Egyben tartott életmű
Csótó László Gömörben született majd a Bodrogközben élt és alkotott. A grafikusművész alakját leginkább a családtagok emlékei őrzik. Léányai, Rita és Bea más-más nézőpontból idézik fel édesapjuk mindennapjait és alkotói világát. Ezekből az emlékfoszlányokból egy összetett, fegyelmezett és mégis érzékeny művész portréja rajzolódik ki.
Amikor még Csótó László a jobbkezével tudott alkotni, minden tervét előre megrajzolta egy kockás füzetbe. Ezek a vázlatok később papíron, porcelánon vagy linóleumon öltöttek végleges formát. Rita szerint az utolsó húsz évben édesapja szinte állandóan az íróasztalánál dolgozott. Az ablak mellett volt a munkahelye. Gyakran látta őt otthon munka közben, a koncentrált csendet csak a ceruza surrogása, vagy a papír zizegése törte meg.
A művész számára a betegség nemcsak fizikai törést jelentett életében, hanem radikális alkotói szünetet is. Az első két évben egyáltalán nem tudott alkotni. A korábban bohém életet élő Csótó Lászlót a betegséggel járó mozgáskorlátozottság kényszerűen és fokozatosan formálta fegyelmezetté, elsősorban önmagával szemben. Ahogy lányai emlékeznek, szigorú alkotói program szerint kezdett élni, a napjai pontos rendben zajlottak. Reggel mindig ugyanabban az időben kelt, tornázott, majd következett az alkotás ideje.
Mivel ebben az időben a művész folyamatosan orvoshoz járt, a kórházi lét meghatározó élménnyé vált számára, de ekkor még nem képekben, hanem tapasztalatokban rögzült. Lányai úgy emlékeznek erre az időszakra, mintha édesapjuk emlékeket és benyomásokat gyűjtött volna, olyan belső anyagot, amelyből később újra felépíthette saját vizuális nyelvét. Amikor végül újra alkotni kezdett, az első képek egyértelműen a kórházi tapasztalatokból táplálkoztak. A művész közel két éven át a rácsos kórházi ablakon keresztül nézte a külvilágot, ebből a negatív élményből születtek meg az ún. rácsos porcelánképek motívumai.
Az alkotás azonban eleinte komoly nehézségekbe ütközött számára, mivel elvesztette a jobbkeze mozgatásának a kontrollját. Reszkető balkezével először csak a nevét tudta leírni, mégis ez a mozdulatsor volt az identitás visszaszerzésének első gesztusa. A kifejezés vágya megmaradt, még ha az ismert mozdulatok eltűntek is. Ebben az átmeneti időszakban gyermekeknek rajzolt, egyszerű állatfigurákat, kutyákat, könnyen követhető, játékos motívumokat. A későbbiekben porcelánporba rajzolta bele a formákat, amelyek az égetés után nyerték el végleges formájukat. Ez a technika egyszerre jelentett kísérletezést és alkalmazkodást az új fizikai lehetőségekhez.
A család szerepe ebben az időszakban is meghatározó volt. Felesége szó szerint a „jobbkeze” lett, lányai pedig aktívan részt vettek az alkotás előkészítő folyamataiban. Matricákat vágtak ki, segítettek a felhelyezésükben, az eszközök előkészítésében. Bár a kivitelezés módosult, a kompozíciós gondolkodás változatlan maradt, a képek szerkezete, arányai és belső rendje továbbra is Csótó László szellemi kontrollját tükrözték.
A fennmaradt munkák száma nehezen meghatározható, becslések szerint közel ezer darabról lehet szó. A hagyaték jelenleg több helyszínen található, Komáromban, Budapesten és Királyhelmecen, ami önmagában is jelzi az életmű szerteágazó természetét. A kész művek mellett hatalmas mennyiségű vázlat, skicc és jegyzet maradt fenn.
Csótó László egykor könyvet tervezett írni saját technikáiról, munkamódszereiről, a kézirat végül nem készült el, ám a gondolkodás nyomai ott élnek a rajzaiban és a feljegyzéseiben.
Csótó László lányainak szándéka egyértelmű, az anyagot egyben tartani, rendszerezni és minél több helyen megmutatni. A Limes Galéria Dúdor István-termében, M. Kiss Márta kurátori válogatásában megvalósult Csótó László-emlékkiállítás nemcsak egy életmű bemutatása, hanem egy folyamat nyitánya is. Összességében a kiállítás nemcsak a művész munkásságát, hanem az emberi kitartást és az alkalmazkodás képességét is bemutatja. A grafikusművész hagyatékát gondozó leányai tudatos és elkötelezett munkájának az egyik kezdeti, látható állomása.
Megjelent a MAGYAR7 5. számában.
