2021. február 14., 19:22

A fényképezés több mint hobbi

Cséfalvay Á. András dunaszerdahelyi fotós, aki azt is meglátja, amit más nem. Az Ismeretlen történetek II. című online sorozata olyan hátrányos helyzetű gyerekek életébe nyújt betekintést, akiknek a mindennapjai a társadalom egy része előtt láthatatlanok maradnak. Andrást erről a különleges munkájáról és a fényképezés szépségeiről kérdeztük.

Médialapozó
Fotó: Ugróczky István felvétele
Cséfalvay Á. András

Mióta foglalkozol fotózással, mikor jött ez a szerelem?

2006-tól, a nyitrai egyetemi tanulmányaim megkezdése óta foglalkozom fotózással, de az említett szerelem csak később jött. 2012-től formatervezést tanultam Pozsonyban. Mivel ez egy művészeti szak, rengeteget rajzoltunk, szobrászkodtunk, s ezek mellett fotózást is tanultunk. Gyermekkorom óta az volt az álmom, hogy autótervező leszek. Az egyetemi évek alatt viszont a rajz kezdett számomra szenvedélyből rutinná válni. A tanítási órákon kívüli időt ehelyett inkább a könyvesüzletekben, fotóalbumok között töltöttem. Órákon át lapozgattam olyan nagy fényképészek könyveit, mint Josef Koudelka, Huszár Tibor, Robert Capa, Daido Moriyama vagy Nan Goldin. Amikor elkezdtem ceruzával lerajzolni, átmásolni magamnak egy-egy így felfedezett fotót, hogy tanulmányozhassam a kép kompozícióját, már akkor éreztem, hogy ez több lesz a hobbinál.

Számos elismerésben részesültél az évek során, s szinte már mindenki ismer a Felvidéken. Számítottál erre a pályád kezdetén?

Nem számítottam rá. Megtisztelő, hogy olyan díjakat vehettem át Pozsonyban és Prágában, amiket előttem magyar fotóriporter soha. A magyar Sajtófotódíjaim kapcsán pedig külön öröm, hogy felvidékiként tudtam helytállni a rendkívül erős magyarországi mezőnyben.

Mikor kezdtél a szocio- és dokumentarista fotózással foglalkozni? Mi ösztökélt?

2015 és 2016 között a kiváló szlovák dokumentarista fotós, Matúš Zajac magándiákja voltam. Az ő hatására kezdtem szubjektív dokumentarista, később szociofotózással foglalkozni. Afelé irányított, hogy egy konkrét témát válasszak ki magamnak, és azzal foglalkozzam minél mélyrehatóbban.

Mennyiben más ez a fajta szemléletmód, mintha ,,csak” eseményeket fotóznál?

Nagyobb hangsúlyt kap a kép elkészítéséhez vezető út. Igyekszem elérni, hogy az alany, illetve a környezete a bizalmába fogadjon, kellően közel engedjen magához, a jelenlétem ne legyen számára zavaró. Akit már fotóztak valaha, az valószínűleg tapasztalta, milyen nehéz természetesen viselkedni a fényképezőgép előtt, különösen ha az egy idegen kezében van. Mivel a célom a valóság ábrázolása, azért fontos, hogy a fotózni kívánt személyről lekerüljön az álarc, mert ami mögötte van, az az igazán értékes.

A legutóbbi sorozatod három hátrányos helyzetű fiatal életét hozta közelebb a nézőkhöz. Hogyan született az ötlet, miért éppen az ő sorsukat akartad megmutatni?

Mindig igyekszem olyan témákat keresni, amelyek valami miatt érdekesek, különlegesek számomra. Tomika, a párkányi kisfiú egy nagyon ritka, gyógyíthatatlan betegségben szenved, egyedüliként Szlovákiában. Egy speciális, a NASA által kifejlesztett anyagból készült védőruhában merészkedhet csak ki az utcára, mert a legnagyobb veszélyt számára a napsugárzás jelenti. A fotósorozatom másik része egy érsekújvári ikerpárról szól. Lili és Emili látszólag egyforma kislányok. De míg az egyikük éli a   négyévesek vidám életét, addig a másikuk azért küzd, hogy megtanuljon járni. Réka története pedig azért érdekes számomra, mert bár szellemi képességeiben nem marad el a kortársaitól, a betegsége miatt nem tud beszélni, sem írni, ezért egy teljes világ marad bezárva ebbe a kislányba.

Mire helyezted a hangsúlyt ezeknél a képeknél?

Igyekeztem hitelesen és esztétikusan bemutatni a gyerekek és a környezetük életét, a maga mindennapi nehézségeivel, örömeivel együtt.

Mi volt a legnagyobb akadály a fényképek készítése közben?

Nagyjából egy évig dolgoztam ezen a projekten. A legnehezebb talán a fényképek kiválogatása volt, mivel ez idő alatt több ezer fotót készítettem. Igyekeztem az egyes képekre építőelemekként tekinteni, amelyek nem önmagukban, hanem egymáshoz illesztve alkotnak egy egészet. Ez segíti aztán a nézőt abban, hogy beleélhesse magát egy másik ember mindennapjaiba.

Mit adott számodra ez a projekt?

Remek embereket ismerhettem meg. Munka közben próbáltam kapcsolódási pontokat találni az ő életük és a sajátomé között, s ezáltal talán önmagamhoz is közelebb kerültem egy kicsit.

Hogyan tudod magad fejleszteni?

Minden évben igyekszem részt venni egy-két fotóriporteri mesterkurzuson, vagy portfólió-konzultáción. Ezek eddig szinte kivétel nélkül nagyon sokat adtak nekem. A járványhelyzet miatt erre most sajnos nincs lehetőség.

Mi az, amit tanácsolni tudsz a kezdő fotós kollégáknak?

Minél több energiát fektet valaki bele, annál többet kap vissza, de ez azt hiszem, minden hivatásra érvényes.      

Megjelent a Magyar7 2021/6.számában.

+2 kép a galériában
Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.