Blaha Lujza, aki megérte a halhatatlanságot
Hegedűsné Bodenburg Lina, Szathmáryné Farkas Lujza vagy a fia, Szathmáry Árpád. Akad még ember, aki ezeket a neveket ismeri? Pedig koruk ünnepelt sztárjai voltak. Farkas Lujza, a hírneves komika ráadásul ugyancsak Rimaszombatban született, ott, ahol 32 évvel később Blaha Lujza is. Nevüket mégis legfeljebb a színháztörténet megsárgult lapjai őrzik. Nem úgy, mint a Blaha Lujzáét.
Blaha Lujza tér, Keleti pályaudvar, Kerepesi temető – ebben a háromszögben találjuk élete utolsó évtizedeinek a legfontosabb helyszíneit. Lakásával szemben állt imádott Népszínháza, amelyben legnagyobb sikereit aratta, s innen kísérték utolsó útjára 1926 januárjában a Kerepesi temetőbe, ahol amellett az Ady Endre mellett lelt örök nyugalomra, aki így írt róla: „Soha igazabbat, soha jobbat, szebbet! / Óh, be nagyon kellett, / Óh, be nagyon kellett ez a csoda-asszony, / Hogy ebből a földből életet fakasszon”. Őszinte elsiratói között volt a kor neves színházi szakembere, Márkus László is, aki már akkor úgy látta, Blaha Lujza azon kevesek közé tartozott, aki a saját halálát kétségtelenül túlélte. Pedig akkor már rég lehúzta azt a bizonyos színházi rolót, hiszen a népszínmű és a népszínház (1908-ban ide költözik át a Nemzeti Színház, s marad is benne az 1965-ös gyászos felrobbantásáig) is a múlté, s betegsége miatt már csak alkalmi fellépéseket vállal.
A legendájához tartozik (de egy ilyen csodának miért is ne legyenek legendái?), hogy 170 éve, vagyis 1850. szeptember 8-án Rimaszombat határában, csipkebokorban jött a világra. A Rimaszombat igaz, a csipkebokor azonban nem. Apja, Reindl Sándor huszártisztként kezdi pályáját a császári és királyi hadseregben, de átáll a másik oldalra, és a szabadságharc katonája lesz.
A világosi bukás után ő is bujdosni kényszerül, s feleségével, Ponti Aloisiával együtt beáll egy vándorszínésztruppba, és járja az országot.
Véletlen, hogy azokban a napokban épp Rimaszombatban vendégeskednek, de Blaha Lujza sosem feledi el szülővárosát. Két alkalommal is meglátogatja, s a Huszár vendéglő nagytermében el is varázsolja szülővárosa közönségét. Telek A. Sándort, a derék asztalost és költőt is dalra fakasztja a nemzet csalogánya: „Megjött a tavasz és pacsirtája, / Blaha Lujza az egén fénybe szállt! / Arany harmatot csurgatott szája, / Ajkán minden szó színaranyra vált. / S ahol elrepült zengve, zajongva / Szórta szerte a tavasz tavaszát, / Örök tavaszról szólt, ha kibontva / Lelkét a magyar fellegekbe szállt.”
A kis Ludovika gyorsan elárvult, Várai néven vándorszínésszé vedlett apja 1856-ban a színpadon halt meg. Anyja gyors egymásutánban Kölesi Antal színházi festőt, majd Balogh Rezső színházban sürgölődő férfiút választja élete új párjának. A gyermek – akit mindenki Lujzinak hívott – hétévesen még nem járt iskolába, de apróbb szerepekben már színpadra lépett Várai Lujza, majd gyámapja után Kölesi Lujza néven. A vándortársulattal, amely saját gyermekének tekintette, és Cukorbabának becézte, megfordult Győrött, Sopronban, Székesfehérvárott, Pozsonyban, Szabadkán, Besztercebányán és Vácott.
Hamar felfedezték gyönyörű, tiszta hangját, s még tizennégy éves sem volt, amikor a budai Népszínházhoz szerződtették, ahol nagy sikert aratott a Csikós című népszínműben. Ugyanebben az évben lett a szabadkai társulat tagja, itt találkozott a korban akkor már öregnek számító, 37 éves, cseh származású Jan Blaha karmesterrel, aki taníttatta és a pályáját egyengette. 1865-ben összeházasodtak, s jóllehet Blaha négy év múlva meghalt, özvegye – további két házassága ellenére – hálából élete végéig viselte a nevét. 1866-ban Debrecenbe szerződött, itt vált országos hírű primadonnává. Szigligeti Ede 1871-ben szerződtette a pesti Nemzeti Színházhoz, ahol először a Tündérlak Magyarhonban című népszínműben lépett fel óriási sikerrel. 1875-ben lett az újonnan alapított Népszínház tagja, amelyet ő tett a német színház diadalmas vetélytársává, itt lett Blaha Lujza a „nemzet csalogánya”.
Bár a „népdalok fülemüléje” 1859-ben 22 évesen váratlanul itthagyta e földi árnyékvilágot, mégis évek kellettek ahhoz, hogy a helyét Blaha Lujza átvegye. Nem is ment ez olyan könnyen, mint ahogy az utókor könnyűszerrel felvázolja. Már maga a műfaj, a népszínmű is támadások folyamatos kereszttüzébe került, s bizony kellett egy Tóth Ede (akinek A szerelem bolondjai címen írt, s később A falu rossza címmel híressé vált darabját először el sem olvasták) vagy Csepreghy Ferenc, hogy a műfaj megvesse a lábát nemcsak a laikus színházrajongók, hanem az ítészek körében is.
De nem kerülhetjük meg a kort sem, a kiegyezés után vagyunk, az ország rohamléptekben fejlődik és iparosodik. Buda, Pest és Óbuda 1873-ban egyesül, de a magyar nyelv még legfeljebb konyhanyelvi szinten érvényesül.
Blaháné egymagában magyarosítja el a rohamléptekben fejlődő nagy(világ)-várost, s ehhez nyújt megkerülhetetlen fogódzót a népszínmű és a benne elhangzó népies műdalok (Hullámzó Balaton tetején, Mi mozog a zöldleveles bokorban, Hortobágyi pusztán, Befútta az utat a hó, Cserebogár), amelyeket Tamássy Józseffel visz sikerre.
„Vegyük Blahánét, öntsük körül valami mesével, szőjünk a szerepébe sok nótát, s öltöztessük a darabban minél többször. Játsszék akár tót-, akár sváb-, vagy cigány-, sőt zsidólányszerepet, a nagy hatásnak és páratlan sikereknek, melyeket elért, mégis az a titka, hogy ő mindig magamagát játssza” – írja róla ironikusan Mikszáth Kálmán. A népszínmű a századvégre betöltötte a szerepét, s kihalt a magyar színpadról. De Blaha Lujza képes volt a váltásra.
A népszínművek ugyan még az utókor szemében elhomályosították az operett meghonosításában játszott kivételes szerepét, pedig, ahogy Csillag Ilona írja róla, versenytárs nélkül hódított e szerepkörében is. Amikor 1901-ben a Nemzeti Színház létrehozta az „örökös tagság” intézményét, elsőként ő kapta meg, és a címhez élete végéig állandó jövedelem is járt. A nemzet első társulatának tagjaként ünnepelte 1908-ban színpadra lépésének fél évszázados jubileumát Csiky Gergely Nagymama című vígjátékának címszerepében. A következő esztendőben fergeteges sikere volt Móricz Zsigmond Sári bírójában. 1910-ben végérvényesen visszavonult a színpadtól, a Nemzeti Színházban tartott búcsúelőadáson ismét egykori sikerdarabjában, a Tündérlak Magyarhonban című népies vígjátékban játszott. Idézzük ide a szemtanút, a Nyugat legendás szerkesztőjét, Osvát Ernőt:
„Blaha Lujza asszony belépését percekig tartó lelkes taps követte, mely minden dala után megújult – s az első felvonás után tüntetéssé nőtt. Tapsolt mindenki, és olyanokat láttunk sírni, akiknek a könnye ritkább és értékesebb minden más hódolatnál.”
A tízes-húszas években már csak alkalmanként szerepelt, utoljára 1923-ban a Városi Színházban, az egykori Népszínház nyugdíjasai tiszteletére rendezett ünnepségen. 1923-ban megválasztották az Országos Színészegyesület örökös tagjává. Játszott 1901-ben az első magyar filmben (A tánc), majd 1916-ban a Nagymama című némafilmben is.
A színpadon kívül is rendkívül népszerű volt. Legendáriumához tartozott, hogy „őt mindenki szereti, és ő mindenkit szeret”. S valóban: másokról rossz szót még 1920-ban kiadott emlékirataiban sem találhatunk. Népszerűségére álljon itt egy példa. A Népszínház 1883. június 3-án a Theater an der Wien-ben lépett fel, s az előadáson megjelent Ferenc József császár is. Az akkori napok eseménye volt, hogy tizenhárom magyar katona véres elégtételt vett egy kegyetlen osztrák altiszten, amiért a hadbíróság halálra ítélte őket. Amikor a második felvonás egyik jelenetében Blaháné elénekelte aktuális dalát, amelyet a bécsi publikum tapsorkánnal jutalmazott, Blaháné a császári páholy felé fordult és elénekelt még egy strófát, amit közösen írt állandó partnerével, Tamássyval: „De szeretnék a királlyal beszélni, / Kérő szóval kegyes szívét elérni. / Felséges úr, tudom nagy a hatalmad, / Pardont kérek tizenhárom magyarnak” – hangzott merészen a ráadásstrófa, de Ferenc József vette a lapot, és megkegyelmezett.
Magánélete mentes volt a botrányoktól, pedig állítólag nem a férjeit szerette igazán. 1875-ben ment hozzá második férjéhez, Soldos Sándor runyai földbirtokoshoz, akitől Sári nevű leánya született. Négy év múlva elváltak, a színésznő 1881-ben a snájdig gavallér, miháldi Splényi Ödön báró felesége lett annak 1909-ben bekövetkezett haláláig.
Azt még kortársai közül is kevesen tudták róla, hogy huszonnégy évesen, házasságon kívül szült fiát saját vezetéknevén, Reindlként anyakönyveztette. 1914-től visszavonultan élt nővérével, majd Manci nevű kis unokájával. Agyára húzódó betegsége egyre erősödött, szervezete legyengült, többnyire pesti lakásában tartózkodott, melynek ablakából rálátott egykori színházára. 1926. január 18-án, 76 éves korában halt meg. Két nappal későbbi temetésén egy ország gyászolta, a szertartást a korabeli krónikások Kossuth Lajos és Rákóczi Ferenc búcsúztatásához hasonlították. Ravatalánál a Kerepesi temetőben kétszáz fős cigányzenekar muzsikált.
A színész örök félelme, hogy azonnal elfelejtik, mihelyt utolsó alkalommal legördül előtte a függöny. S még inkább retteghettek ettől abban a korban, amikor nem volt film, rádió és televízió. Blaháné hangját és alakját is csak pár felvétel őrzi. Mégis alakja szinte semmit sem kopott a halála óta eltelt közel száz évben. Ráadásul kijutott neki az a dicsőség, hogy még életében Budapesten 1920-ban róla nevezték el a teret, ahol lakott és legnagyobb sikereit aratta, de 1920-tól a nevét viselte az újpesti színház, 1921-től a Paulay Ede utcában átépített Revü Színház is. Életét több jeles színésznő, Pécsi Ildikó, Csomor Csilla és Hűvösvölgyi Ildikó is feldolgozta.
Szombathy Viktor azon szerencsések közé tartozott, aki egyetemista éveiben, 1923-ban még meglátogathatta a művésznőt. „A forró népszínházi esték emlékeivel megrakott szoba bútorai között glóriát vont a májusi napsugár a nagyasszony fehér fürtjei köré. Virágok, ezernyi pompás virág. Blaha Lujza, Magyarország nagyasszonya. Emlék. Álom.” Alakját ma is így őrizzük az emlékezetünkben.
