A fényképezés több mint hobbi

2021. február 14., 19:22
Reczai Lilla

Cséfalvay Á. András dunaszerdahelyi fotós, aki azt is meglátja, amit más nem. Az Ismeretlen történetek II. című online sorozata olyan hátrányos helyzetű gyerekek életébe nyújt betekintést, akiknek a mindennapjai a társadalom egy része előtt láthatatlanok maradnak. Andrást erről a különleges munkájáról és a fényképezés szépségeiről kérdeztük.

Mióta foglalkozol fotózással, mikor jött ez a szerelem?

2006-tól, a nyitrai egyetemi tanulmányaim megkezdése óta foglalkozom fotózással, de az említett szerelem csak később jött. 2012-től formatervezést tanultam Pozsonyban. Mivel ez egy művészeti szak, rengeteget rajzoltunk, szobrászkodtunk, s ezek mellett fotózást is tanultunk. Gyermekkorom óta az volt az álmom, hogy autótervező leszek. Az egyetemi évek alatt viszont a rajz kezdett számomra szenvedélyből rutinná válni. A tanítási órákon kívüli időt ehelyett inkább a könyvesüzletekben, fotóalbumok között töltöttem. Órákon át lapozgattam olyan nagy fényképészek könyveit, mint Josef Koudelka, Huszár Tibor, Robert Capa, Daido Moriyama vagy Nan Goldin. Amikor elkezdtem ceruzával lerajzolni, átmásolni magamnak egy-egy így felfedezett fotót, hogy tanulmányozhassam a kép kompozícióját, már akkor éreztem, hogy ez több lesz a hobbinál.

Számos elismerésben részesültél az évek során, s szinte már mindenki ismer a Felvidéken. Számítottál erre a pályád kezdetén?

Nem számítottam rá. Megtisztelő, hogy olyan díjakat vehettem át Pozsonyban és Prágában, amiket előttem magyar fotóriporter soha. A magyar Sajtófotódíjaim kapcsán pedig külön öröm, hogy felvidékiként tudtam helytállni a rendkívül erős magyarországi mezőnyben.

Mikor kezdtél a szocio- és dokumentarista fotózással foglalkozni? Mi ösztökélt?

2015 és 2016 között a kiváló szlovák dokumentarista fotós, Matúš Zajac magándiákja voltam. Az ő hatására kezdtem szubjektív dokumentarista, később szociofotózással foglalkozni. Afelé irányított, hogy egy konkrét témát válasszak ki magamnak, és azzal foglalkozzam minél mélyrehatóbban.

Mennyiben más ez a fajta szemléletmód, mintha ,,csak” eseményeket fotóznál?

Nagyobb hangsúlyt kap a kép elkészítéséhez vezető út. Igyekszem elérni, hogy az alany, illetve a környezete a bizalmába fogadjon, kellően közel engedjen magához, a jelenlétem ne legyen számára zavaró. Akit már fotóztak valaha, az valószínűleg tapasztalta, milyen nehéz természetesen viselkedni a fényképezőgép előtt, különösen ha az egy idegen kezében van. Mivel a célom a valóság ábrázolása, azért fontos, hogy a fotózni kívánt személyről lekerüljön az álarc, mert ami mögötte van, az az igazán értékes.

A legutóbbi sorozatod három hátrányos helyzetű fiatal életét hozta közelebb a nézőkhöz. Hogyan született az ötlet, miért éppen az ő sorsukat akartad megmutatni?

Mindig igyekszem olyan témákat keresni, amelyek valami miatt érdekesek, különlegesek számomra. Tomika, a párkányi kisfiú egy nagyon ritka, gyógyíthatatlan betegségben szenved, egyedüliként Szlovákiában. Egy speciális, a NASA által kifejlesztett anyagból készült védőruhában merészkedhet csak ki az utcára, mert a legnagyobb veszélyt számára a napsugárzás jelenti. A fotósorozatom másik része egy érsekújvári ikerpárról szól. Lili és Emili látszólag egyforma kislányok. De míg az egyikük éli a   négyévesek vidám életét, addig a másikuk azért küzd, hogy megtanuljon járni. Réka története pedig azért érdekes számomra, mert bár szellemi képességeiben nem marad el a kortársaitól, a betegsége miatt nem tud beszélni, sem írni, ezért egy teljes világ marad bezárva ebbe a kislányba.

Mire helyezted a hangsúlyt ezeknél a képeknél?

Igyekeztem hitelesen és esztétikusan bemutatni a gyerekek és a környezetük életét, a maga mindennapi nehézségeivel, örömeivel együtt.

Mi volt a legnagyobb akadály a fényképek készítése közben?

Nagyjából egy évig dolgoztam ezen a projekten. A legnehezebb talán a fényképek kiválogatása volt, mivel ez idő alatt több ezer fotót készítettem. Igyekeztem az egyes képekre építőelemekként tekinteni, amelyek nem önmagukban, hanem egymáshoz illesztve alkotnak egy egészet. Ez segíti aztán a nézőt abban, hogy beleélhesse magát egy másik ember mindennapjaiba.

Mit adott számodra ez a projekt?

Remek embereket ismerhettem meg. Munka közben próbáltam kapcsolódási pontokat találni az ő életük és a sajátomé között, s ezáltal talán önmagamhoz is közelebb kerültem egy kicsit.

Hogyan tudod magad fejleszteni?

Minden évben igyekszem részt venni egy-két fotóriporteri mesterkurzuson, vagy portfólió-konzultáción. Ezek eddig szinte kivétel nélkül nagyon sokat adtak nekem. A járványhelyzet miatt erre most sajnos nincs lehetőség.

Mi az, amit tanácsolni tudsz a kezdő fotós kollégáknak?

Minél több energiát fektet valaki bele, annál többet kap vissza, de ez azt hiszem, minden hivatásra érvényes.      

Megjelent a Magyar7 2021/6.számában.

Kövesse facebook oldalunkat is!