Volt egyszer egy Kolár Péter…
...aki még csak most lenne 75 éves, de már 5 éve nincs köztünk. Ha azt írom, mérhetetlenül hiányzik, nem mondtam semmit. Kolár Péter egyszemélyes intézmény volt, s nemcsak Kassán, hanem nélküle ma nem tartana ott a felvidéki magyarság, ahol még tart. Mélyrepülésben lévő közösségünknek nagyon sok ilyen emberre lenne szüksége, akik nemcsak megélhetési magyarként dobják magukra a köpönyegüket rajta a büszke felvidéki magyar vagyok felirattal, hanem szívvel-lélekkel tesznek is érte. Kolár Péter ez utóbbiak karcsú táborába tartozott.
Az egyik közösségi portál már reggel figyelmeztet, köszöntsem születésnapos ismerőseimet, köztük a ma 75 éves Kolár Pétert. Elszorul a szívem, hisz már öt éve nincs köztünk. Pár héttel a hetvenedik születésnapja után végleg magára hagyott bennünket, szeretett felvidéki magyarságát. Az említett közösségi portálon kérdezi egyik pályatársa: „Hogy látod odaföntről a helyzetünket, drága Péter? Elkelne a jó tanácsod”. Az a jó tanács valószínűleg nagyon egyszerű lenne: élni-halni kell közösségünkért, még akkor is, ha tudja, sziszifuszi munka az, amelyet végez.
Nem sok hiányzott ahhoz, hogy Kolár Pétert elveszítse közösségünk.
Kassán született, de szülei egy Késmárk melletti szlovák falucskában, Kisszalókon tanítottak, s a kis Péter és húga kiskorukban nem is nagyon beszéltek magyarul. Innen kerültek el Gömörbe, a fürdőjéről nevezetes Csíz községbe, ahol magyar nyelvtudásuk nem lévén az első időkben nem egykönnyen boldogultak. Innen a Tornaljai Gimnázium következett, amelynek édesapja volt az első igazgatója. Ugyan mit szól(na) hozzá, hogy halála után egy évvel már az az iskola is megszűnt? A tulajdonképpeni középiskolát a legendás kassai Ipariban végezte, így 1962-ben visszatért Kassára, hogy több mint öt évtizeden át éljen-haljon a kassai magyarokért. Ekkor már kitűnően hegedült, Rimaszombatban Gabonás Tibor és Horváth Júlia voltak a tanárai, s erről évekkel később a Thália Színház egyik előadásában mi, a fiatalabb korosztály tagjai is meggyőződhettünk. Egyetemi tanulmányait Pozsonyban kezdte, majd tervezőmérnökként a budapesti Műszaki Egyetemen végzett. De hazatért. Mérnökként, majd középiskolai tanárként is dolgozott, de neve összeforrt a Csemadokkal és a kassai Thália Színházzal. Szerencsés ember volt, még ismerhette Fábry Zoltánt is, éveken át egyik szervezője, mozgatórúgója volt a legendás somodi nyári tábornak, s ott volt az 1989-es változásoknál, amikor a komáromi Magyar Területi Színház MATESZ Thália Színpada úgy dönt, önállósul. Ő lesz az önálló társulat első igazgatója, s pár éves kihagyással az is marad 2011-ig.
Neki köszönhető, hogy a Timon utcában a Thália önálló székházhoz jutott.
Ha jól emlékszem, az önállósodás időszakában ismerkedtünk meg, akkor kezdtem recenziókat írni a színház előadásairól, s nem akármilyen megtiszteltetésnek tartottam, hogy a barátságába fogadott. A későbbiek során sokat utazgattunk együtt, szívesen jött egykori kedves gyerekkori élményeinek a színhelyére, Rimaszombatba, de elfogadta a meghívásomat a rimaszécsi Nyújtsd a kezed országos roma szavalóverseny zsűrijébe is. Színházi igazgatói regnálását máig sem értékelte ki a szakma, mi mindenesetre sokat vitatkoztunk. Ars poeticájával elvből nem értettem egyet, ugyanis Péter sokszor mondta azt beszélgetéseinken, hogy egyetért ugyan egy-egy gyilkos kritikámmal, de lassan már örülnünk kell annak is, hogy még magyarul szólhatunk a színpadon. A számunkra annyira gyászos mečiari időszakban, amikor a színház több más kassai intézménnyel együtt közös irányítás alá került, elveszítette igazgatói állását, s a helyére lépő Fabó Tibor megmutatta, az elnyomás időszakában is lehetséges a szakmai előrelépés. Visszatérése után pár meghatározó színész (Fabó Tibor, Bandor Éva, Tóth Tibor) elhagyta a társulatot, s Komáromba szerződött. Ekkoriban történt az a kínos eset is az egyik bemutató előtt, amikor a színház ajtajában várt a színház egyik munkatársa és kerek-perec kijelentette, a társulat úgy döntött, legutóbbi kritikám után többé nem tehetem be a lábam a színházba. Mobilom nem lévén, megkerestem a legelső telefonfülkét, s felhívtam Pétert, aki pár perccel később már az ajtóban várt, s nagy bocsánatkérések között vezetett be a nézőtérre.
Pár évig a Csemadok országos elnöke is volt, s alig volt olyan nagyobb rendezvény, amelyen ne lett volna jelen.
Sok-sok tízezer kilométert autózott le évente, s ha vele tarthattam (nem is egyszer) nagyon jókat beszélgettünk. Csízről, a gömöri kezdetekről, Józsi varjúról (ez is közös téma volt, hisz alapiskolás koromban és is neveltem egy dolmányos varjút), de arról is, hogy van-e s mekkora esélye a felvidéki magyarságnak a túlélésre. Pesszimista álláspontja ellenére mindig ő volt kettőnk közül a bizakodóbb. Élete utolsó éveiben nagyon sokat betegeskedett, volt, amikor már „halálhíre” jött, a következő bemutatón mégis váratlanul megjelent, s fogadta a premiernézőket. Nyugdíjas éveiben sem nyugdíjaskodott, több könyv megírását is tervezte, köztük a kassai magyarok és a kassai magyar színjátszás eltelt évtizedeit feldolgozó munkákat. Ezek közül 2009-ben a kassai Thália negyven évét feldolgozó kötet meg is jelent.
Munkáját több díjjal is elismerték, megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjét, Kassa Főpolgármesterének díját, a Pro Probitate – Helytállásárt díjat, majd halála után a Magyar Örökség díjat.
Amikor a Pro Probitate – Helytállásárt díjat átvette, nyilatkozta: „A díj a jövőnek is szól. Úgy érzem, még sok tennivalóm van, s ez a díj is ebben erősít meg, fel kell rázni a kassai magyarságot, vissza kell adni a hitüket, a fiatalokat jobban be kell vonni a munkába, s nem utolsósorban a kassai magyar szervezetek tevékenységét is össze kell hangolni”.
Öt év telt el a halála óta, s hiánya napról napra fájóbb. Pusztulóban a kassai magyarság, pusztulóban a felvidéki magyarság. Ideje lenne visszatérnünk az örökségéhez, hisz egy olyan példaképet köszönthetünk benne, akikből egyre több kellene. Akik minden porcikájukkal megélik a felvidéki magyarságukat, s minden percüket a felvidéki magyarság jövőjére áldozzák. Péter ezen kivételes példamutató kevesek közé tartozott.
