Az én első „élő” festőim
A napokban érdekes kérdést kaptam egyik kedves ismerősömtől, kik voltak életem első festői, akikkel személyesen is találkoztam. Mivel a kérdés váratlanul jött, nem is tudtam hirtelen válaszolni. Mint írogató embernek, azt a kérdést már nem egyszer feltették, kik voltak azok az írók, akikkel először találkoztam személyesen, de festőkről eddig nem volt szó. Nos, hosszas gondolkodás után megtaláltam azokat a képzőművészeket, akikhez a sors elibém hozott életem legelső szakaszában, s ha nem haragszanak meg, bemutatom őket önöknek is, hisz megérdemlik.
Mivel az irodalom gyerekkoromtól érdekelt, ünnepnapként és felejthetetlen emlékként őrzöm a költőkkel-írókkal való találkozásokat, az ilyenkor elmaradhatatlan könyvdedikálásokat.
Az első hús-vér író, akivel író-olvasó találkozón összefutottam, az még a Várgedei Alapiskolában nyolcadikos koromban Mács József volt, aki a frissiben megjelent A veszes című ifjúsági kisregényét hozta el.
A dedikált példányt azóta is nagy becsben őrzöm, ahogy a pár évvel később a Füleki Gimnáziumban begyűjtött és dedikáltatott Kulcsár Tibor verseskötetet (Arcképünk tükörben) is. Talán nem is voltak véletlenek ezek a találkozások, az idők folyamán mindkét író meghatározó szerepet töltött be az életemben. Amikor Budapesten létrehoztuk a Tiszavirág egyetemista irodalmi-művelődési lapot, az első szám kéziratát a pozsonyi autóbusz-állomás restijében (hol volt akkor még az internet) Kulcsár Tibor olvasta át és véleményezte, míg Mács József az első író volt, aki személyesen is meglátogatott.
Nos, ennyit a tollforgatókról, s most jöjjenek azok a bizonyos első képzőművészek.
Életem legelső „élő” képzőművészéért nem is kell túlságosan messzire mennem térben, legfeljebb az időben. A lakásom falai ugyanis tele vannak a festményeivel, s gyerekkoromban gyakori vendég is volt nálunk, hisz édesanyámmal dolgozott együtt a füleki Kovosmaltban, felesége édesanyja pedig a szomszédunkban lakott. Ahogy a Kovosmalt megszűnt, s az anyósa is meghalt, a találkozásaink megritkultak. A falon függő festmények maradtak. Köztük anyám arcképe is. Néha-néha ugyan összefutottunk Füleken, de csak évekkel később tudtam meg a halálhírét is.
De ennek is már közel 15 éve. Füleken valószínűleg nem akad olyan idősebb ember, aki ne emlékezne egyedi mackós alakjára, ahogy naponta rótta az utcákat, s mindenkivel megállt egy-egy félmondatra. A család Leszenyéről (Leszenye) származott, s a harmincas években költöztek Fülekre, ahol a nagyapa kertész volt a Celebrián-kastélyban.
Marcsek Mátyás 1930 február másodikán született, öten voltak fiútestvérek, Vilmos, Sándor, Mátyás, Gyula és András, s ami közös volt bennük, mindannyian kitűnő festők lettek, de egyiknek sem volt soha kiállítása.
Tizenévesen, miután kitanult varrónak, ő is beállt a környék legnagyobb gyárába, a Kovosmaltba, s egészen nyugdíjazásáig itt dolgozott, mint berendező. Sok-sok fociplakát, edényminta fűződik a nevéhez. Szabadidejében évekig állt a füleki focicsapat kapujában, de ökölvívásra, vagyis boxra tanította a tehetséges fiatalokat. S közben kamatoztatta is valamennyire a rajzkészségét, amit többnyire „aprópénzre” váltott. Saját művészpálya helyett (baráti) megrendelésekre festménymásolatokat készített.
Ha valakinek tájkép kellett vagy egy Szinyei Merse-másolat, nem riadt vissza a feladattól. S bizony, szakembernek kellett lenni, hogy megmondja valaki, ez bizony csak másolat.
De titokban, a festőműhely mélyén azért készültek saját alkotások is. Három lánya közül a legkisebb, Éva örökölte a tehetségét, aki évekig az egyik üveggyárban dolgozott üvegfestőként. Miután a festék nem használt az egészségének, s az üveggyárak is csődbe mentek, váltott, s elment Érsekújvár mellé beteggondozónak. Még az édesapja nyolcvanadik születésnapjára szeretett volna egy kiállítást szervezni a papa grafikáiból, de az édesapja megromlott egészségi állapota miatt erre már nem került sor. Talán most pótolhatják a mulasztást, s karácsony táján Balogfalán kiállítják az alkotását.
A nyolcvanas évek közepén sítanfolyamra indultunk Árva vadregényes tájaira. Már az induláskor nyilvánvaló volt, hogy a csapatban akadnak olyanok, akik hiába visznek magukkal sítalpat, síelni sosem tanulnak meg. Így is történt. S amíg a többség a meredek hegyoldalakon síelt, a társaság egy része a környéken tett távgyaloglásokat Kovács tanár úr vezetésével a Námesztó-Turdossin-Trsztena hárimszögben.
Ekkor szerettem bele atájba, s évekkel később gyakori vendége voltam az árvai várnak, ahogy a Hciezdoslavov Kubín országos szlovák szavalóversenynek is. Osztályfőnökünk, Fehér tanárnő vezetésével jutottunk el egy különös házikóba is Turdossin-Medvedzie nevű városrészében, amelyről kiderült, hogy egy Mária Medvecká nevű akadémiai festőművész szülőháza, amely immár kiállítóteremként is várja az érdeklődőket.
A napokban 120 éve született Mária Medvecká akkor már a hetvenes éveit taposta, s mivel épp odahaza tartózkodott, szívesen fogadott bennünket.
Hiányos szlováktudásom miatt elsősorban a többnyire impresszionista vonásokat tartalmazó tájképeiben gyönyörködtem, s akkor tudtam meg, hogy a pénztárcámban (is) lapuló tízkoronáson, – amely két árvai kislányt ábrázol –, az ő festménye látható. A festőművész a nemesi Medveczky de Medveczei és Kis Bisterczei család leszármazottja, Kassán érettségizett, majd Pozsonyban tanárként végzett. A háború után kamatoztatta képzőművészeti tehetségét is, Bécsben és Prágában tanult.
Persze nem csak ez maradt a művésznővel kapcsolatban, az egykori árvai táj lakóival együtt az ő festményeinek köszönhetően maradt az utókorra.
S ha már elárultam az elején, ki is volt az az író, akivel először dolgoz(hat)tam együtt, akkor ideje elárulnom, ki is az a képzőművész, akivel alkotói kapcsolatba kerültem, s azt is, hogy milyen alkalommal. Nos, ők hárman is vannak, s mindannyian vajdaságiak. Ami még közös bennük, mindhárman a kilencvenes évek elején velem együtt a budapesti Nemzetközi Előkészítő Intézetben (NEI) tanultak, s mindhárman az akkor kirobbant háború miatt menekültek el a Vajdaságból, s ma már mindannyian profi képzőművészek, akinek a neve ma már ismerősen cseng szakmai berkekben is.
Mindig nagy rajongója volt a performance-nek, egy ilyen különös akcióval kezdődött az együttműködésünk is, majd a Wataridori Színkör több előadásának (A mandátum, Hurrikán, Szép lelkek, Egy fiú Boszniából) díszletét is ő tervezte.
A háború sajnos ezt a mi kis gesztusunkat „nem vette figyelembe”, így a következő budapesti előadáson visszatértünk hozzá. Masa Richárd ma már szintén az (el)ismert képzőművészek sorát gyarapítja, ahogy a zentai Balla Ákos Zwara is, aki szintén ott tanult, s ő volt életem első képzőművésze, akibe „befektettem”, s megvásároltam egy tiszai rajzát. Hármuk közül ő ma az egyetlen, aki odahaza él, s festményei mellett bőrtárgyakat készít.
