A vonal motívuma
A Limes eredetileg történelmi határvidéket jelöl. Nyergesújfalu és környéke pontosan ezen a történeti határvonalon fekszik a Duna menti limes részeként, akárcsak Komárom városa. A Limes elnevezésű kiállítás ezzel a történeti és szimbolikus határfogalommal játszik, miközben a koncepció középpontjában a vonal motívuma áll.
A vonal egyszerre határ és kapcsolat. A kiállítók mindegyikének munkásságában kiemelt szerepet kap annak megfogalmazása, hol finom, meditatív rajzi jelenlétként, hol erőteljes, konstruktív szervezőelvként, máskor narratív vagy érzelmi töltet hordozójaként van jelen. Nézzük meg közelebbről, hogy a kiállításon szereplő alkotók hogyan értelmezik és dolgozzák fel ezt a kérdést saját művészi eszköztárukon keresztül.
Mórocz István műveiben a vonalak a Kádár-kockák és a panelházak egyeneseiben jelennek meg, és adják meg a terek alapritmusát. Művei egyetlen tűpontos szókapcsolattal leírhatók: túlcsorduló nosztalgia. A képein feltűnő elemek – a Kádár-kocka, a kerítés, az udvar, az autó, a gazdasági melléképület – dokumentatív pontossággal működnek, és egy bizonyos generációban nosztalgikus élményeket keltenek. Emiatt sokan magyarázat nélkül is értik és talán otthonosnak is érzik a művész által megformált tereket. A tiszta, rendezett, személytelen kompozíciók apró jelekből, mint a panelház melletti kuka vagy az ablakon lévő parabolaantenna érzékeltetik, hogy itt egy lakóközösségről, szomszédságról van szó.
Ezek az elemek a késő szocializmus és a rendszerváltás közötti átmenet vizuális alapegységei. A szocialista „langyos víz” hangulata és ereje abban rejlik, hogy a művész nem kommentál, nem kritizál, nem ironizál, és nem idealizál; a frontális nézet, a kiegyensúlyozott kompozíció és a visszafogott tónusok kizárják a narratívát és a drámai fókuszt. Nincs kiemelt főszereplő, nincs esemény. A művész tekintete tárgyilagos, szinte adminisztratív, de ez a távolságtartás nem ürességet, hanem történeti pontosságot teremt.
Első benyomásra Lévai Ádám rajzai nem jelenetet, hanem állapotot ábrázolnak. Olyan, mintha test és tudat egyszerre több pozícióban, több nézőpontból próbálna létezni egységbe rendeződve, de sikertelenül, mivel a testek és formák nem zártak, hanem átfolynak egymásba. A kontúrok folytonosak, mégis bizonytalanok, nincs határozott eleje vagy vége egy alaknak. A végtagok gesztusai kifeszítettek, de nem drámaiak, mintha a mozdulat önmagáért történne, nem valamiféle célért. Az arcok széttöredeznek, többszöröződnek, részletekben jelennek meg, az identitás nem stabil, hanem szétcsúszott. A kezek és lábak hangsúlyosak, de nem funkcionálisak, nem dolgoznak, nem érintenek, inkább jeleznek. A rajz vonalvezetése kíméletlenül őszinte, nincs árnyékolás, nincs dekorativitás, nincs „szépítés”. A több arc egy testen belül számomra a belső beszéd vizuális megfelelője, ahol a különböző „énpozíciók” egyszerre próbálnak megszólalni.
A nüansznyi részletek, hogy Lévai Ádám hol és miként helyezi el az aláírását és a képen belüli feliratokat, kompozíciós jelentőséggel bírnak. Nála az aláírás nem csupán hitelesít, hanem belülről működik, részt vesz a kép szerkezetében, ritmusában és térbeli egyensúlyában. Az aláírás nem azt „mondja el”, ki készítette a művet, hanem azt, hogy a mű miként készült.
Mazán Anikó, a zselízi származású alkotó műveinek inspirációja az úton levés, a vezetés és a rajzolás élményének összeolvadásán alapul. A mozgás, a vonal és a dinamika a természet és az ember kapcsolatát, valamint az élet kaotikus rendjét jeleníti meg. A vonalak struktúrákat hoznak létre, amelyek elvesztik jelentésüket, szertefoszlanak, és az ember felismeri: ezek csupán vonalak. Spirituális élmény, ahol a kéz és a mozgás formálja a világot. A művek kiindulópontja a tussal festett vonal. Ezt követően az alkotó visszatér az egyetemi éveiből ismert technikához, a hímzéshez. Ebben a technikában a felületet hosszú, hónapokig tartó folyamat során vonallá bontja, majd újra felépíti. A hímzett rétegben a vonal időnként eltűnik, feloldódik az anyagban, majd ismét előtűnik.
A folyamat végén az alkotó újra megfesti a képet tussal, de már csak az emlékeiből felépítve, gyorsan, szabadon, nem a pontosságra törekedve. Itt már nem a forma hűsége a fontos, hanem az emlékezés gesztusa. A vonal így többszörösen is átalakul, festett nyomból anyaggá, majd emlékké válik, miközben újra és újra eltűnik és visszaköszön.
Hogy kinél mit jelent a vonal? Van, akinél a forma, másnál az arányok vagy a perspektíva került előtérbe, miközben minden művész személyes módon, saját élményekkel közelít a vonal fogalmához. Mindegyikőjük gesztusához a vizuális alapok iránti fegyelem kapcsolódik, miközben mindnyájan egy rendezetlen vonalból egy formált, rendezett vonal felé törekednek.
