A Sarló női szociofotósai
Az első fényképet 1827-ben készítette Joseph Nicéphore Niépce több mint 8 órás expozícióval saját házának ablakából. 12 évvel később ő és Louis Daguerre tették közkinccsé a találmányukat, s így készülhettek el az első ún. dagerrotípiák. De még sokáig nem szorította ki a portréfestészetet, s mint tudjuk, még az első világháborúban is frontfestők (mint Mednyánszky László) készítették a legjobb háborús felvételeket. A húszas-harmincas évekre datálódik a fotóművészet felívelése, ki ne emlékezne a magyar Robert Capa (Friedmann Endre) háborús felvételeire, s ekkor úgy tűnt, új művészeti ág születik. De hogy így történt-e, arról ma már megoszlanak a vélemények.
Manapság okostelefonjainkkal szinte minden fontos és kevésbé fontos pillanatainkat rögzítjük, s bár a mai sajtóban sokszor egy-egy fotó megöli a szöveget, mégis inkább töltelékanyagnak tűnik, mint művészi alkotásnak. Nincs ez másképp a Felvidéken sem, ahol a harmincas évek elején, a Sarló jóvoltából élte fénykorát a (szocio)fotózás, amelynek olyan jeles képviselői voltak, mint Blüh Irén, Földi Rózsi vagy Zsigmondi Boris.
Emlékszem, még a gyerekkoromban is mekkora értéke volt egy-egy fotónak, s bizony, ünnepi alkalom volt, amikor egy-egy fénykép elkészült, főleg ünnepi esemény (tablókép, esküvő, családi, iskolai, munkahelyi ünnepség) alkalmából.
Ezek többségét fotós kisiparosok készítették, fényképezőgép nem sok családban volt, s ha volt is, akkor egész előhívó berendezés szükségeltetett, mert még nem voltak fotósüzletek, ahol előhívták és elkészítették a fotókat. Nagybátyám is féltve őrizte a berendezését a kamrában, ahol teljes sötétet tudott teremteni a film előhívásához.
Amikor gimnazista koromban megkaptam első fényképezőgépemet, egy Viliát, már legalább volt hol előhívatni és elkészíttetni a papírképeket.
Ma, az okostelefonok világában már mindenki ezerszámra örökíti meg a számára lényegesnek tűnő pillanatokat, amiket azonnal meg is oszthat a világhálón. Sőt, a különböző számítógépes programok segítségével művészi elképzelése szerint manipulálhatja is azokat. Így a fotós kisiparosok szerepe egyre inkább jelentéktelenné vált, sőt az egyes sajtóorgánumokban dolgozó fotóművészek is elvesztették a talajt a lábuk alól, hisz manapság az újságíró mobiltelefonja legtöbbször pótolja a profi fotóst. Aki, ha mégis ebből szeretne megélni, elmehet lakodalmat, születésnapi ünnepségeket fotózni, vagy családi fotókat egy-egy karácsonyi vagy húsvéti díszletfal előtt. Persze, nem mindig volt ez így, voltak idők, amikor elképzelhetetlen volt a fotós hiánya, s bár igazi megbecsülésük akkor sem igen volt, hisz többnyire töltelékanyagnak tekintették őket, de nekik köszönhető, hogy íróink, költőink portréi, színházi előadások megmaradtak az utókornak.
De most szóljunk azokról, akik a harmincas évek elején a Sarló kezdeményezésére elindították a fotózás felvidéki történetét, akik az ún. szociofotó műfajával megmutatták, hogyan is éltünk akkoriban a Felvidéken és Kárpátalján. A (fény)kép bizony, több mint keserű és lehangoló volt. A húszas-harmincas évek legprogresszívebb ifjúsági mozgalmának a Sarló számított, amely az 1925-ben Prágában alapított Szent György Kör mintegy utórezgéseként jött létre, s 1928 augusztusában bontott zászlót. Fontosabb képviselői között ott volt az Erdélyből érkezett Balogh Edgár, Boross Zoltán, Brogyányi Kálmán, Dobossy Imre és László, Jócsik Lajos, Peéry Rezső, Nagyidai Ernő és sokan mások.
– írja a Sarló létrehozásakor Balogh Edgár.
De ahogy szinte minden mást is a magyar nyelvterületen, ezt a mozgalmat is gyorsan elérte a végzete – pedig sokáig még cseh és szlovák oldalon is szimpátiával tekintettek rá –, a mozgalom vezetése radikalizálódott, s 1931-es pozsonyi kongresszusán úgy döntött, csatlakozik a kommunista párthoz. A végeredmény ismert, a Sarló pár hónapon belül teljesen széthullt, egyes tagjai más ifjúsági mozgalomba (Corvinia, Prohászka Körök, Magyar Munkaközösség) léptek át, a Sarló pedig teljesen elhalt. Évtizedekkel később Sándor László állítja össze egykori sarlósokkal közösen az Ez volt a Sarló című kötetet (amit 1978-ban a Kossuth a Madách Kiadóval jelentet meg közösen), míg az akkor már Debrecenben élő és az ottani múzeumban dolgozó Boross Zoltán létrehozza a Déri Múzeumban a Sarló-gyűjteményt (ma: Kisebbségi Dokumentációs Gyűjtemény).
Szociofotók a Sarló végzetes kongresszusán
Ama bizonyos végzetes konferencia egyik legfontosabb eseménye volt az a bizonyos 1931 szeptember 28-án, a Pálffy-palotában megnyílt szociofotó kiállítás, amely egyetlen alkotó, Földi Rózsi, vagyis Rosie Ney Felvidéken és Kárpátalján készült ún. szociofotóit mutatta be.
De nem ő volt az egyetlen, aki az írókkal, publicistákkal, néprajzosokkal kivonult a Felvidék és Verhovina legszegényebb területeire, a fotósok közül velük tartott Blüh Irén, Sylvio Silka, Stroh Frigyes vagy Zsigmondi Boris, akiknek fotói a korabeli magyar, szlovák és cseh lapokban jelent meg a korabeli demokratikusnak tartott hatalom nem nagy örömére. Fábry Zoltánnak Az éhség legendája című szociográfiáját be is tiltja a Masaryk-rezsim. A pozsonyi kiállítást Hornyánszky István állította össze, s egy szlovák író, Ján Rob Poničan nyitotta meg.
– hangoztatja a megnyitón a szlovák író (aki egyébként ugyanúgy Ocsová hírnevét öregbítette, mint Bél Mátyás).
A pozsonyi kiállítását újabb követi Pozsonyban a helyi nyomorúságos lakásviszonyokról, ezt Pozsony mellett Léván és Érsekújváron. A Sarló szociofotós vonulatáról 1993-ban Albertini Béla írt monográfiát (A Sarló szociofotós vonulata, Madách Kiadó), s írta meg Brogyányi Kálmán életrajzát (A fotószakíró, 2003. AB-ART Kiadó). Most és itt szóljunk röviden a szociofotós vonulat három kiemelkedő női képviselőjéről.
Kezdjük a pozsonyi kiállítás anyagát adó Földi Rózsival, vagyis művésznevén Rosie Ney-jel. Földi Rózsi, aki később második férje, Ney László nevén élt s alkotott Rosie (a) Ney néven alkotott (festett is) Isaszegen született, a Tanácsköztársaság idején a hadügyi népbiztosságon dolgozott, majd a bukás után az akkor Csehszlovákiához tartozó Munkácsra menekült, s itt kötött házasságot Illés Béla íróval.
A húszas évek elején Párizsba költözött, és első férjétől elválva Ney László festőművész felesége lett. Ekkor fényképészként dolgozott. Baráti köréhez tartozott Illyés Gyula is, aki később ír is róla a Hunok Párizsban című kötetében, ahogy Sinkó Ervin Egy regény regénye című munkájában is szerepel.
1931-ben Sylvio Silka hangmérnökkel, harmadik férjével beutazta Csehszlovákia szlovák és rutén lakta vidékeit, ezeket mutatta be a Sarló pozsonyi kongresszusán.
A Sarló-mozgalom szociofotó kiállításán mutatta be Pozsonyban. A harmincas évektől festett is, 1944 után kiállításokon szerepelt. Több francia művésztársaság tagja volt, köztük a Salon des Realités Nouvelle-nak is. Magyarországon 1948-ban és 1971-ben állított ki, festményeit és fotóit magyarországi múzeumokra hagyományozta.
A sarlós szociofotósok közül a legfiatalabb a nemeskürti születésű Zsigmondi Boris volt, aki 1908-ban született, s a húszas évei elején járt, amikor csatlakozott a Sarló szociofotósaihoz.
A harmincas-negyvenes években Bécsben, Pozsonyban, majd Angliában élt, s 1945-ben költözött Budapestre, ahol dolgozott képszerkesztőként, filmhíradó-szerkesztőként, majd 1960-tól a Magyar Televízió rendezője lett.
Számtalan képzőművészeti portréfilm fűződik a nevéhez, így ő örökítette meg az utókornak Bortnyik Sándort, Czóbel Bélát, Egry Józsefet, Barcsay Jenőt, Goldmann Györgyöt, Borsos Miklóst, Vajda Lajost, Ferenczy Bénit és Kassák Lajost is.
Blüh Irén (vagy ahogy a szlovák művészettörténet jegyzi: Irena Blühová), 120 éve, 1924 márciusában született Vágbesztercén, alig pár házra későbbi férje, Weiner-Kráľ Imre házától. Középiskolai tanulmányait a nagy háború éveiben egy trencséni piarista gimnáziumban végezte, hivatalnok lett, s még megalapítása évében belépett a kommunista pártba. Családja ezt korántsem nézte jó szemmel, a család fekete bárányának tartották. De őt ez nem túlságosan zavarta. 1
1924-ben férje egyik barátjától kapott egy Görtz-Tenax gépet, s ezzel készítette az első képeit. A felvidéki Sarló-mozgalom tagjaként intenzív politikai tevékenységet folytatott, fényképeivel is elkötelezett politikai törekvéseit szolgálta. Szociofotókat készített, majd többekkel közösen megalakította a Szociofotó csoportot. Szervezője, munkatársa volt a háromnyelvű avantgárd színház és agitprop Dielňa csoportnak. Egész életében a szociálisan érzékeny témákhoz nyúlt és már a húszas években A gyermekek és a gyermekmunka, továbbá a Kreténizmus és annak okai címmel készített sorozatokat.
A nehezebb körülmények között élő rétegek megmutatása egész életének programja, még hetvenhat évesen is, Londonban és Amszterdamban járva a szegénynegyedek lakóit fényképezte.
1931 és 1933 között Dessauban, a Bauhaus iskolában tökéletesíti tudását, ahol a fotózás mellett tipográfiát és alkalmazott grafikát is tanult. Blüh Irén a Bauhaus-iskola egyetlen fotográfiai szakos növendéke a szlovákiai művészvilágban, aki mindvégig fekete-fehér kompozícióban gondolkodott. 1933-ban visszatért Pozsonyba, s egy könyvkiadó és könyvesbolt vezetője lett. 1941-ben csatlakozott az antifasiszta földalatti mozgalomhoz.
A háború túlélése után három évig a Pravda Kiadó vezetője volt, majd könyvtárigazgatóként és főiskolai tanár ként dolgozott. volt Pozsonyban. Ekkoriban szépíróként is bemutatkozott, s Krista Bendovával jegyezte Az első lépések című ifjúsági regényt, amely 1959-ben a Mladé letá Ľudovít Ilečko illusztrációival. 1966-ban nyugdíjba vonult, s már csak fotózással foglalkozott.
Számos egyéni és csoportkiállításon (Pozsony, Besztercebánya, Budapest, Berlin, Prága. Brünn, Lipcse, Stuttgart, Zürich) mutatkozott be, utoljára 2009-ben a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum mutatta be a képeit , amelyhez katalógus is készült, amelyben Dušan Škvarna, Václav Macek és Iva Mojžišová mutatja be a művész életútját és munkásságát, s a katalógusban olvashatják Albertini Béla életútinterjúját is. 87 évesen, 1991-ben hunyt el Pozsonyban.
„…A fotó jellegzetes szemléletet közvetít a dolgokról és az emberekről, megrázóan mélyreható szemléletet, amelynek alapja technikájának összetéveszthetetlen, kifejezetten sajátos volta, az a tulajdonsága, hogy a tények bőségéből ad válogatást.” – vallotta a Bauhasu jeles képviselője, Walter Peterhaus, s Blüh Irén, Rosie Ney és Zsigmondi Boris egész életük során tartották is magukat ehhez.
A cikk megírásához nyújtott segítségéért nagy-nagy köszönet Tiry Katalinnak, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem munkatársának.
