Embergyöngy - középkori jel- és szimbólumrendszer újragondolva
December 13-án nyílt meg Méry Beáta Embergyöngy című kiállítása a sámoti Antióchiai Szent Margit-templomban, a Kulturális Kisebbségi Alap támogatásával, valamint a Somorjai Nagyboldogasszony Plébániával együttműködésben. A tárlat anyagát Mátyus Dóra grafikus mutatta be.
A szakrális terekben előszeretettel kiállító képzőművész helyspecifikusan a templomtérbe tervezett projektjének célja a templom különlegességének, valamint védőszentje, Antióchiai Szent Margit történetének és mai értelmezési lehetőségeinek bemutatása volt. A középkor egyik népszerű szentjének tisztelete mára szinte feledésbe merült, miközben legendája gazdag vizuális és szimbolikus rétegeket hordoz.
A kiállítás alapját a Kárpát-medencében fennmaradt vonatkozó középkori freskótöredékek – a süvétei, szalonnai és bögözi templomok falképei – adták, amelyeket a művész kutatásai során személyesen is tanulmányozott. Ezeknek a „képregényszerű” jelenetsoroknak és ikonográfiai forrásoknak az inspirációjára készült el a „Sámoti Antióchiai Szent Margit freskóciklus“, amit mintegy álfreskóként a templom északi falára vetítve láthatott a közönség. A vetítés a kiállítás kerettörténeteként szolgált, vizuálisan mesélve el a mártírszent legendáját.
A középkori jel- és szimbólumrendszert kortárs formanyelven újragondolva Méry Beáta nagyméretű, organikus absztrakcióba hajló festményeket és jégszobor-installációkat állított ki. Ezek központi témái a sebzettség, a szenvedés és az átalakulás – a „gyönggyé válás” folyamata – voltak. A test, mint templom, a szenvedés értelmezése, az önmeghaladás és a Margit-legenda pszichológiai olvasatai is megjelentek a tárlat témái között.
A valamikori oltár helyén, a felbontott padlózaton elhelyezett jégszobor- és kagylóinstalláció a „margitság” női minőségeit idézte meg: a szülő nők védelmét, a határtartás szerepét, valamint a Napba öltözött asszony és a Nagy Anya archetípusát. A jégszobrok elolvadása után a belsejükben elrejtett gyöngyök maradtak vissza, az elmúlás és a maradandó érték szimbolikus megjelenítéseként.
A megnyitón Myjavec Pál plébános köszöntötte a jelenlévőket, Domsitz Erika pedig G. Gurdjieff misztikus hangulatú zongoradarabjaival teremtett elmélyült hangulatot. Méry Beáta kiemelte, hogy a templom tere, atmoszférája már régóta foglalkoztatta művészi képzeletét, s az ide tervezett kiállítás, mint visszatérés, s mint az utolsó somorjai kiállítás (2012) óta bejárt út is - nagy jelentőséget hordoz számára.
A kiállítást Mátyus Dóra grafikusművész nyitotta meg, aki Margit legendáját és az Embergyöngy koncepciót több nézőpontból fokozatos feltárásaként értelmezte, hangsúlyozva a női határtartás és belső erő jelentőségét:
Előfordulhat, hogy olyan látogató érkezik egy kiállításba, aki maga sem tudja mit, de nagyon keres. Nem feltétlenül minden látogató ilyen, sőt, hogy ez így van, valójában egészséges és megnyugtató: legyenek csak gyerekek, akik elkalandozhatnak (lehet, hogy képzeletben nagyon messzire) és szabadjon elbújva megpihenni egy kicsit azoknak is, akik elfáradtak a hétköznapi élet nehézségeiben; végülis nem tudhatjuk, hogy mi az a sajátság, ami a lelkeket egybegyűjti, és - a nem tudás, az néha szent. De akadnak időnként különösen kíváncsiak is, akiknek a keresését egyszerre motiválhatja vágy és kétségbeesés, akinek valamiféfe bizalma van abban, hogy a művészi alkotás értelmes emberi tevékenység lehet a javából és mégis, a jól látható tárgyak felé előretolt figyelmével az ember egyre csak az ellentmondásokkal találkozik, több kérdéssel, mint állítással szembesül, de ha az ölébe pottyan egy szikra, aminek a formája éppen olyan csillagalakú, mint az az elviselhetetlen lyuk a lelkén, akkor az olyan, mint egy kegyelmi felfedezés. Találkoztam ilyenekkel, most is van a teremben legalább kettő.
Valójában az én lehetőségem csak annyi, hogy felajánljhatok egy utat, amerre a figyelem a vándorolhat: kintről befelé, vetítésről szövegre, vászonról jégszoborra, táblaképekről mégbeljebb, és visszafelé.
Kezdjük azzal, ami a kiállítás megszületésében is a kiindulás volt: a templom. Írva található Hoppál, Jankovics, Nagy és Szemadám könyvében (vagyis a Jelképtárban), hogy “ A keresztény templom szimbolikusan Szűz Máriával és az Anyaszentegyházat megtestesítő nőalakkal azonos, de az Útra is utal […], a világosság, az isteni fény felé vezet […] Más szempontból Jézus testének (Jn 2, 19, 21) és az emberi testnek is (1Kor 6,19) a jelképe. […] A magyar népköltészet és népművészet jelképrendszerében a templom mindig a Nőt szimbolizálja.”
A test és a templom fogalma között felsejlő összefüggést, mint a jelképeket általában, nem is olyan egyszerű mélységében megérteni s mivel most látvány alapú vonatkozásban nézelődünk, legyen a megfigyelhető a vizsgálódásunk alapja az, amit érzékelünk, ami tényszerű akár a test, mindaz pedig, amit ez alapján megérzünk és elgondolkodunk, azok már szubjektív módon is alkotják komplex valóságfogalmainkat.
(A játék kedvéért a következőkben a Templom, a Szakrális Középpont, a Nagy Nő szavak lehetnek most gondolatban akár felcserélhetőek is.)
Hol helyezkedik el ez a templom? Faluhatáron, termőföld, autópálya és valamilyen lerakodótelep között.
Mit tudunk meg róla, ha kívülről figyeljük? Egyszerű, szerény és rendezett külsején egyértelműen látszik, hogy a közelmúltban is törődtek vele. A közelében egy információs tábla áll, rajta a fontos történelmi és fizikai paraméterekkel és olyan izgalmas képi hasonlatokkal, mint “besütő napsugár”, “farkasfogmintás díszítés”, “durva faragású kő”. Az utolsó bekezdést keretező markáns szavak a “gabonaraktár” és az “elnéptelenedés”. Található a szöveg mellett egy hatalmas QR-kód is, ami - önnön magában jelenti azt: hiszem, hogy van jövő.
Frontján három történést figyelhetünk meg: a kis bejárat sötétje, rajta lánc, egy hatalmas eseménytelennek mondható fehér felület fölfelé, és a háromszög forma csúcsán, a kereszt.
Milyen a teste belülről? Mintha egyszerre volna bomlásban és megújulásban folyamatosan, ahogy végignézünk a felületén: sebek mindenfelé.
Az egyik csupasz belső falat, amelyet valószínűsíthetően festett képek díszítettek egykor, most megvilágítja egy vetítés, lebegő freskóként a fény játékának templomában. Egészen éteri kis műszer egy ilyen projektor: a fénnyel dolgozik, irányítja és fókuszolja azt, mikor egy apró belső képet felnagyítva kivetít.
Mi történik, ha kitakarjuk, tehát ha a saját testünkkel a fény útjába állunk? Tudjuk jól, hogy a fénynek nem lesz semmi baja sem, a nagy kép lesz árnyékos mindaddig, amíg tovább nem mozdulunk. Megtörik, lecsusszan, a logika számára nehezen értelmezhetővé válik az organikus formánkon egy darabka kép. Valahányszor megadatik, hogy kívülről figyelhessük, amint az illékony világunk esendősége képes az arcunkra mosolyt vetíteni, talán máris angyali nagyvonalúsággal mozdulhatunk azzal, amit hibának ismerünk. Eszünkbe sem jut semmiféle büntetés.
Persze azok a konkrét jelenetek, amelyeket Margit krónikája és Bea interpretációja ábrázol, finoman szólva sem sorolhatók az aprócska hibák kérdéskörébe. Mégis, nemde azt vizsgálja a téma, a lehető legkomolyabban tehát életre-halálra, hogy hová vezetnek bennünket a végsősoron szabad döntéseink következtében megvalósuló cselekedetink és hogy milyen belső hozzáállás nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a próbatételekkel szembenézhessünk - amely egyszerre adatott is, ugyanakkor épül lineáris következetességgel; számomra hasonlít egymásra az isten- és az önbizalom. Hogy Margit létezett-e húsban és történelemben, vagy inkább egy mindannyiunkban most is rejtve világító archetípus, az kevésbé lényeges, minthogy a szentsége és a valóságossága föltételezik egymást. Bea, aki mind a szimbólumok világában, mind a jungi pszichológia következtetéseiben is érdekelt, személyes nyomvonalán haladva újra elevennek érezte meg azt, hogy a Margit legenda nagyon módszeresen bemutatott szenvedéstörténete akár allegórikusan is megközelíthető, egy lélek személyiségrétegeinek le- vagy felfejtése egészen odáig, mikor már megmutatkozik az, ami nem elvehető. Sérthetetlen, elpusztíthatatlan. Persze ha a téma ilyen egyszerűen elmondható volna szavakkal, értelmét veszítené a kiállítás - mindaz, amit elbeszélek, tapogatózni tud csupán. Az egymás után következő figurális jelenetek formai sajátosságai és az ihletett lírai szövegek segítik a hangolódásunkat arra, hogy kérdezni tudjunk: mit jelent testi, és mit jelent lelki és mit szellemi szinten a kiszolgáltatottság? Egy nő, hogyha nem engedi, hogy birtokolják - a nemes lelkét (apa), a szép testét (kérő, falu) -, milyen következményekkel járhat az a lázadás? Esetleg a mindezekkel összefüggésben is levő, de már nem kívülről érkező, tehát a pszichét belülről birtokolni vágyó támadásokra (sárkány, ördögök) miként lehet reagálni? Margit nem véletlenül a határok, a határtartás védőszentje is. A nők felé fordulva nélkülözhetetlen bíztatás az újrafelfedezése, mert módszereiben részben feltétlenül, de hősiességében nem különbözik Szent György vagy Szent László jelentőségénél.
Mi az, amit ezeken a képeken valóságosabbnak érzünk, a szenvedést, vagy a megváltást? Létezhetnek egymás nélkül? Vagy a szenvedés mellékessé válik ott, ahol valódi az istenbizonyosság? Mi van, ha a feszület szakralitása sem azért titok, mert ne lehetne bárki számára megérthető, hanem mert tévúton járva próbálkozunk, amikor személyes életünkben szenvedéssel közelítjük a szentséget, semhogy hagynánk, hogy a szentség magától érvénytelenítse a szenvedést?
Sok a kérdés és véleményem persze lehet, de szeretném elismeni, hogy válaszaim nincsenek. A tapasztalatom az, hogyha sikerül kérdéseket feltenni, az egy kicsit közelebb vihet ahhoz, hogy nekem valóbb munkát végezzek, mert a kérdések rokonságban állnak a kíváncsisággal és a figyelemmel, ami a művészetek feladatköréhez hozzátartozik.
A legszebb összetett kérdésekkel talán akkor találkozhatunk önmagunkban, amikor Bea festényeit igyekszik felfedezni a szemünk, a figuralitás elengedése kapukat nyithat az asszociációk felé és erőfeszítés nélkül érkezhetünk olyan helyekre, ahol félig rajtunk múlik, mennyire engedjük, hogy bizalommal teljes legyen a fogadtatás.
Mi lehetne az a kérdés ebben a helyzetben, amellyel oly sok fontos másik kérdés beelőzhető? Biztosan számos ilyen akad, de engem kifejezetten foglalkoztat egy: hogyan lehet képes az ember úgy feltenni egy kérdést, hogy az Antiochiai Szent Margithoz méltó legyen? Milyen lenne az a kérdés? Azt hiszem, hogy az enyémnek két fontos komponense volna: meggyőződésem legyen a létjogosultságában és egyáltalán ne legyen benne szenvedés.
Mert az alapvetés kell hogy legyen, hogy a kérdés jószándékú és a legjobb tudásom szerint való; a meggyőződés ezen felül valami olyasmit jelent, hogy tisztában vagyok vele, hogy itt és most lehetőségem adódik és létezésem okán jogosultságom is van arra, hogy azt feltehessem. Ebből következik, hogyha engem esetleg bírálat ér miatta, az mégha rosszul is esik, nem érinthet valódi fájdalommal (kérdésem alapvetéseinek az okán). A szenvedés kerülése pedig például megmutatkozhat úgy, hogy nem gyötröm magam azzal, elég jó-e egy ilyen kérdés, mert logikus úton jutok a szégyen olyan személyes poklaiba, ahol az érdemtelenség illúziója okán a kérdés elgyengül, meghal. És szenvedés és a meggyőződés elvesztése volna az is, hogyha magamon erőszakot véve parancsszerűen kellene kérdeznem, ahogyan azt mások vélik helyesnek, nem pedig én. Ugyan ezt a mentalitást várnám el a fogadó oldalról is, hiszen: ha összekapcsolódva meglátunk egymás lényében egy gyöngyöt, akkor ünnepelhetjük csak igazán együtt a létezést! De hogyha másként alakul, akkor emlékezzem arra, hogy az elutasítás nem az én lényem ellen való, hanem kiállás valaki másnak a saját meggyőződése mellett, egyenessége tehát szabaddá tesz mindkettőnket és ez megtisztelő.
Antiochiai Szent Margit, kérlek, segíts hogy félelmeim sárkányai szelíddé váljanak alattam, segíts erősnek lennem a gyengédségben!
Kérdezni ezek után semmiképpen nem merek. Álljanak itt a Jelképtár “gyöngy” bejegyzéséhez vonatkozó bölcsességei: “A kereszténységben Vénusz attribútumát Szűz Mária örökölte – őt illeti a gyöngysoros dicsfény, nevének jelentése révén pedig Antiókhiai Szent Margit jelvénye (a görög margarita). A gyöngyöt magában rejtő kagyló mint a Szent Sír és Krisztus feltámadásának jelképe a zarándokok jelvénye lett. A misztikusok képzeletében a kagylótestbe kerülő anyagszemcse körül képződő gyöngy az anyag átlelkesítését, az ösztönélet megnemesítését, és – már csak gömb formája miatt is – a tökéletesedést, továbbá a fertőben is fellelhető tisztaságot jelenti. A tengerfenéken megbúvó kagylóba zárt gyöngy a nehezen megismerhető igazság szimbóluma. A gyöngysor a kozmikus rend, az ismétlődő időperiódusok és a belső harmónia jelképe (rózsafüzér). […] A gyöngy, egykor leányaink, asszonyaink legfontosabb ékessége (gyöngysor, gyöngygallér, gyöngyös párta), a néphitben is lélek szimbólum („gyöngyszem” – lélek szem), továbbá Vénusznak és Szűz Máriának megfelelő hiedelmi alakok (gyöngyöt síró leány, gyöngyszín Ilona mesehősnő) és tulajdonságok (pl. gyöngyvirág, mint szüzesség és tisztaság jelkép) jelzője. A népi szerelmi szimbolikában a férfi magot helyettesíti (gyöngyharmat).”
Elnézzük ezeket a jégszobrokat - melyeknek persze minden egyes eleme, Beáról van szó, olyan összetett, a kereszténységen túlmutató egyetemes kultúrtörténeti utalás is, amelyről tudja és érzi, hogy megalapozottak - fagyott testük előrevetíti az elmúlásukat. Bánat és örömhír is ez egyszerre; a testbe zárt gyöngyök felszabadulnak, miközben a forma eltűnik. Visszatér a víz a földbe, és gyöngyök gurulnak a felsebzett padló bontott téglái közé. Talán lesz majd egy-egy, amelyet megtalálnak, amelyet felvesz valaki, két ujjával benyúl a repedések közé, kiemeli a gyöngyöt és beleejti a másik tenyerébe. Nagyon bonyolult testrész a kéz, ezért láthatóak olyan jól rajta a karakterjegyek, s itt nem jóslásra kell gondolni ahhoz, hogy érkezzenek róla információk, látszik rajta a kor, a nem, az életvitel, esetenként meglátszik rajta a szenvedés. De akármilyen is az a kéz, hogyha megpihen a közepében egy gyöngyszem, az a látvány valami egész különleges, feltétlenül haszontalan, talán egyszerűen csak kedves és… látszólag mennél inkább nem illik a környezetébe, annál inkább juthat az eszünkbe róla az, hogy gyönyörű, annál fontosabb a tapasztalat róla, hogy létezhet egyáltalán. Ami értékes, az sosem lehet túlságosan apró. Minden számít. Saját kezünkben vannak a döntéseink.
Gonoszjáró napnak tartja december 13-át a hagyomány és nagyon változatos népszokások formájában jósoltak is. “Csallóközben Luca napján egy tál vízbe tették a búzaszemeket, ez karácsonyra kicsírázott. Ezután tálra tették, hogy olyan gazdag legyen a termés, mint a kicsírázott gabona.” A bejárat melletti kőedényben levő gyöngyök elvihetőek, látható módon sajnos nem fognak kicsírázni, mégis, áldást szeretnénk kívánni velük!
