Az univerzális ember – 500 éve halt meg Leonardo da Vinci

Lacza Tihamér 2019. május 04., 17:51

2000-ben jelent meg Londonban a jeles tudományos újságíró, Michael White: Leonardo, az első tudós c. könyve, amely az itáliai reneszánsz egyik legnagyobb és vitathatatlanul legsokoldalúbb művészének, mérnökének, értelmiségijének, Leonardo da Vincinek rendhagyó életrajza.

Öregkori önarckép Fotó: Archívum

Nyilván sokan meglepődnek a könyv címében megfogalmazott meghatározáson, elvégre már az ókori Görögországban, sőt bizonyos értelemben már korábban is, Babilonban, Kínában és másutt is éltek és tevékenykedtek tudósok, de ha csak a középkori Európára szűkítjük a kört, ott is találunk tudós elméket évszázadokkal Leonardo előtt, tehát itt valami másra kell gondolnunk. A könyv előszavában a szerző homályosan utal is erre, mégpedig abban az értelemben, hogy az ő életében volt az első tudós, akivel még gyermekkorában megismerkedett.

Mona Lisa Fotó: Archívum

De ha Leonardo da Vinci nem is volt az első a tudósok sorában, abban alighanem igaza lehet White-nak, hogy a tudós Leonardo nélkül aligha érthetnénk meg a művész Leonardót, akiben ez a két létforma szervesen ötvöződött. Az elmúlt fél évezred során sokszor kellett módosítani az életéről és alkotásairól elterjedt állításokat, és a 19. század végéig még azt sem lehetett bizonyosan tudni, hogy a neki tulajdonított képek közül melyek valóban az ő munkái. Egy dolog azonban sosem változott, és ezt soha nem is vitatta senki: Leonardo da Vinci megítélése. Mert abban minden kor esztétái és műértői, történészei egyetértettek, hogy az itáliai mester az egyetemes emberi kultúra egyik legnagyobb alakja volt. Mint legelső életrajzírója, Vasari írja: az isteni kegyeleme árad műveiből, s noha ezek az alkotások többnyire befejezetlenek maradtak, a korszakot meghatározó zseni keze nyomát viselik.

Ginevra de Benci Fotó: Archívum

Leonardo szülőhelyéről, a Firenze közelében található Vinciről kapta a nevét, ahol egy parasztlány (Catarina) és egy városi jegyző törvénytelen gyermekeként látta meg a napvilágot 1452. április 15-én. Apja magához vette a kisfiút, aki – a kortársak elmondása szerint – szépséges ifjúvá serdült és miután nyilvánvalóvá lett vonzódása a művészetek iránt, Verrocchio firenzei műhelyében kezdte meg festészeti tanulmányait. Hamarosan túlhaladta mesterét, akit ez a tény feltehetően nem töltött el különösebb örömmel, mert a rossznyelvek szerint el is ment a kedve a további munkától. Hitelt érdemlően  ezt persze nem lehet bizonyítani, az viszont tény, hogy Verrocchio némely festményének egy-egy alakját Leonardo festette meg. Olyan természetességgel szabadult meg az addig általánosan elfogadott festői eszményektől, hogy kortársainak szinte fel sem tűnt, mennyire forradalmian új mindaz, amit vázlattömbjeiben, vásznain vagy éppen a falakon megörökített.

Firenze Fotó: Archívum

Sok ezer lapnyi kéziratot hagyott hátra, tele rajzokkal, tükörírással készült feljegyzésekkel, ezeket mind a mai napig nem sikerült hiánytalanul összegyűjteni és közreadni. Sokáig szeszélyes ötletek gyűjteményének, egy zseni olykor hóbortos elmeszüleményeinek tartották az egészet. Pedig valójában az isten titkait kifürkészni akaró, a természet törvényeit és a világegyetem rendszerét megérteni szándékozó ember gondolatai ezek. Szépséges madonnákat, ragyogó ifjú hölgyeket és fiatal férfiakat, de ráncos, csúf öregembereket egyaránt festett vagy rajzolt, és persze gyönyörű, szinte imaginárius tájakat is, amelyeken  a kimerevített pillanat csak illúzió, mert Leonardo a világot az örök mozgás, az energia meg nem szűnő áramlásának harmóniájaként fogta fel, aminek csak az emberi lét dimenzióiban van kezdete és vége.

Jézus megkeresztelése Fotó: Archívum

Életrajzát olvasva meglepően hat, hogy Firenze művészetpártoló nagyura, az il Magnificónak is nevezett Lorenzo Medici mennyire mellőzte a festőt, aki pedig már fiatal korában is elkápráztatta tehetségével a környezetét, és nevét hamarosan Itália szerte megismerték. Ezért talán érthető, hogy olyan helyre vágyott, ahol jobban megbecsülik művészetét és zsenijét. Leonardo mozgalmas korban élt, ráadásul Itáliában, ahol mindig nagy dolgok történtek.

Amikor 1476-ban elhagyta Verrocchio firenzei műhelyét és „önállósította” magát, különböző megbízásokból élt. Ma eufemisztikusan mecénásoknak nevezzük az akkori megrendelőket, noha számukra a művészek rendszerint csak tehetséges szolgák voltak, akiknek nemigen lehetett más választásuk, mint „szállítani” a művet: festményt, szobrot vagy éppen valamilyen elmés szerkezetet, ami Leonardo esetében szinte magától értetődő volt. Sőt, ő maga ajánlott fel műszaki alkotásokat és berendezéseket, amelyeket akár a nagy terhek emelésénél vagy éppen egy-egy vár ostrománál lehetett volna hasznosítani. Harmincévesen, miután félbehagyta (és később sem fejezte be) a firenzei Santo Donato-rend megbízásából elkezdett Három királyok imádása c. festményét, úgy döntött, hogy Milánóba megy, a Sforzák udvarába. Nagyszabású tervek jegyzékével állított be Lodovico Sforza palotájába: különböző ostromgépek, tüzérségi monstrumok, páncélkocsik (a mai tankok ősei) rajzait és leírásait vonultatta fel, de nem feledkezett meg a védelmet biztosító építmények és sáncrendszer terveiről sem. Hogy a figyelmet még inkább önmagára terelje, egy lókoponyára emlékeztető lantot is vitt magával, amelyből állítólag igen szép dallamokat csalt elő, de verseket is rögtönzött, amelyekkel bámulatba ejtette az udvaroncokat.

Szűz Mária és Szent Anna a kisdeddel Fotó: Archívum

Ösztönösen megérezte, hogy Lodovico Sforza többre vágyik, mint a Milánó fölötti hatalom megragadása (formálisan ugyanis unokaöccse, Giovanni Galeazzo herceg volt a törvényes uralkodó, de lényegében szobafogságban teltek napjai), egész Itáliát szerette volna birtokolni. A sötét bőrszíne miatt csak „il Moró”-nak („a Mór”) nevezett zsarnok azonban tudatában volt annak, hogy Leonardo ötleteivel  egyelőre nem sokra mehet, de festőként és szobrászként talán több hasznát láthatja.

A művész belefogott egy emlékmű megtervezésébe, Lodovico nagyapjának, a dinasztiaalapító Francesco Sforzának a lovasszobrát szerette volna bronzba önteni. De a segédek és szolgák tucatjainak a közreműködésével is csak lassan készült a mű, és mire a szobor agyagból megmintázott impozáns méretű modellje elkészült, Milánót elfoglalták a francia király seregei és a katonák céltáblának használva ripityára lőtték azt a csodát, amelynek híre addigra már egész Itáliába eljutott. Milánó mégis gazdagabb lett egy remekművel, Leonardo talán legnagyobb alkotásával. A helyi Domonkos-rendi szerzetesek megbízásából 1495-ben kezdte el festeni a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumának falára az Utolsó vacsora c. freskóját, amely a Mona Lisa c. arcképe mellett talán a legtöbbször reprodukált munkája.

Sajnos Leonardo kíváncsisága és kísérletező kedve itt megbosszulta magát. Néhány évtizeddel később a nyirkos helyiségben az újszerű technikával készült freskó romlani kezdett, és a jó szándékkal végrehajtott javítások és felújítások is csak rontottak rajta. A képről készült másolatok igazából nem adják vissza az eredetei tökéletességét.

Az Anghirai csata és a fejtanulmány Fotó: Archívum

Külön dolgozat témája lehetne Leonardónak és a reneszánsz másik nagy géniuszának, Michelangelonak a kapcsolata. Nem szívelték egymást, de mindketten tudták a másikról, hogy milyen jelentős művész. A firenzei Signoria szinte versengésre buzdította őket, amikor a városháza nagytermének két szemközti falára egy-egy freskót rendelt tőlük. Leonardo egy csatajelenetet tervezett, amelynek középpontjában néhány lovas a zászló megszerzéséért küzd, Michelangelo pedig fürdőző katonákat festett volna, akiket éppen a riadó zavar meg tevékenységükben. A freskók végül nem készültek el (Leonardóé talán igen, de a nedves falat szárítva a festékréteg nagy része állítólag megrongálódott), csak a kartonok, amelyek később megsemmisültek – vagy talán szándékosan megsemmisítette őket valaki. Leonardo freskóterve, az Anghiari csata elsősorban Rubens rézkarca nyomán, valamint számos vázlat jóvoltából maradt fenn, és már manierista-barokkos vonásokat hordoz, de ez talán a 125 évvel később született németalföldi mester aprócska „csúsztatása” is lehet. Érdekes egyébként, hogy Leonardo egyik, a freskóhoz készült fejtanulmányát Budapesten őrzik  Szépművészeti Múzeumban.

Leonardo és Michelangelo Fotó: Archívum

A kor híres és egyben hírhedt politikusa és hadvezére, Cesare Borgia is szolgálatába fogadta Leonardót, akit urának meglehetően kétes erkölcse és jelleme egyáltalán nem foglalkoztatta, nem is törődött vele. (Mint ahogyan Machiavelli is lelkiismeretfurdalás nélkül megírta számára a hatalom gyakorlásának legismertebb „kézikönyvét” az Il principe – A fejedelem c. opusát. Mentségére legyen mondva, mire 1513-ban befejezte, akkor már Cesare Borgia 6 éve halott volt.) Persze Leonardo sem volt naiv. Amikor látta, hogy Borgia csillaga hanyatlóban van és hívei eloldalognak mellőle, ő is odébbállt.

Cesare Borgia Fotó: Archívum

Az örökké a helyét kereső Leonardo életének utolsó évtizedében már csak ötleteivel és terveivel foglalatoskodott. 1517 táján I. Ferenc francia király meghívására Amboise közelében telepedett le, ahol a művészetekért rajongó uralkodó gyakran felkereste. Kapcsolatuk Vasari szerint olyan meghitt volt, hogy a nagybeteg Leonardo a király karjai között lehelte ki lelkét – 1519. május 2-án. Ez is csak egy legenda persze, mint ahogy annyi más állításáról is utóbb kiderült, hogy semmi valóságalapja nincs.

Sajnálhatjuk, hogy csak néhány hónappal halála előtt kezdett hozzá kéziratainak a rendezéséhez, amit már nem sikerült befejeznie. Leonardo da Vinci valóban terjedelmes köteg, mintegy 13 ezer oldalnyi kéziratot hagyott az utókorra, ami már önmagában lenyűgöző és kíváncsivá kell hogy tegye életének kutatóit. Igaz, ennek az anyagnak egy jelentős hányada még ma sincs rendezve, sőt ismeretlen helyen lappang. Ráadásul a mester még azzal is megnehezítette a búvárkodást, hogy jobbról balra haladva, „tükörírással” jegyezte le (bal kézzel) gondolatait, tehát úgy lehet jól olvasni, ha egy tükröt tartunk a szöveg elé és onnan olvassuk a leírtakat. Ismerősei közül is csak a beavatottak tudtak arról, hogy Leonardo – ahogy ma mondanánk – fázisokra osztotta a napjait. Az egyes napszakokban eltérő dolgokkal foglalkozott, még olyankor is, amikor valamilyen fontos megrendelésen dolgozott. Így aztán a festés mellett is mindig volt ideje a kísérletekre, a megfigyelésekre, sőt, éjszakánként a hullák boncolására is. Ellentmondó adatok vannak forgalomban arról, hogy hány tetemet vizsgált meg, ő maga legalább tucatot említ, de egyik barátja szerint harmincnál is több lehetett. Az emberi test alaposabb megismerésére elsősorban a művésznek volt szüksége.

A hermelines madonna - Belle Ferronniere Fotó: Archívum

A több száz, sőt talán másfél ezret is kitevő vázlatot, rajzot a feljegyzések mellé, alá vagy fölé helyezte el a kéziratban. Senki előtte nem ismerte olyan alaposan az emberi test felépítését, bár olykor ő is melléfogott. A nő méhét pl. a tehén méhe alapján rajzolta le. White sajnálkozva állapítja meg, hogy Leonardo, bár szinte mindent tudott a szívről, az erekről, sőt, felfigyelt arra, hogy a szívdobbanással összhangban az erek is „pulzálnak”, de valamilyen csőlátás következtében nem ismerte fel a vérkeringést, illetve a szív szerepét a vér „mozgatásában”. A maga idejében Leonardo anatómiai ismeretei egyedülállóak, sőt, lenyűgözőek voltak. De hiába, ha erről a világ csak évszázadokkal később, a 19. században szerzett először tudomást. A többi felfedezésével és találmányával is az a gond, hogy nem lendítették előre a tudományt és a technikát, mivel azokat fáradságos munkával ismét fel kellett fedezni évtizedekkel vagy évszázadokkal később. Napjainkban a feljegyzések, a vázlatok és a rajzok alapján többen is elkészítették azokat a műszaki eszközöket és berendezéseket, amelyeket annak idején Leonardo da Vinci kiötlött, esetleg meg is tervezett, és ezek – működőképesek. Persze az általa kigondolt helikoptert bajosan lehetne emberi meghajtással a levegőbe emelni, sőt, azok a sikló szárnyak sem kínálnának garanciát arra, hogy épségben földet érnénk velük. Viszont a búvárruhánál elképzelt „beszívó” és „kifújó” mechanizmust a tengeralattjárókon bizonyos módosításokkal ma is alkalmazzák.

Leonardo vázlatai Fotó: Archívum

Tulajdonképpen csak egyetlen írásos munkáját tekinthetjük teljesnek – a címe Trattato della Pittura (Értekezés a festészetről) -, bár ezt is annyi másolatban terjesztették, hogy amikor később, 1651-ben nyomtatásban is kiadták, egy teljesen új változat került az olvasók kezébe. Az eredeti kézirat a Vatikáni Levéltárból került elő és ennek alapján korrigálták a későbbi kiadásokat. A művet egyébként Leonardo jó barátja, utolsó éveinek tanúja és hagyatékának gondozója, Francesco Melzi szerkesztette egybe, de a többi kézirattal nem sikerült zöld ágra vergődnie, és amikor 1570 meghalt, fia, Orazio örökölte a kéziratokat és a feladatot is. Őt azonban az egész leonardói életmű nem érdekelte, egy részét szétosztogatta vagy értékesítette. Ma a 13 ezer lapból kb. 7 ezer ismert, a maradék 6 ezer ismeretlen helyen várja a felfedezőket, de az sem kizárt, hogy megsemmisült.

Miként is értékelhetjük Leonardo da Vinci tudományos életművét? Vitathatatlan, hogy sok felfedezésével és találmányával megelőzte a korát. Az általa elképzelt műszaki alkotások – legyen szó gátakról, vízemelő berendezésekről, hadi gépekről, tengeralattjárókról, repülő szerkezetekről stb. – elvileg akár működhettek is volna, de soha nem került sor a megvalósításukra a feltaláló életében, sőt, hosszú ideig a halála után sem. A tudományos és a műszaki fejlődésre a sokoldalú reneszánsz művész nem lehetett hatással, minekutána ezeket nem tette közzé és egy-két bennfentest leszámítva senki sem tudott róluk. Még az igazán tökélyre emelt anatómiai ismeretei is parlagon hevertek évszázadokon át, ezért joggal tekinthetjük a modern anatómia megteremtőjének a németalföldi Andreas Vesaliust (1514-1564), mert az ő munkáit orvosok számos nemzedéke forgatta vagy száz éven át, míg a helyenként pontosabb, de mindenképp művészibb leonardói rajzokat csak évszázadokkal később ismerhettük meg.

Képgalériánk:
Leonardo síremléke Amboise-ban Fotó: Archívum

Sokáig úgy vélték, hogy az 1519-ben, 67 évesen elhunyt zseni földi maradványai eltűntek, ám 1863-ban egy csontvázat és egy nagy koponyát találtak az egykoron a Château d Amboise részét képező Saint-Florentin-templomban, a polihisztor eredeti nyughelyén, amelyet a 16. század vallásháborúi alatt kifosztottak, majd 1808-ban teljesen leromboltak. A csontváz közelében egy felirat volt olvasható: LEO DUS VINC, amely egyértelműen Leonardóra utalt. Ezt követően a csontok eltűntek, és csak 1874-ben találták meg azokat újra. A maradványokat ekkor újratemették a Château d Amboise-ban található Saint-Hubert-kápolnában.

0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS