Erőt sugárzó vonalak
Kettős évforduló előtt tiszteleg a losonci Szabó Gyula Emlékház és a Nógrádi Múzeum és Galéria Bacskai Béla kiállításával. Nógrád és Gömör egyik legjelentősebb festőművésze 90 éve született Persén és 1980-ban, 45 éve halt meg Guszonán.
A Nógrádi Múzeum és Galéria, illetve a Szabó Gyula Emlékház hagyományosan együttműködik a különböző kiállítások rendezésében, idén azonban ez hatványozottan indokolt, mert a múzeum épületében felújítási munkák zajlanak. Az évfordulók adottak, a múzeum nem várhatja meg az építkezés befejezését, hiszen Bacskai Béla 1935. július 26-án született és tragikus hirtelenséggel 1980. november 7-én hunyt el. Ez a rövid időszak, mely neki adatott, azonban intenzív, termékeny alkotómunkával telt.
A persei születésű fiatalember korán elvesztette édesapját, és amint munkaképes korba lépett, apja nyomában a füleki Kovosmalt zománcgyárban helyezkedett el, mint ipari tanuló. Korán megözvegyült és beteges édesanyja Kelemen tanító úr tanácsára felkereste Losoncon Szabó Gyulát, hogy nézze meg fia rajzait s adjon tanácsot a továbbtanulását illetően. Így indult az életre szóló barátság a két művész között. Szabó Gyula irányítása mellett Bacskai Béla felkészült a főiskolai felvételire.
Pozsonyi tanulmányait 1961-ben fejezte be, Peter Matejka, Ladislav Čemický és Vincent Hložník mesterek tanítványaként. Míg évfolyamtársai többnyire a nagyvárosban maradtak, Béla hazatért a nógrádi dombok közé.
Katolikus pap bátyja, Barnabás szolgálati helyén, Deresken, Egyházasbáston majd Guszonán lakott, de közben fokozatosan nekilátott egy műterem kialakításának a persei szülőházban.
Alkotásaival részben a közvetlen környezetét, részben a gömöri, nógrádi tájat örökítette meg olaj- és akvarell festményein. Időnként visszajárt régi munkahelyére, a zománcgyárba, ahol korábbi munkatársaival is tartotta a kapcsolatot, illetve rajzokon, festményeken örökítette meg a nehéz fizikai munka egyes fázisait.
Bár a ’60-as és a ’70-es években elvárás volt, hogy a művészek ábrázolják a fizikai munkát, Bacskai Béla soha nem csúszott a formalizmus szintjére. Ismerte a fizikai munkát, nehézségeit, alkotásai ezért hitelesen örökítették meg az emberi erőfeszítést vagy fáradtságot.
Mindemellett életműve fő gerincét nem ezek az alkotások, hanem a táj ábrázolása jelenti. Szinte eggyé vált a gömöri dombokkal, ahogy ő nevezte, a „kenyérhátú” dombokkal. Mindegyik lakóhelyén fáradhatatlanul járta a tájat és eleinte csak rajzokon, vázlatokon ragadta meg a formák hullámzását, esetleg az emberi jelenlét jelzéseit. A főiskola befejezése után még konkrét formajegyeket örökített meg, de fokozatosan merült egyre mélyebbre a táj érzelmi kisugárzásába. Élete utolsó évtizedében készült akvarelljein már a tektonikus jelleg megragadásán kívül a táj belső kisugárzásán van a lényeg.
A Szabó Gyula Emlékház kiállításán a Nógrádi Múzeum és Galéria évtizedek óta gyarapodó gyűjteményéből válogatott festmények mellett egy olyan rajz kollekció is látható, amelyet a múzeum nemrég szerzett meg. A fekete-fehér felületek rendkívül dinamikusak, mozgalmasak és plasztikusan hatnak. A vázlatszerű vonalakból hatalmas erő sugárzik.
Külön csoportot alkotnak a kiállításon a Bacskai Béla édesanyját megörökítő rajzok. A háziasszonyi teendőket megragadó rajzokból szinte árad az együttérzés és tisztelet.
A Szabó Gyula Emlékházban nyílt, Bacskai Béla munkásságát bemutató kiállítás november végéig tekinthető meg.
Megjelent a Magyar7 2025/36.számában.
