A szépség a szubjektív esztétikai ítélet függvénye – a legfőbb objektív mérce a hitelesség!
A bősi Bátky Tamás gyermekkorában festett, rajzolgatott. Csak úgy, önmaga keresésének eszközeként. Akkoriban az önkifejezésnek ez egy éppen megfelelő formája volt, az évek azonban kíméletlenül múltak. Jött a kamaszkor, a társaság keresés korszaka, megismerkedés mindenféle földi örömökkel – szóval olyan dolgok, melyek egy tiszteletreméltó felnőttet rosszalló fejcsóválásra késztetnek… Később maga is azzá vált, s a polgári, családi kötelességek lefoglalták idejének és erejének jelentős részét. Két gyerkőc édesapja lett, ám ez nem feledtette vele az alkotás iránti igényt – sőt, ha lehet az apaság még erősítette is ezt.
Vett egy kis fényképezőgépet. Önmagát képezve, folyóiratokból tanult egyre többet. Nyári egyetemekre járt, műhelymunkákon vett részt. Portré- és aktfényképezéssel kezdett foglalkozni, kitanulta az utómunkálatok apró részleteit. A kisebb sikereket nagyobbak követték – érkeztek szakmai elismerések, majd különböző díjak is. Idővel megérett a stúdió berendezésének ötlete, a hivatásos fotózás terve. Egyre korszerűbb és komolyabb technikával rendezte be műtermét, s az ezt követő tevékenység során jutottunk el napjainkig…
Életrajzodban azt olvasni, hogy a fényképezés későbbi fejlemény.
Kezdeti próbálkozásom a képzőművészettel csak önmagam szórakoztatására szolgált. Jártam rajzversenyeken, ám mindez nem tartott tovább korai tinédzser éveimig. Később is voltak ugyan fellángolásaim, időnként jött egy ihlet, elkapott a hév – a grafikában, a festegetésben viszont sohasem jutottam komoly szintre.
Mi késztetett arra, hogy a fotózás mentén folytasd a művészi kiteljesedés zarándokútját?
Mivel szükségét éreztem az önkifejezésnek vettem egy gépet, és minden, ami megragadott, azt lefényképeztem. Természetet, családtagokat (főként gyerkőceimet.) Makrofotókat készítettem. Vásárlója lettem az idevágó sajtónak. Akkoriban két szakmai folyóirat volt elérhető nálunk, azokat az első oldaltól az utolsóig végigolvastam. Amiről írtak, azt meg is próbáltam. Megtanultam mi az expozíciós háromszög, a képi rögzítés mélységeivel való manipulációt. Tanultam a természetfotózásról. Emlékszem az első kísérletekre, amikor ellenfényben próbáltam füstöt megörökíteni…
Először csupán óvodákban fotóztam, ünnepi képeslapokat készítettem. Nyilvánvalóan a cél nem engedett túlzott kreativitást, ezért újabb és újabb kihívásokat kerestem és elkezdtem esküvőket fotózni. Ma is a portré, az emberábrázolás a legkedvesebb témám.
Csak egy rövid visszatérés még a rajzhoz, festéshez. Miért nem volt egyértelmű, hogy az újra ébredő igényeket ezek által elégítsed ki?
A festőállvány előtt az ember napokig, sőt hetekig üldögél, míg értékelhető eredményt termel. Nem kell magyaráznom, hogy a fényképezőgéppel gyorsabban kész a mű – nekem ez felel meg. Természetesen, ha valaki igazán jó képet, színvonalas művészi fotót szeretne elérni, ahhoz is tekintélyes mennyiségű időt kell áldoznia. Nem nélkülözheti a tervezést, ismétlést, játékot – majd a válogatást és az utómunkát! A masinának viszont van egy olyan előnye is, hogy időnként a véletlen művel csodákat, és váratlanul születnek lélegzetelállító művek. Az igazi fotós azonban arról ismerszik fel, hogy a legtöbb esetben ismételni tudja a hatást.
A fotóművészet tehát mégsem a pillanaté…
Mint minden munkánál előbb érkezik az ötlet, az ihlet, melyet tervezés követ. Nagyon sokszor párommal, Rozival fotózom. Nyilvánvalóan egyeztetnünk kell az időpontot, hiszen mindketten elfoglaltak vagyunk. Általában van egy elgondolásom, melyet megvalósítani kívánok, de van, hogy jön egy újabb ihlet a fotózás helyszínén és teljesen más fordulatot vesz az alkotás. Maga a fotózás 1-2 óráig szokott tartani. Ez alatt több száz képet rögzítek, melyekből természetesen csupán egy maroknyi kerül nyilvánosság elé – a legjobbak. Amíg azonban ezek lassan kibontakoznak a fényképek tömkelegéből, szintén temérdek munkára kerül sor. Ezért sohasem kár, hiszen ha csupán egyetlen marad a legjobbak közt, máris megtérült a befektetett idő és energia.
Nincsen tömegkommunikációs eszköz, beépített kamera nélkül. Festékállványa, zongorája, nincsen minden háztartásnak, fotót viszont bárki galériányi mennyiségűt állíthat elő. Mi a különbség abban, amikor én veszem kezembe ugyanazt a gépet, amit te is használsz?
De ha arra kérnél, határozzam meg, hol végződik a dokumentumszerű fényképezés és hol kezdődik a művészi fotózás – nem tudnám eldönteni. Talán az elismert, ünnepelt tekintélyek képesek erre, viszont az esztétikai érzék, az emberi tetszés egyediségét ők sem tudják egészen befolyásolni… A szépséget nem tudjuk mérni. A művészet szubjektív, ezért mindenki mást talál szépnek. A lényeg, hogy a szemlélőt megszólítsa az adott alkotás.
Mivel vagy elégedett?
Számomra az igazán jó kép az, amelyik hitelességet sugároz. Úgy gondolom, ez mindennek a lényege. A túl mesterkélt, beállított, pózokban tobzódó egyszerűen giccsessé válik. Ha egy kép, érzéseket, emlékeket, hangulatokat, érzelmeket vált ki, tehát valamilyen módon megmozgat, azt tartom művészileg értékesnek. Amennyiben az adott személy valóját fogom meg, ha lényét sikerül egy villanás erejéig rabul ejteni, akkor beszélhetek sikerről. Ez nem a trendek által meghatározott szépségről és esztétikáról szól, hanem a fentebb említett hangulatokról, amik képesek feledtetni minden mást, hogy megéljük az adott pillanatot és feloldódjunk benne.
Akkor a művészet nem csak az esztétikumról, a fizikai érzékekről szól. A lényege igazából láthatatlan – mondhatni nem a fizikai síkon mozog!
Számos portrét őrzök, melyek hasonló fényviszonyok mellett keletkeztek – elsősorban a magam örömére készített gyűjtemények darabjai közt. A hivatásos fotókészítés van, hogy ennek ellentétéről szól: a megrendelők titkos óhaja a napfényes időjárás (ami lássuk be érthető egy menyegző esetében, hiszen a komor felhők tudat alatt is „rossz ómenként” hatnak.) A verőfény azonban nem feltétlenül a kiváló kép barátja. Túl élesek a kontrasztok – a lágy fények kíméletesebbek, egy romantikus portré elkészítéséhez.
Meglepnek időnként a saját képeid?
Előfordulhat. Nyilvánvalóan a kísérletezés e tevékenység szerves része. Az eredmény nem feltétlenül kiszámítható – a cél sokszor új jelenségek felfedezése. Az elcsúszott fények, emberi mozdulatok, villanásokból és árnyékból megidézett fantázialényekként tűnhetnek elő.
Azt mondod, elsősorban az ember érdekel.
Az emberábrázolás a vesszőparipám, ennek nagy részét a női aktok teszik ki. A ruha nélküliség az ember alapvető állapota, természetes megnyilvánulása. Ez akár megosztó is lehet, a hagyományos beidegződés szerint a mezítelenség nem nyilvánosságra való. Egy ilyen fotón azonban nincsenek sallangok, felesleges díszek, erőltetett megfelelési és tetszési vágy. A külső „borítás” nélkül nem lehet vagyont, társadalmi rangot képviselni. Hasonlóan, ahogy erkölcsi, szellemi fölényt sem. Pucérságában az ember az, ami.
Kedves ismerősöm és tanítóm, Robert Vaňo egy kissé nyersen fogalmazta meg a pornográfia és az akt közötti különbséget – amit most szó szerint nem kívánok megismételni. Virágnyelven azonban valahogy így mondhatnánk: előbbi hatással van egy bizonyos hormonális rendszerre, mely tevékenységre készteti a férfiember (esetünkben) reprodukciós szervrendszerét. Az akt nem.
Hogyan találsz modelleket?
Modelljeim vagy felkérnek, esetenként én szólítom meg őket. Nagyon gyakran azonban párommal, Rozival kísérletezünk művészi „küldetéseink” alkalmával. Az akt fotók iránt létezik kereslet, persze érthető módon ezek túlnyomó része sohasem kerül nyilvánosság elé. Megrendelőik magáncélból, vagy partnerük számára pózolnak.
Mit tartasz eddigi legnagyobb sikereidnek?
A PhotoVogue listájára való kerülés egy fontos szakmai elismerés, ami azt igazolja, hogy jó úton járok. Olyan sajátos ízlésvilágot képvisel, mely közel áll hozzám: naturális, hiteles esztétikum!
Több mint egy évtizeddel ezelőtt a Cseh FotoVideo magazinban nyertem el az év felfedezettje díját. Minden hónapban kaptunk egy témát. Akkor bennem találták meg az esztendő alatt legtöbbet fejlődő versenyzőt. Aztán részt vettem pályázatokon, melyeken hol egyik, hol másik kategóriában sorolták munkáimat dobogós helyekre. Ezeket több ezer másik fotó közül „szemezgették” ki… 2024-ben a Magyar Fotóművészet Szövetségének pályázatán kaptam ezüstérmet – egy korábbi esztendőben aranyat kaptam.
Hol jobb kiállítani? Van kedvenc helyed, közeged?
Kiállítani ott jó, ahol befogadó a közönség. A legutóbbi kamarakiállításom, melyre a bősi kultúrházban került sor, nagyon szép emlékké vált. Mivel egy egész hétig tartott, alkalmam adódott sokakkal eszmét cserélni. Tudni kell, hogy ez egy történelmi és helyrajzi jellegű tárlat volt. Nagyon sok emléket hozott felszínre, egyesek könnyekkel és indulatokkal küzdöttek…
Milyen anyaggal dolgoztál?
A régi fotók nagy része Líška Rudolf doktor úr képeslapgyűjteményéből származik. A Bős és Dunaszerdahely környékéről származó korabeli képeket digitalizáltam, majd az engedélyével készítettem egy válogatást, mely városunk jellegzetes részeit mutatja be.
Először a múltban, majd összehasonlításul saját képeimmel a jelenben. Időutazás volt, melynek során a bejárattól a terem végéig haladva tértünk vissza a tizenkilencedik század végéig. A legtöbb épület teljesen átalakult, vagy már el is tűnt. Az öt-hat évtizeddel ezelőtti ifjak viszont még emlékeznek…
Van egy dokumentumfotós éned is?
Ez volt az első ilyen alkalom, de megragadta az érdeklődésemet. Sokan mondták, hogy szívesen látnának még hasonlót. Gondolkodom egyfajta gyűjtésen – archívumok, személyes emlékek publikussá tételén. Meglátjuk, mit hoz a jövő, de az bizonyos, hogy a nosztalgia kiemelkedő mozgatóerő!
Említetted a PhotoVogue-oldalain való megjelenésedet – érezhetően erre különösen büszke vagy.
A PhotoVogue-nak több mint háromszáz ezer regisztrált tagja van. Ezek nagy része feltételezhetően már nem tevékeny, ám ha csupán az eredeti tíz százalékával számolunk, akkor is hatalmas csoportban versenyzünk. A szabályok szerint, minden szerző két képet küldhet be, a hét első napján. A Vogue magazin szerkesztői döntenek, s ha valami elnyeri a tetszésüket, hozzáadják logójukat – ezt követően jelentetik meg. Idővel ezek portfólióvá nőnek, melyek a világháló megfelelő oldalán felkereshetők.
A vélemények esetleges megoszlása pusztán az általad választott téma törvényszerű következménye, esetleg van benned egyfajta polgár-feszegető szándék is?
Azt hiszem, mindkét állítás igaz. Egy kicsit valóban szeretnék olyan mutatni, ami nem biztos, hogy mindenki számára könnyen emészthető. Távol áll tőlem azonban, hogy közönségességet kívánnák terjeszteni, vagy botrányt kelteni. A mezítelenség bizonyos környezetben, minden formájában átlépi a polgári erkölcsök határát. De ez nem az én gondom! Az emberiség létezése óta a fedetlen női test, minden korszak művészeinek meghatározó témája volt. Szerintem ez ma sincs másként. Szeretnék egy elfogadóbb, ítéletmentes világot, ahol a ruhátlanság nem önmagában való, gonosz és romlott dolog. Számomra ez az énünk legtisztább legtermészetesebb megnyilvánulása. Például ami egy szűkebb közegben, egy kis településen elképzelhetetlen, az a metropoliszokban mindent körülvevő tény. Csupán az utcán való közlekedés – egy séta, egy autóút – szinte egy állandó, önszerveződő fesztiválon vezet keresztül, melynek résztvevői minden lehetséges értéket képviselnek és ez nem helyes, vagy helytelen! A világ sokszínű és ennek elfogadásához kell egyfajta tudatos tér...
Mennyire követhetsz egyedi ötleteket hivatásos fényképészként? Mennyire engedheted szabadon művészi énedet?
Igyekszem kreatív lenni, de ebben az esetben, tiszteletben kell tartanom a határokat. Ez egy kötött műfaj, hiszen elsősorban egy, vagy több személy életre szóló eseményét kell megörökítenem. Az esküvői képek reprezentációs fotók. Ezeken mindenkinek a lehető legjobban kell kinéznie, a csillogásról kell szólnia. Ugyanakkor olyan pillanatokat is igyekszem megfogni, melyekben van játékosság, könnyedség – amikor az emberek valamilyen oknál fogva, egy pillanatra kiesnek szigorúan betartott szerepükből. Természetesen olyan momentumokról van szó, melyek nem sértőek, később sem lesznek szégyen és kellemetlen emlékek forrásai.
A műhelyben azért egy kicsit más a helyzet, nem? Oldaladon láttam egy sorozatot egy tornász kislányról – a fényképek nyilván az ő megörökítését célozták, a családi fotóknál mégis jelentős többlettel bírnak…
Nem ritka az alkalom, amikor szülők, rokonok keresnek fel, hogy megörökítsék a család valamely tagjának különleges képességét, kiemelkedő teljesítményét, vagy hasonlókat. A szóban forgó esetben az anyuka keresett fel, mert a kislány nagyon eredményes tornász. Nem titok, hogy sokkal könnyebb olyan személyt fotózni, aki olyan közegben mozog, melyben megszokta a szereplést, a nagyszámú ember figyelmét. Nem éreznek kényszert modoroskodásra, a szebbik én mindenáron való megteremtésére. Arról nem is beszélve, hogy nagyon használható ötletekkel állnak elő. Így olyan képek születnek, melyeket a megrendelésre készült emlék és a művészet határán jelennek meg.
Mennyi időd van az önmagáért való fényképezésre?
Elsősorban a munkámtól, a megrendelésektől és a motiváltságtól függ. Vannak, amikor egyre-másra szikráznak az ötletek, máskor csend és homály köszönt rám.
Párod szintén művésznő – ő textilből alkot. Hogyan áll a te munkádhoz?
Engedélyt kaptam, hogy posztoljam. Azóta gyakran töltök fel hasonló képeket – természetesen az adott platform szabályait betartva, a diszkréció keretein belül. A közösségi médiában, kizárólag cenzúrázott képeket lehet közölni, így viszont sok esetben veszít az értékéből egy adott alkotás. Aki viszont kíváncsi az rákereshet a PhotoVogue-n az eredetire.
