Cs. Szabó László képzőművészeti esszéi

A szerkesztő, Szakolczay Lajos nem kronologikus sorrendben, hanem a témáik szerint rendezte az írásokat. Az első esszé, A kép-mutogató első mondata akaratlanul is reflektál a már korábban Olaszországba emigrált Lénárd Sándor Római történeteinek első mondataira. Míg Lénárd azt állítja, valóban emigrálni csak úgy lehet, ha az ember tárgyak nélkül érkezik az új hazájába, hiszen, ha nem így tenné, hamarosan felépítené maga körül az otthagyott díszleteket, Cs. Szabó így vág bele 1954-es visszaemlékezésében: „Azt mondják, keserves dolog az életet újrakezdeni: nekem örömet szerzett. (…) Újrakezdhettem a gyűjtést polcon és falon: könyvekhez a képeket.”

Itt már a londoni éveit említi, ahol, írja, fillérekből lehetett régi metszetekre szert tenni az ócskások pincéiben. Olasz metszeteket vett, amelyek halászokat ábrázolnak, akik ugyanúgy tesznek mindent, mint három-négyezer évvel ezelőtt. De hát mit nem csinálnak úgy a Földközi-tenger vidékén, mint három-négyezer évvel ezelőtt, kérdezi a szerző, hozzátéve, „a görög hit barátságos istenei túlélték a vallások világforradalmait”.

De nemcsak az antik hagyományhoz és részben annak talajából nőtt keresztény európai örökséghez való viszonyát nézvést oly hasonló Lénárd, Cs. Szabó és egész generációja – mások mellett a baráti körükbe tartozó Szerb Antal –, hanem abban is, ahogyan erről az örökségről beszélnek. Bizalmasan, több nyelven, magától értetődően a pannóniai–európai kultúra örököseiként, akiknek legalább annyira otthonuk Budapest, mint Róma, Firenze vagy London, még úgy is, hogy tisztában vannak Magyarország geopolitikai helyzetével. „Hogy a magyaroknak mi örömük volt az örökös kötélhúzásból Nyugat és Kelet, kereszt és félhold, küszöb és ajtó közt, jobb nem kérdezni a holtaktól” – írja Cs. Szabó, hogy aztán odaszúrja, Budapesten gyerekkorának színterét, Kolozsvárt siratta, Firenzében Budapestet.

Cs. Szabó lenyűgöző bizonyossággal beszél Leonardóról vagy Picassóról, a velencei festészetről, a London–Róma festészeti tengelyről, amelyen át az olasz remekművek – a többi között a velencei Canaletto képei – a brit gyűjteményekbe vándoroltak, Turnerről és a preraffaelitákról s még külön a legismertebbről közülük: Dante Gabrielli Rosettiről. Kár, hogy ő sem állt közelebb szívéhez, mint korábbi kollégája, Tintoretto. Ahogy írja, festményei olykor „a hollywoodi szívdöglesztők plakátképeihez” hasonlítanak.

Külön blokkban szerepelnek a kortárs vagy akkor épp elhunyt művészekről szóló esszék: Modigliani, Klee, Miró, Picasso kerül terítékre, míg az utolsó tematikus egységet a magyar vonatkozású írások alkotják – érdemes felfigyelni rá, hogy 1980-ban, akkor, amikor a Nyolcak emlékezete nem volt igazán divatos itthon, ő esszét szentelt nekik.

Cs. Szabót olvasva az ember hol belefeledkezik a személyességgel keveredő elegáns mindentudásba, hol egyetértően bólogat, hol azonnal vitázni támad kedve, ezer meg ezer érvet szembeszegezve a szerzővel – legalábbis a velencei festészet kapcsán bizonyosan. Mindent leszámítva, ez a könyv éppen azért fontos, mert máig érvényes. Mint a fent sorolt emigráns kollégák, Márai, Lénárd vagy Kerényi minden sora. Ők a valóban nagy generáció.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/33.számában.