úgy érzi, személye állandó megfigyelés tárgyává lett. Ezért úgy dönt, hogy családját, barátait hátrahagyva elhagyja Berlint. Barátnőjével Párizsba menekül, és már nem látja viszont családtagjait, akik a koncentrációs táborban vesznek.
Nagyjából ekkortájt, Európa egy másik szegletében egy 20 éves budapesti zsidó férfit, Friedman Endre Ernőt a baloldali aktivizmusa miatt száműznek hazájából. 1934-ben végül ő is Párizsban köt ki. Barangol a városban, a zsebei üresek, de francia nyelvtudás híján nem talál munkát. Új életet akar kezdeni, fotóriporterré szeretne válni a bohém hangulattal fűszerezett lehetőségek városában. A Montparnasse kávézójában találkozik két fiatal, szintén karrierre vágyó fotóssal. A képek nyelvén megértik egymást, barátság kovácsolódik köztük.
A sokoldalú, talpraesett kíváncsi és nyitott természetű, több nyelvet beszélő Gertának a munkapiacon való elhelyezkedés nem okoz gondot. Sajtóirodákban gyorsírónői, titkárnői, asszisztensi munkakörökben dolgozva fizetéséből éppen csak, hogy megél. Szabadsága, fiatalsága viszont fontosabb számára. Barátnőjével gyakran szórakozik, flörtöl a kávézók teraszán.
Széparcú barátnőjét fotózásra kíséri el 1934-ben abba a stúdióba, ahol találkozik a szárnyait bontogató fiatal fotóssal, Friedman Andréval (időközben franciásítja keresztnevét). Megismerkedésüktől kezdve elválaszthatatlanok lesznek. Találkozásukat követően a két elkötelezett, lázadó szellemiségű fiatal között kezdetét veszi egy őrült szerelem, ami nem tud ellenállni a háborúnak. Mindketten mindennél jobban szeretik az életet, de a politikai eszmecseréket is. Határozott meggyőződésük az igazságosság és a szabadság eszménye.
André iránti szerelmét alapul véve, Gerta kedvet kap a fotózáshoz, mindent együtt szeretne csinálni a férfival, akit szeret. Igy az alapokat követően a mesterfogásokat is tőle tanulja meg.
A fénykép erejét félelmetes fegyverként fogják fel. Számukra egy felvétel megváltoztathatja a történelem menetét.
1936 Párizsában André nem elégedett önmaga teljesítményével, hírnévre vágyik miközben csak egy megtört, lehangolt idegen. Azon gondolkodik, hogy a fotózásról a filmre kellene váltania. Gerta hisz benne, a képességeiben, a tehetségében, ezért minden erőfeszítését beveti a támogatásába. Egy nap közös ötlettől vezérelve „eltemetik“ az ismeretlen fotóst, akire senki sem kíváncsi, és a semmiből létrehoznak egy képzeletbeli fényképet, amit a világ eltép. Így találja ki Gerta a világias, sikkes és tehetséges amerikai fotós figuráját – Robert Capát. Saját nevét pedig ekkor változtatja Gerda Tarora. Mindennél jobban ismeri a fotóügynökségek elvárásait, az újságkiadó vállalatokkal való jó kapcsolatainak köszönhetően sokat tud segíteni szerelmének, mindenhová együtt járnak.
1936 májusában Capa első nagyobb hangvételű fotósorozata a népfront hatalomra jutását kíséri végig, felkeltve a szerkesztőségek figyelmét. A stratégia csodálatosan működik, egyik fotóját a Vu folyóirat 1936. július 15-ei számának címlapjára tűzi. Ezzel kezdetét veszi az új, közös kalandjuk…
1936 augusztusában kitört a spanyol polgárháború. Pár héttel Franco tábornok sikertelen katonai puccsát követően érkeznek Barcelonába. Objektívjeikkel felfegyverkezve akarják megvédeni eszméiket, állást foglalva a köztársaságiak oldalán. Tisztában vannak azzal, hogy épp egy történelmi pillanat játszódik le a szemük előtt. A velük egyidős, 20-25 éves harcosok arcát fényképezik, a határozott tekinteteket, az ellenállásban lévő nép diadalát. Meggyőződésük, hogy a fotó magában hordozza az egyetemes nyelv erejét, lehetőségét.
A pár elhagyja Barcelonát, hogy Aragóniában kövessék a köztársasági csapatok mozgását a harctéren. Közel állnak alanyaikhoz, a kockázatvállallás a munkájuk középpontjában áll és csak egyetlen megszállotságuk van - tanúskodni.
Capa a golyózápor alatt fotózza szerelmét, aki anélkül, hogy valaha is féltette volna az életét, egy jó fotóért mindenre kész. A fókuszálás pillanatában Gerda, mint nő, de mint fotós iránti rajongása is elhagyja. Bátrabbnak, erősebbnek és talán magánál is tehetségesebbnek hiszi. Megértette, hogy ez a nő élete szerelme.
Gerda Taro a fronton, a helyszínen dolgozik, a lehető legközelebb az alanyához. Capa arra tanította:
Capának a Milicista halála c. fotója ikonikussá válik. Gerda Taro volt az, aki meghatározta a Legenda megszületésének kezdeti pontját.
Párizsba visszatérve szenzációszámba mennek: a Vu magazin egyazon oldalon közli le mindettejük fotóit, de nevük feltüntetése nélkül, ami a férfit nagyon kiábrándítja.
Párizsban a háború borzalmai kísértik őket, mozgásra, tettre van szükségük, nem maradnak a helyükön. Amint tehetik, kint vannak megint a frontokon: meggyőződésükhöz hűen, minél közelebb az alanyukhoz. Elhatározzák, hogy párként, mindkettejük nevével fémjelzik majd fotóikat, amiket egymás mellett állva készítenek. Így hát már Robert Capa és Gerda Taro együttes neve alatt, 1937 februárjában a Regards magazin leközölte Malaga városának az olasz és a német bombázók általi bevetéséről szóló fotóriportjukat.
Robert Capa megkérte szerelme kezét, de a nő visszautasította - a háború megváltoztatta, ragaszkodik a szabadságához. A meggyőződéséhez hűen, testileg, lelkileg a fotózásnak akarja szentelni magát. Capa témát szeretne váltani, Kínába utazni vele. Egy magazint keres, ami anyagilag támogatná ezt az útját.
Gerda, a köztársasági harcosokhoz hűen, a harcok végéig el akarja őket kísérni. 1937 nyarán ezért egyedül megy vissza a spanyol frontra. Mindenre elszántnak ismerik a harctéren, olyasvalakinek, aki meggyőződéséért a veszélytől sem riad meg, kivívva ezzel a harcosok tiszteletét. Július 25-én Brunette-be megy, egy kis faluba Madridtól keletre. Mint mindig, most is a Francóval szembeni ellenállók csapatával van. Gerda nem habozik, veszélynek is kiteszi az életét, csak hogy követhesse a harcosokat. Minden védelem nélkül bújik meg a felkelők között, a lövészárkok nyomában, ahol a golyózápor közepette készíti fotóit. Úgy tűnik, semmi sem állíthatja meg.
Annyi fotót csinál, amennyit csak tud. A nap végén a köztársaságiak visszavonulnak, a vérontásban halottak százai fekszenek mindenfelé. Ez Gerdát felzaklatja, de folytatja munkáját. Egy mentő a sérültekkel a kórházba tart, a nő felugrik a kocsi lépcsőjére. Pár kilométerrel távolabb ütköznek a köztársaságiak egy tankjával, a nő súlyosan megsérül. Kórházba szállítását követően még eszméleténél van. Attól tart, hogy elhagyta a Leica-ját, ezért magához kéri azt. Az éjszaka során belehal sérüléseibe.
Gerda Taro a legmagasabb árat fizette azért, hogy a háború képi megörökítéséhez való újszerű hozzáállásával, tettrekész, harcközeli kamerabeállásaival lerakhassa a fotóriporterek elkövetkező generációja számára a szakma alappilléreit.
Robert Capát Párizsban éri a rossz hír, sokkos állapotba kerül, magát okolja a történtekért. Marcangolja a felelősségérzet, a bűntudat, hogy aznap nem volt ott mellette.
Temetésére pár nappal később, 1937. augusztus 1-jén került sor, épp aznap töltötte volna be a 27. életévét. A búcsú tőle grandiózus antifasiszta megmozdulássá alakult: Párizs központjából az összegyűlt 10 000 ember a Père-Lachaise temetőbe kíséri. Gyászbeszédet Pablo Neruda tart, sírkövét Alberto Giacometti készíti.
Ez a figyelem azonban rövid életű. A fotóriporter munkája és elkötelezettségei lassan, de biztosan feledésbe vesznek, egészen az említett 2007-es „csodáig”.
2007 decemberében New Yorkba a Nemzetközi Fotográfiai Központba három doboz érkezett, tele filmtekercsekkel. 4500 db 35 mm-es negatívot rejtettek a spanyol polgárháborúról, amit 1939-től elveszettnek hittek. Robert Capa, Gerda Taro és David Seymour alias Chim fotói voltak ezek.
Mintegy 800 db negatívot és 200 megjelent fotót a nő neve fémjelez. Ez a központ lett Gerda Taro hagyatékának őrzője, képeiből minden bizonnyal náluk lelhető fel a legtöbb. A leletanyag által vált lehetővé munkásságának újabb kutatása. Ennek egyik érdekessége például, hogy kiderült: számos, évtizedeken át Capának tulajdonított felvétel igazából Gerda Taro kattintásainak leképezése. A nő addig soha nem közölt fotóival az elmúlt 15 évben Irme Schaber 9 szerkesztésében, több kiadásban és nyelven jelent már meg művészalbum.
A monokróm fotók örök rabjaként motoszkál a fejemben egy kérdés, amire már bizony soha nem kapom meg a választ: Vajon, ha ma itt lehetne köztünk Gerda Taro, milyen fotókat készítene a szomszédunkban két hete dúló harcokról? …
Március a könyv hónapja, így hát illik megemlíteni, hogy e két fotóriporterről az eltelt évek során számos könyvet írtak, különböző nyelveken. A magyar fordítóknak e téren még bőven akadna munkájuk.
A karizmatikus nőre számos utalás található a Robert Capa életéről, munkásságáról eddig született könyvek talán mindegyikében. Három könyvben viszont kimondottan Gerda áll a középpontban:
A brit Jane Rogoyska 2013-ban a Gerda Taro : inventing Robert Capa c. könyvét (Gerda Taro: aki „kitalálta” Capát – magyar fordítás: Park Kiadó, 2014). A nő életét nyomon követve, felfedi a múlt század egyik legviharosabb időszakában Capához fűződő kapcsolatának mélységeit is.
Helena Janeczek olasz novellaíró 2018-ban, 15év elteltével második nőként elnyeri a legrangosabb hazai irodalmi díjat, a Strega Prize-t az előző évben kiadott La ragazza con la Leica (A lány Leica-val ) c. novelláskötetéért. A szerző 3 szemtanún keresztül közelíti meg az emancipált, elegáns, ragyogó nő alakját, akik osztoznak Gerda életében és szenvedélyében. Egy orvostanhallgató, egy újságíró barátnő és egy, a Nemzetközi Brigádokhoz csatlakozó meggyőződéses aktivista elbeszélése közelebb hozza hozzánk ezt a méltatlanul feledésbe merült, tehetséges nőt.
A francia író, újságíró, műfordító és szerkesztő, könyvkiadó-tulajdonos François Maspero 2006-ban írta meg a L´Ombre d´une photographe: Gerda Taro c. életrajzi regényét (Egy fotográfusnő árnyéka: Gerda Taro).
*NB. a cikk címének elhíresült mondata Alexandre Dumas Páris mohikánjai c. művéből került a köznyelvbe.
