„… addig fogok élni, ameddig van mit festenem”
A losonci Szabó Gyula Emlékház, programjához híven újabb nógrádi alkotó kiállításával készül az őszi hónapokra. Jacsmenyík József jubileumi kiállítását rendezi, a művész 65. születésnapja alkalmából szerdán nyílt meg.
Bár a címben jelzett mondattöredék nem Jacsmenyík József festőművésztől származik, de jól jellemzi őt, mint ahogy ars poeticája is: a művész minden körülmények közt, mindig alkot.
Sokunk kedves ismerőse, Jacsmenyík József élő példája ennek az elkötelezettségnek és ösztönös hivatástudatnak. Gyermekkorától alkotó közegben élt. Nagyapja asztalos műhelye sok inspirációt kínált a nyitott, érdeklődő gyermeknek, aki már négyévesen madonnafejet faragott. A szerszámok használata és az alkotói vágy elkísérte az alapiskola első évfolyamaiba, ahol kedves és bölcsen figyelmes tanítók ápolták a művészet iránti érdeklődését: Vassányi Zsuzsa, Dánai Irén, Szilágyi Ida nevét ma is hálával említi. Bár egy kéztörés miatt nem vették föl Kassán az iparművészeti középiskolába, talán a szerencsés véletlen műve volt, hogy végül a jónevű ipariban kötött ki.
A kitűnő tanári kar nemcsak a diákok szakmai oktatására figyelt, hanem másfajta tehetségük csiszolására is. Ennek köszönhető, hogy – látva Jóska rajzait – Putankó Emil tanár elvitte őt volt osztálytársa, Feld Lajos grafikus és festő műtermébe. Feld, a budapesti Művészeti Akadémia neveltje, alapos képzést adott új, tehetséges tanítványának.
A kassai évek sok új lehetőséget kínáltak Jacsmenyík Józsefnek. Megismerkedhetett az idősebb művészgeneráció jeles képviselőivel, Jakoby Gyulával, Löffler Bélával, Eckerdt Sándorral, akiktől újabb impulzusokat kapott. Mind Jakoby impulzív festészete, mind Löffler szobrászi térlátása, a kicsiben is monumentálisat felfedező tudása, valamint restaurátori tevékenysége, de maga a város lüktetése is magával ragadták a fogékony ifjút. A műszaki irányú ipariskola elvégzése után egy ideig Kassán is maradt, ahol az akkortájt alakult Thália Színházban vállalt munkát. További sorsa a megélhetés biztosítása jegyében alakult, szakoktató a Besztercebányai Számítástechnikai Vállalatnál, majd konstruktőr a füleki Kovosmaltban, végül 1994-ben a füleki Városi Múzeum konzervátora és vezetője. Az időközben felmerült súlyos betegség – sclerosis multiplex – miatt rokkantsági nyugdíjasként teljes energiájával a festészetnek szenteli életét.
Jacsmenyík József a balszerencsés véletlenek következtében mindig új feladatokat kapott az élettől, melyek megoldása továbbvitte az önmegvalósítás, az alkotás útján. Bebizonyosodott a bevezetőben említett ars poetica: a művész minden körülmények között alkot. Ez kísérte a mozgalmas munkahelyváltások során, de a nyugdíjas évek végre lehetővé teszik, hogy csak az alkotásra összpontosítson.
Annak a barátjának, aki kijelentette, hogy addig fog élni, amíg van mit festenie, azt a választ adta, hogy akkor kétszáz évig kell élnie, annyi megfestendő vázlat lapul a szekrényében.
Ezek a vázlatok utazásai során készültek. A látott városok, községek, tájak jellemző részleteit örökítik meg, néha csak ceruzával, gyakran diópáccal, s várják a színes kiteljesedést olaj- vagy akvarelltechnikával. Az intenzív alkotómunka mellett Jacsmenyík József nyári alkotótáborokban adja át tudását a tehetséges fiataloknak Martoson és Bogyaréten. Kisebb csoportokat vállal, mert minden résztvevővel egyénileg foglalkozik. Közben persze megfesti a környező táj jellegzetes motívumait, melyekből már több alkalommal rendeztek kiállítást.
A közönségnek 1976-tól mutatja be alkotásait. A losonci, sorrendben 35. kiállítását már sok bemutatkozás előzte meg. A teljesség igénye nélkül Kassán, Füleken, Losoncon, Salgótarjánban, Budapesten, Hetényben, Divényben, Zsolnán, Párkányban, Rimaszombatban aratott sikert munkáival.
Festészetére az intenzív színek bátor kezelése jellemző. Érződik rajta Jakoby Gyula lendületes világa, de Jacsmenyík témái nem engednek meg olyan erőteljes társadalomkritikát, mint ami a nagy mesterre jellemző, hiszen legszívesebben kedves városa, Fülek romantikus részleteit, zugait örökíti meg. Viszont ebben is van kritika: a város olyan részeiről is készít képet, amelyek már nem állnak. Megörökíti a „régi Füleket”, amit a közönség mindig nosztalgikus szeretettel fogad. De útjai során mindenütt talált ihlető részeket, így Korfun, Budapesten, vagy a Duna és a Garam partján.
A tájképeket és városrészleteket gyakran teszi élővé egy-egy jellegzetes alakkal, de kitűnő portrékat is fest. A modell legjellegzetesebb vonásait örökíti meg, mind külső, mind lelki szempontból.
Az utóbbi években egy biedermeier portré megmentésével foglalkozik, amely évekig hevert egy pincében. Nagy figyelemmel és ugyanakkor szeretettel dolgozik a mű helyreállításán.
Komoly egészségi nehézségei ellenére nem utasítja el a kiállítási megkereséseket, közben folyamatosan dolgozik. Mint mondta: „Dolgozni kell. Teszem, amit lehet, amennyit lehet!” Reméljük, a készülő losonci kiállítás is hozzájárul az alkotóerő további életben tartásához.
Megjelent a Magyar7 2022/37.számában.
