Gulácsy Lajos, Na’Conxypan hercege
Gulácsy Lajos (1882–1932) a modern magyar képzőművészet legkülönösebb képviselője, akinek sem előfutára, sem pedig követői nem akadtak. Stílusán nyomot hagyott a szecesszió, az angol preraffaeliták érzékenysége, valamint a szimbolizmus és az impresszionizmus is.
Azt írta magáról, hogy „én csak félig álmodva élem a világot. Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli”. Közel azonos figyelemmel szemlélte tehát a valóságot, a tájat, a hétköznapi embereket, valamint a képzelet, a maga által teremtett Na’Conxypan világát.
A Magyar Nemzeti Galériában április 7-én nyílt és augusztus 27-éig tekinthető meg az életművet bemutató kiállítás olyan festményekkel együtt, amelyek sosem szerepeltek még kiállításon. Amíg a falakon mintegy 200 alkotást csodálhatnak meg a látogatók, addig a tárlókban különféle dokumentumok sorakoznak.
A művésznek tehát nemcsak a képeit láthatjuk, hanem a róla készült visszaemlékezéseket, szövegeket, grafikákat, korabeli fényképeket is.
Gulácsy nagyon szerette édesapját, aki támogatta fia excentricitását. Az ifjú kiválóan szavalt, szereplési vágya egész életére rányomta bélyegét. Édesapja 1905-ben meghal, így egyedül marad édesanyjával, akivel ellentmondásosabb volt a kapcsolata. Rideg anyja uralkodó természete és fojtogató szeretete miatt sokat utazott. Anyja azonban gyakran a fia tudta nélkül eladta műveit, amiért Gulácsy nagyon haragudott, hiszen nehezen vált meg alkotásaitól.
A művész a budapesti képzőművészeti egyetemen csupán egy évig tanult, helyette 1902-ben Itáliába utazott, ahol olasz szabadiskolákat látogatott, illetve autodidakta módon képezte magát.
Felvállalta azt is, hogy ismert szerzők műveit másolta. Elragadta őt a mediterrán táj, elbűvölte a történelem. Rajongott Dantéért, az itáliai középkori és reneszánsz kultúráért, valamint a rokokóért. Több Dante-hőst és történetet is megfestett. Ahogyan Dante rajongott Beatricéért, ugyanolyan áhítattal vágyott maga is az igaz szerelemre, bár álmai asszonyát csak saját képzeletében találta meg. Olykor maga is történelmi kosztümöket öltött, hogy belebújhasson egy-egy hős szerepébe. Gulácsy, a pesti polgárfiú, művészetében bejárta az egész művészettörténetet: volt reneszánsz lovag, velencei márki, rokokó gavallér, holland paraszt, középkori szerzetes, spiritualista mágus, és ehhez a képzeletbeli időutazáshoz újabbnál újabb neveket talált ki magának: Louis, Lodovico, Luigi Gulaxy, vagy éppen Na’Conxypan hercege. Számtalan önarcképet készített, szinte valamennyit rejtőzködve. Ezek a Gulácsy-imázs szekcióban láthatók.
1903 és 1910 között különösen aktívan élt. Nyilvános szerepléseket vállalt, kedves színfoltja volt a különböző társaságoknak. Első kiállítására 1907-ben került sor Márffy Ödönnel közösen, a mai Ferenciek terén, az Uránia műkereskedésben. Itt mutatta be egyik legismertebb művét, A varázslók kertjét.
A szakma azonnal észrevette, hogy Gulácsy nem képzett festő, képeinek ugyanakkor volt kisugárzása, hangulati telítettsége.
Ekkor készítette Márffy Gulácsyról azt a portrét, amellyel a tárlat bejáratánál találkozhatunk. Egyébként a két művész jó barátságban volt, bár személyiségük és műveik merőben eltértek egymástól.
Gulácsy szerette a zenét, mint mondta, a zene felemel, ezért is sok a zenére utaló képe: Dal a rózsatőről, Szonáta, Szomorú őszi dal.
1905 táján formálódtak a női ideáltípusokat megteremtő művei. Nőfigurái vagy finom lények, vagy pusztító szellemek.
A férfi-nő ábrázolásai pedig mindig bizarrak. Talán csak az Eksztázis című festménye jelent ez alól kivételt, hiszen itt a férfi és a nő természetes összetartozását festette meg. A Salome-képek is sokat elárultak a nőkhöz fűződő viszonyáról.
Olyan művek is láthatók, amelyek inspirálhatták Gulácsyt. Külön teremben tekinthetők meg az olvasmányélményei által ihletett művei. Szerette Dickens, Hugo, Flaubert, Oscar Wilde műveit és hőseit, de az egyházi témák is foglalkoztatták. 1906-ban Párizsban is járt. Itt született szerepjátszó önarcképeinek egyik darabja, a Cravate rouge, avagy az Egy hivalkodó fiatalember. Írt verseket, novellákat, műkritikákat, sőt egy regényt is, majd otthon, a Thália Társaságnál színházi díszleteket tervezett.
A Magyar Nemzeti Galéria kiállításnak van egy külön Na’Conxypan terme, Na’Conxypan, város a Marsban címmel. Ez a szekció a tárlat egyik újdonsága, hiszen most először láthatja a közönség külön kiállítási egységként a művész Na’Conxypan-képeit. Ez a holdbéli város volt az ő képzeletbeli birodalma, amelyet különös figurákkal népesített be: Itt élt Piripi, Holdkifli, Bam, a tökkelütött házmester, a vakolat-gyerekek, mohaország törpéje stb. Ők elevenítik meg a városka életét. Saját magát pedig Na’Conxypan hercegének nevezte.
Az egyik legismertebb alkotása a Na’Conxypanban hull a hó. A kép eredetileg nem volt része az álomországi sorozatnak, valamelyik gyűjtője változtathatta meg a kép címét. A mű történetének alapját egy írásában mondja el a festő, hogy kávéházban ülve látta, ahogyan a narancsfákat hírtelen belepi a hó.
Az első világháború hírére Gulácsy érzékeny idegzete összeroppant. 1919-től már állandó kezelésre szorult, hiszen a skizofréniát akkor még nem tudták gyógyítani. Egy ideig közös kórteremben feküdt Juhász Gyulával a Moravcsik Klinikán. Juhász megszerette a festőt, és szép írásokkal ajándékozta meg. A klinikán készült Gulácsy-képek nem maradtak fenn, feltételezhetően valamelyik orvos vihette el őket, hiszen tudták, hogy ismert festő. Az egyik kiállítása megnyitóján maga Moravcsik Ernő is megjelent. Betegsége idején születtek a futurista, szürreális képei. Ezek voltak a legizgalmasabbak, mert eredeti képeinek feldarabolásával jöttek létre. A legismertebbek Az ópiumszívó álma, illetve a Rózsalovag.
A beteg Gulácsynak később Na’Conxypan is eltűnt az élményvilágából, ami arra utal, hogy inkább az egészségének, mintsem a betegségének volt a jelképe.
1924-től végleg az elmegyógyintézet lakója lett. Ahogyan bajai súlyosbodnak, úgy vált festői világa is egyre drámaibbá, groteszkebbé, fenyegetőbbé. Végül 50 évesen halt meg a Lipótmezőn, ahol összesen 8 évet töltött.
