Fél évszázad a Gömör–Tornai-karszton

Gordon László gyermekkora óta erős kötődést érez a természethez, a vidékhez, szűkebb pátriájához, a Gömör–Tornai-karszthoz. Kisgyermekként folyamatosan a növények és az állatok közelében, az udvaron, a ház körül bóklászott, 7-8 évesen már sziklakertet telepített, lepkegyűjteményt készített, amelyet azóta is őriz. Majd fokozatosan rendszert alakított ki a munkájában. Immár mintegy ötven éve szisztematikusan, tudományos alapossággal kutatja a karszt értékeit. Miért éppen erre a területre esett a választása?

– A Gömör–Tornai-karszt növény- és állatvilága a földtani értékek csodás tárháza. Nemcsak azért, mert bioszféra-rezervátumról, nemzeti parkról van szó, amely a Világörökség része, mert ezek szubjektív, emberi tényezők, hanem azok miatt az értékek miatt is, amiket a természet százmillió évek alatt itt megalkotott. Én arra adtam a fejem, hogy ezeket kutassam. Az természetesen tőlünk függ, hogy az értékeket hogyan óvjuk, tiszteljük. Először is fedezzük fel, találjuk meg, mutassuk be, aztán óvjuk, védjük őket!

A gyermekkori kötődés, elhatározás kitartott, azóta keresztül-kasul bejárta a körülbelül 650 négyzetkilométeres területet. Úgy érezte, meg kell örökítenie az itt található értékeket, így kezdett fotózni, amit immár 41 éve művel. Ezalatt több  tízezer fotót készített, olyan növény- és állatfajokról is, amelyek azóta már kipusztultak a karszt területéről, vagy a tudományos világ alig ismeri, s amelyeknek ő volt a felfedezője a karszton.

A fényképekből kiállítás született, amely előbb a rozsnyói Rákóczi Magyar Házban volt látható. Itt 51 felvételt csodálhattak meg a látogatók, majd a tárlat Szilicére került, ahol már 130 fotót állítottak ki, jóval nagyobb méretben, mint az előző helyszínen. A felvételek több olyan állatot, növényt örökítenek meg, amelyek a világon csak néhány helyen, illetve kizárólag a Gömör–Tornai-karszt területén találhatók meg. Ilyen például a magyarföldi husáng, a tornai vértő, az osztrák sárkányfű, egy orsócsigafaj, esetleg olyan fajok, amelyek mára eltűntek a területről, mint a pompás tárnics, a sápadt kosbor, a parlagi sas, a kövirigó és az általunk oly nagy becsben tartott kerecsensólyom.

– Tudomásom szerint talán Közép-Európában egyedi, amit csináltam és csinálok, hogy egy nagyobb tájegység, konkrétan a Gömör–Tornai-karszt értékeit több mint fél évszázadnyi kutatás után mutatom be egy helyen, esztétikai és tudományos szempontoknak is megfelelve – mondja Gordon László. Hozzáteszi, a kiállítást más helyszínekre is szívesen elviszi, ahol biztosítják a megfelelő feltételeket. 

Gordon László véleménye szerint a ma embere nagyon messzire sodródott a természettől, alig ismeri a környezetét, gyermekkorában nem alakít ki vele szoros kapcsolatot, s emiatt nem óvja, nem használja megfelelően.

– Ha az emberben nem alakul ki a vidék, a szűkebb környezete iránti szeretet, tisztelet, akkor hitványabb, szürkébb lesz. Meggyőződésem, hogy minden valamire való nép, nemzet – márpedig a magyart közéjük sorolom – igyekszik a saját múltját, történelmét, eredetét, szűkebb vagy tágabb hazáját megismerni, tiszteletben tartani, védeni, építeni. Ez kicsiben számomra a Gömör–Tornai-karsztot jelenti, ezt a vidéket, amely rendkívül gazdag természeti értékekben.

Gordon László úgy véli, nem kell mindenkinek botanikusnak, zoológusnak vagy geológusnak lennie, viszont minimális tudást illik elsajátítani a vidék számtalan értékével kapcsolatban. Már óvodás-, iskoláskortól rá kellene vezetni erre a gyerekeket. Régen ez természetes úton, szinte magától megtörtént, a nebulók libát legeltettek, kint játszottak, hintát csináltak a nagy tölgyfára, kint háltak a Szilicei-fennsíkon, amikor pengett a kasza és szólt a magyar nóta. A természetben éltek, játszva tanulták, ismerték meg, szerették és tisztelték a környezetüket, a gyökereik hozzá kötötték őket.

– Felvidéki magyar ember vagyok. Ezt a nem-országot, ki merem jelenteni, nem tartom hazámnak. Viszont itthon vagyok, több mint 1300 éves magyar földön élek. Nem kell csodálkozni azon, hogy ez a nem-ország ezeket az értékeket nem tartja sajátjának, hiszen soha nem volt az övé, nincsenek gyökerei hozzá, mint nekünk, az itt született, itt élő felvidéki magyaroknak. Látni lehet, hogy emiatt ezek a természeti értékek hogyan mennek veszendőbe. Megvannak ugyan a természetvédelmi hivatalok, a nemzeti park, de a szó szerinti természettel való törődés hiányzik, ez nincs átültetve az önkormányzatoknál, sem az iskolákban. Tanulunk Alaszkáról, a trópusi őserdőkről, az óceánokról, miközben itt, a lábunk alatt van az ősi magyar földünk az értékeivel, és mi rá sem hederítünk.

Csak akkor vesszük észre a környezetünket, ha tűzifára, gombára vagy erdei gyümölcsre van szükségünk, esetleg piknikhez keresünk helyszínt.

Fontos volna, hogy ha nem is olyan tudományos szemmel, mint ahogy én figyelem, de az itt élő ember is megismerné a vidéket, tisztelettel viszonyulna a természethez, és elgondolkodna azon, hogy ő csupán egy halandó lény, a csodálatos természetnek csak egy kis mákszeme, egy kis porszemnyi része.