A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig
Csaknem 120 festményt, grafikát, szobrot, fotót, filmet és dokumentumot felvonultató kiállítás nyílt Budapesten a Magyar Nemzeti Galériában.
A szürrealista mozgalom legismertebb alakjainak munkáiból a minap nyílt kiállítás Budapesten a Magyar Nemzeti Galériában. A tárlatot a párizsi Pompidou központtal közösen szervezték. A csaknem 120 festményt, grafikát, szobrot, fotót, filmet és dokumentumot felvonultató kiállítás a mozgalom történetének eseményekkel teli időszakát mutatja be úgy, hogy az 1929-es évet helyezi a középpontba. Az október 20-áig látható tárlaton többek között S. Dalí, M. Ernst, J. Miró, Y. Tanguy, R. Magritte, P. Picasso művei segítségével ismerheti meg a látogató ezt az izgalmas korszakot.
A szürrealizmus a dadaizmust követően 1924-ben Párizsban született három költő kezdeményezésére azzal a céllal, hogy felszabadítsa a tudatot a kontroll alól, a képzeletet avatva munkájuk alapjává. Olyan módszerekkel kísérleteztek, mint az automatikus írás, az álom, a tudattalan vagy a pszichoanalízis. Az 1929-es év mérföldkőnek számít a mozgalom életében: Max Ernst ekkor alkotta meg első kollázsregényét, A száz fej nélküli nőt, és ekkor született az Andalúziai kutya c. film, amely révén egyrészt a mozgalom Dalíval is gazdagodott, másrészt az alkotás „ tőrt döfött a szellemes és elegáns Párizs szívébe”. De ekkor következett be az első szakadás is a szürrealista művészek között. Dali festészetében pedig ekkor vált központi fogalommá a rothadás.
A kiállítás hét részben tekinti át a szürrealizmust, illetve annak előzményeit. Az első kiállítási egység az 1929-es esztendőre és a párizsi helyszínre fókuszál. Itt különösen fontos a dadaizmus szerepe, mivel sok szürrealista művész, például Francis Picabia vagy Man Ray a dadaizmus világából érkezett. A másodikban kapott helyet Giorgio de Chirico is, akit a szürrealisták kezdetben mesterüknek tekintettek. A harmadik kiállítási egység középpontjában két művész áll: Max Ernst és Joan Miró. Új témáik, újfajta képalkotó technikáik révén mindketten meghatározó alakjai a szürrealizmusnak.
A negyedik szekció elsősorban Salvador Dalíról szól. Álomszerűség, költőiség és pszichoanalitikus utalások jellemzik művészetét, s hatása már kortársán, Yves Tanguy-n is érzékelhető. Az ötödik rész annak a művészcsoportnak a munkásságát mutatja be, amelynek ténykedése 1929-ben komoly válsághoz vezetett a szürrealista körökben. A Grand Jeu (Nagy Játék) csoport egyik különleges mestere a cseh származású Josef Šima volt. A hatodik szekcióban a belga René Magritte művei állnak a középpontban, aki az ellentétek és az ellentmondások dialektikájára különösen érzékeny volt. A kiállítás utolsó egysége pedig a Documents című folyóiratnak a művészeit mutatja be, akik főleg a mindennapi valóság élményeit dolgozzák fel.
Végül álljon itt egy népszerű idézet Max Ernst-től, amely még inkább megvilágítja a szürrealizmus lényegét: „Amikor egy esernyő, amelynek ártatlan rendeltetése egyszer és mindenkorra adottnak tűnt, egyszer csak egy másik, tőle nagyon különböző és nem kevésbé abszurd tény, a varrógép társaságában találja magát, méghozzá egy olyan helyen, a boncasztalon, ahol egyikük sem érezheti magát elemében, akkor, és pusztán ezáltal, e dolog megszabadul ártatlan rendeltetésétől, és elveszíti önmagát; a relatív kerülőútján keresztül az abszolút hamisságból egy új abszolútumba jut, amely igaz és költői; az esernyő szeretkezni fog a varrógéppel. Ez a nagyon egyszerű példa jól megvilágítja az egész eljárás természetét. A szerelmi aktushoz hasonló tiszta cselekedeteket követő teljes átváltozás minden olyan alkalommal szükségképpen bekövetkezik, amikor adottak a kedvező körülmények – két olyan tény párosodik, amelyek nyilvánvalóan nem párosodhatnának, méghozzá egy olyan síkon, amely nyilvánvalóan nem felel meg a természetüknek.”
